l3v3e

Először is, óriásit csalódtam az index.hu szerkesztőségében. Feltettek egy cikket a délelőtt folyamán, aztán mire rájöttek, hogy ‘oppá, ezt nem kéne megírni, gyorsan le is szedték.

Épp tízéves az index. De minek? - kérdem én, ha az internetes szabadsajtó tökös legényeiből is mára már egy innen-onnan fizetett béna kacsa lett? A fingóversenyre, melyben a Szózatot kérik elfingani, már nem is mondok semmit. Természetesen a nemzeti imáinkat ki lehet gúnyolni fingadozással - ám tegyék, én vagyok olyan liberális, hogy magas ívről szarok erre is - de azért egy kínos cikket leszedni? Ejnye.

Eddig sem voltak ám a szabadbetű bajnokai, régóta kezdett halványulni e hajdanvolt érték. Például amikor az adblock magyar fejlesztőjét be akarták perelni az index reklámainak, önkéntes, pluginos eltávolítása miatt. Ott persze nyüszítve kértek elnézést, attól tartok itt marad a kuss. Meg a hallgatás. Ez dívik manapság.

Elnézést kérnék mindenkitől, aki kereste a blogomat, de túl sok újdonságot nem talált rajta, ugyanis az történt, hogy anyaszerverünk, az Önökért Brókerház szervere kissé lehalt egy agresszív szkriptnek köszönhetően, s így a blogmotorom is hatástalanná vált, még csak belépni se tudtam, úgyhogy úgy döntöttem, határozatlan időre, de tavaszi szünetre küldöm a blogomat. Nos, ennek a kényszerszünetnek ezennel véget is vetek, bár nem mondhatnám, hogy túl sok publikus újdonságról tudnék beszámolni az idetévedetteknek. Mondjuk csak annyit, hogy lassan elindul a progresszió útján Laci barátommal tervezett online blogunk, de persze még nem tudom megmondani, valójában mikor is indítom el. Reméljük, hogy a vizsgaidőszak végén be lehet izzítani egy jó kis nyári próbaidőre.

Mert hogy megint itt vannak a vizsgák, alig estem túl az első féléves vizsgáimon, már is itt van a második. A gyakorlati jegyeimmel idáig jól állok, a fontosabb tárgyakból majdnem mindenhol kiválóan megfeleltet kaptam, az első nagy falat pedig a hónap végén várható, akkor vizsgázom ugyanis Római jog 2-ből. Júniusra marad még az államtan, a két jogtörténet tárgy, statisztika, illetve a kánonog vizsgám, reméljük mindenféle UV-k nélkül sikerül majd abszolválni a dolgokat. Egyébként pont ma gondolkodtam el azon, hogyha ennyire vészesen közeledik a június, akkor jönnek az EP választások, no hát az is egy érdekes szavazás lesz. Jelen pillanatban ugyanis még nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kit támogassak, illetve hogy egyáltalán támogassak-e valakit, ugyanis egyik lehetőség se tudja teljes mértékben kielégíteni az elvárásaimat, mindenhol olyan generális zűröket érzek, amiken nehéz volna csak úgy átsiklani. Kihagyni a szavazást nem fogom, elvem, hogy a népképviselet arra való, amire kitalálták, mindenkinek kutya (és állampolgári) kötelessége lenne elmenni, s legalább egy érvénytelen szavazatot leadni, hiszen az is jelent valamit. Be kellene vezetni az üres szavazatok rendszerét itthon; csak úgy egyszer kipróbálnám mi lenne akkor, ha a szavazólapon lenne egy “egyik pártra sem szavazom, mert nincs kire” opció. Persze ez csak egy vicc, de azért eljátszottam a gondolattal, hogy milyen eredménnyel zárulna a választás, ha ilyen is lenne benne.

Számomra egyértelmű, hogy se az MSZP-t, se az SZDSZ-t nem tudom támogatni. Bár szerintem Magyarországon a legtöbb ember a mozaikszavak rövidítéseivel egyetért, tehát aki normális módon gondolkozik, az szociálisan kellőképpen érzékeny, és emellett van annyira liberális, amennyire egy európai embernek lennie kellene, de ez önmagában túl sokat nem jelent. Az MSZP utóbbi hétéves kormányzása után azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy miért nem fogom támogatni őket, az SZDSZ pedig végképp leírta magát még a saját választói előtt is a jelenleg is futó, szélsőjobb-ellenes plakátjaival, amelyeken ráadásul rendre olyan fotókat használtak fel, melyekre nem terjedt ki a licensz, tehát a cég, akitől ezeket a képeket vásárolták, konkrétan kiköti azok értékesítésénél, hogy vallási vagy politikai célokra nem lehet őket alkalmazni. De persze még ha csak ez volna a legkisebb gond! A plakátok csúsztatóak, szerintem a jóérzésű embereket felháborítja, nem hogy azokat, akik “csendes” támogatói a Jobbiknak.

Az SZDSZ óriási hibát követ el a Jobbik ostorozásával. Nem csak azért, mert ez az egész korteshadjárat szánalmas lábakon áll, hanem mert a negatív kampány csendesen, a háttérben ígyis-úgyis a Jobbikot fogja támogatni, akiknek vidéken is egyre nagyobb a támogatottságuk, nem úgy mint az SZDSZ-nek, akinek szinte már nem is mérhető. Gusztos Péter gyalázkodásai a parlamentben mindenről szólnak, csak nem az SZDSZ állítólagos liberális politikájáról; tolerancia küszöbük olyan magasan van, hogy az olyan szélsőséges véleményeket, mint amit a Jobbik is képvisel, már nem bírják elviselni. Fröcsögni persze muszáj, különben nem lesz meg az az 5%. Egyébként meglepőek az SZDSZ javaslatai; sokadszorra játsszák ki már az untig skandált rasszizmus-kártyát, épp azon fáradozik ez az egyszázalékos párt, hogy a holokauszttagadás (vagy inkább holokauszt-tagadás) csakúgy mint néhány európai országban, hazánkban is büntetendő legyen. Volna pár észrevételem.

• Aki a holokausztot tagadja, az egy buta barom állat. Szó szerint tessék ezt venni, minden hungarista felháborodhat, aki van olyan buta, hogy azt mondja, nem volt holokauszt…
• …ugyanakkor a legtöbb buta ember nem a holokausztot tagadja, hanem arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a holokauszt eseményei, statisztikái, számadatai túlzóak, illetve, hogy az elhurcolt zsidók (és legalább ugyanennyi nem zsidó, cigány, meleg, stb!) halálát nem azok az eszközök okozták, amelyeket a történészek hirdetnek.
• Még mindezek ellenére is, egy liberális embernek, pláne ilyen szélsőségesen liberális embernek, maximálisan a szólás- és véleményszabadság mellett kell kiállnia: MINDENKINEK joga van önnön butaságához. Aki szerint nem volt holokauszt, az csak egy buta segg, akit iskoláztatni kellene, aki pedig revizionista, annak pedig a véleményét meg kellene hallgatni, és erős bizonyítékokkal kellene szembesíteni az igazságnak hitt dolgaikkal, nem pedig tekintélyelvű módszerekkel, egyszerűen csak úgy karcerbe záratni, mert nem úgy gondolkodik, ahogyan azt mi elvárjuk. Ennyi erővel ugyanis egész Törökországot börtönbe kéne dugni, mert tagadják az örmény népírtást, jópár magyar történészt a Csillagba kéne zárni, mert azt mondják, nem volt Tatárjárás (nesze neked actio radius-elmélet), és még sorolhatnám.

Mi következik ebből? Az SZDSZ mással nem tud, nem is bír szavazatot szerezni, csak azzal, ha olyan kisebbségek, szélsőségek érdekeit képviseli, akik lehet hogy nem is kérik meg rá. Például számos homoszexuális ember él ma Magyarországon, aki nem ért egyet az SZDSZ melegpolitikájával, de ugyanígy előjöhetnénk az oktatás- és egészségügyi politikájukkal is, melyek hasonló toleranciával és megértéssel fordulnak a választók felé. Ha mást mondasz, mint amit megengedünk, irány a kamra. Az SZDSZ ezzel a retorikával semmivel sem jobb, mint a Jobbik.

Akkor vegyük szemügyre a Jobbikot. Jelen pillanatban a Jobbik szeretne a jobboldalból kiábrándult, nemzeti konzervatív szavazók alternatívája lenni, mivel a MIÉP már egy döglött párt, a FIDESZ pedig nem ad elég támpontot ennek a rétegnek, ezért a Jobbik kiválóan meglépte, amit meg kellett lépnie, joggal akarja kitölteni a MIÉP megüresedett pozícióját. Természetesen össze sem hasonlítható a két párt, mert míg a MIÉP egy párt szétszakadásából jött létre (az MDF 1993-mas halála, melyből keletkezett az MDNP és a MIÉP) és alapvetően nyíltan rasszista, irredentista nézeteket vallott, addig a Jobbik kínosan ügyel arra, hogy a prominensei csak lazán mondjanak csúnya dolgokat, s bár a háttérudvarukban van a Kuruc, na meg a Gárda egyik része, alapvetően nem vállalnak szoros közösséget velük.

Na meg ott van az ütőkártyájuk; Morvai Krisztina. Megvallom őszintén, nagyjából két éve, amikor Morvai feltűnt, még nagyon szimpatikusnak találtam, egy a saját közegéből, gondolkodásából kiábrándult, erős igazságérzettel megáldott nőt láttam benne, akit felháborítottak az igazságtalan októberi események - amelyek alatt még mindig a FIDESZ gyűléséről hazainduló tömeget értem, ők ugyanis nem autót borogatni mentek ki, az egyetlen bűnük csak annyi volt, hogy meghallgatták Orbán Viktort, többüknek a szemét kilőtték, s még sorolhatnám, ezzel foglalkozott a büntetőjogász Morvai. Ugyanakkor Morvai hamar betársult a Jobbikkal, itt-ott megjelent Gondáék társaságában, szélsőséges prominenseket védett tárgyalásokon, s még ezzel se lett volna semmi baj, de a kiállása kezdett antipatikussá válni. A kezdetben még szellemes magunkfajtázása hamar idegesítővé vált, retorikájának visszatérő eleme az SZDSZ gyalázása, érdemleges párbeszédet már jó rég óta nem hallani tőle. Szomorú, persze ettől még nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy bekerüljün az EP-be.

De a Jobbikkal másutt is bajok vannak. Novák Előd bomlasztó tevékenysége, a kopogtatócédulás balhé, amit most megint elkezdtek, illetve a rendre iskolázatlan, buta vezetőség, kezdve Vonától egészen Szegedi Csanádig bezáróan. Komolyan ilyenekre akarjuk alapozni a jövő konzervatív, radikális jobboldalát? Mert ez annyira komolytalan így, hogy nem csodálkozom azon, hogy már a nemzeti oldalon is óriási a széthúzás, az általam például oly élesen kritizált Zöld Párt is ennek a szelein akart elevezni a képviselőségig. No persze nem sikerült nekik, köszönhetően a Jobbik perlési politizálásának, ami pedig az utolsó, a poharat teljesen betöltő eleme annak, amit kifejezetten utálok a Jobbikban.

És mi a helyzet a FIDESZ házatáján? Őket tudom a legkevésbé komolyan venni, néha nagyon felhúznak az ostoba szövegeikkel, például az előbb is emlegetett holokauszt-problémát ők is támogatnák. Hol vannak azok a fiatal jogászgyerekek, akik a rendszerváltozáskor olyan keményen megmondták az igazat? Megmondom: sehol. A legjózanabb, legnormálisabb prominensek már rég az EP-ben vannak (mint Szájer), vagy már teljesen eltűntek a színről. A reszli pedig annyria vegyes, hogy az embernek válogatni sincs benne gusztusa. A legtöbb ember azonban eléggé jogosan a kormány alternatíváját látja benne, azt a csoportosulást, akiken keresztül meg lehet mondani a jelenleg is regnáló hatalomnak, hogy elegük van abból, ami Magyarországon folyik. A FIDESZ igazi erőpróbája azonban nem júniusban, hanem az országgyűlési választásokon lesz: ott fog kiderülni, mire képes a jobboldal. A szememben így tehát nem túlzottan szimpatikusak.

És ott van az MDF. Akik még mindig királycsinálóknak hiszik magukat Bokrossal, Ibolykával, Habsburg Györggyel (aki egyébként ha nem volna Habsburg, nem lenne semmivel se több bármelyik vidéki politikusnál). Vicc az egész társaság, bár Herényi nyilatkozatait rendszerint meghallgatom, na de nem azért, mert olyan jó dolgokat mondana. Jókat derülök azon, ahogy próbál szimpatikus lenni, hogy ő Rejtő regényekből készült hangoskönyvet hallgat, meg hogy Milton Friedman gazdaságpolitikáját követi az MDF (muhahaha). Komoly ember nem voksol rájuk, maximum az, akinek elment a józan esze.

A többi pártnak a nevét fel se hozom. Ugyanis jószerivel esélyük sincsen bekerülni, meg valahogy az ilyen hippi-humanitárius-zöld, de azért a technokrata Soros pénzeit élvező alakulatok helyzetéről felesleges volna bármit is nyilatkozni. Az ő idejük majd később jöhet el (sajnos). Úgyhogy ez a nagy büdös helyzet; jelenleg agyalok azon, hogy mi legyen júniusban. Végleges döntést ugyanis nem hoztam még, sőt, kopogatócédulát se adtam le…

De régen is volt már az, amikor az MDF-SZDSZ paktum eredményeképpen - az akkor még az utóbbiakhoz tartozó - Tölgyessy Péter elintézte, hogy a parlamenti küszöb 4%-ról 5%-ra növekedjen, így is védekezvén az akkoriban még “veszélyes” MIÉP és MDNP bejutása ellen. Arra persze nyilván kevésbé gondolhattak, hogy az a bizonyos küszöbátállítás egyszer még nekik is rosszul jön, hiszen 1998 óta gyakorlatilag minden választáson a gyomorgörcs kerülgeti őket, vajon bejutunk-e a parlamentbe, meglesz-e a kellő támogatás? Mindazonáltal mai posztomnak nem témája a baloldal, illetőleg a fókuszpontba nem ők kerülnek majd, hanem az ellenem felgyülemlő indulatok következményeként egy kis csemegét kínálnék az olvasóknak; ma itt a jobboldalt fogom szapulni. Nem azért, hogy szimpatikusabb legyek, csak hogy bebizonyítsam, nem birka módjára állok egyik, akár másik oldalon, hanem azért kritikával szemlélem azt, méghozzá nagyon erős kritikával.

A kályhától

Induljunk a kályhától, számomra a Fidesz 2002 óta egyre terhesebb, vállalhatatlanabb, méghozzá azért az imidzsért, amit akkor felszedtek magukra; egy alapvetően a fiatalságra építő párt, szakértők szerint is íves karriert futott be a kilencvenes évek elején, mozgalomból tényleges politikai szervezetté, rétegpártból pedig tömegpárttá avanzsált. Mondhatnánk úgy is, hogy rendkívül jól és tehetségesen lovagolták meg az akkori hullámokat és szeleket, nagyjából minden benne volt az akkori felemelkedésben, így hát sok-sok tényező együtt emelte ki a közönyből a Fideszt. A sajtó is imádta őket, persze csak addig ameddig leszóltak mindent és mindenkit, aztán amint úgy tűnt, rettentően megnőtt a támogatásuk (1993), megijedtek tőlük, s a többi parlamenti ellenzéki erő szétcincálta a Fideszt és az MDF-et is, ez utóbbit örökre, a Fideszt azonban csak négy évre, mivel ők belátták, valamerre fordulni, mozdulni kell, az eredeti balközép irány helyet: jobbra. 1998-ban egy nagyon ígéretes párt, kevésbé ígéretes hátszéllel (sajnos ezt az akkori politikai helyzet hozta így, ezért én nem őket hibáztatom) kormányt alakíthatott, s többé-kevésbé be is végezte a programját, melynek megítélése megint csak ilyen-olyan, azt nézvén, melyik oldalról is szemléljük a dolgot. Egy dolgot azonnal leszögeznék: ha rossznak érzem azt az orthodox MSZP-s szemléletet, hogy minden, amit Gyurcsányék csináltak az elmúlt hét évben, remek volt, akkor természetesen azt is rossznak érezhetem, ha azt mondjuk, minden, ami 1998 és 2002 között történt, maga volt a Kánaán. Volt nekem ilyen tanárom, aki ezt gondolta, és ezt is hirdette, s ez a vad szemlélet, önmagában kissé szélsőséges is.

Az Orbán-Torgyán-Polgár-Kormány

Nem volt minden szép és jó, nem volt megváltás, és nem volt minden olyan gyönyörű, amilyennek sokan utólag látják, hiszen az idő mindig megszépíti az emlékeket. Azonban a kormányzás első két éve alapvetően korrekt vonalon tartotta a politikát, a költségvetés pedig még a “kisebbségi” kormányzás ellenére is teljesen tökéletesen, időre megtörtént. Nyilván csak idézőjelesen kisebbségi, hiszen a kisgazdák kilépése nem okozott nagy bukfencet, mivel Orbánnak sikerült a kieső kisgazdákat vissza is tenni a kormányzásba, szerződéssel vállalták, hogy támogatják a kormányzást - Torgyán mindenféle bohóckodásai ellenére is. Az ország azonban megérett, súlyosan megérett egy kormányváltásra 1998-ban, s amilyen állapotok álltak fenn, a Fidesz alapvetően jól végezte a munkáját, gazdaságpolitikájuk a munkát támogatta, náluk választották el először a minimálbér összegét a munkanélküli segélytől, hiszen addig ugyanannyit kapott egy minimálbéres, mint az, aki nem dolgozott. Jöttek az országot építő tervek, amelyeknek a megítélésébe megint nem bocsátkoznék, jobb- és baloldalon nagyban eltérnek arról a vélemények, hogy például a Széchenyi-terv az most milyen is volt, vagy milyen nem. Az viszont egy ténykérdés, hogy gazdaságilag stabilan állt az ország, az olajválság idejében felvett IMF hitelünket kezdtük már visszafizetni, a GDP-hez viszonyított államadósságunk mértéke is jóval alacsonyabb volt, mint a mai, összességében 2001-ben volt a legalacsonyabb, úgyhogy az előző tételt el tudom fogadni minden további nélkül (természetesen amellett, hogy az energiaszektor privatizációja jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy legyen pénzünk). A hitelminősítések tekintetében pedig 2002-re minden jelentős intézet szerint (Fitch, Moodys) A-s minősítésbe kerültünk, így tehát a nemzetközi sajtó is kezdte megfogni a magyar erősödést. Összességében tehát stabil kormányzás volt, rendes költségvetéssel, talán egy kicsit kisebb reálbér-emelkedéssel, azonban annál szigorúbb adósságkezeléssel. Korrekt, ezzel ma, 2009-ben nagyon jól beérnénk.

A média megreformálása

2001-ben azonban nagyon káros folyamat indult meg. Közeledtek a választások, a kampány előtt is kampány indult, talán még sokan emlékezhetnek rá, hogy 2002-ben volt a legrondább választás az utóbbi húsz évben Magyarországon. Szó szerint ronda, mivel a kormányoldal védte magát (Heti Válasz indítása, Rádióban érezhető túlsúlyok), ezzel szemben pedig a baloldal is elindította a maga támadását Ron Werberrel. Elindult a Heti Hetes, amelyet gyakorlatilag az Orbán-kormány cikizésére hoztak létre, s amelyről mindig egy remek amerikai analógia jut eszembe; “a FOX News is rendesen hozzájárult George W. Bush újraválasztásához”. Nos hát én meg azt mondom, a kereskedelmi televíziók össztüze jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 2002-ben - szerintem egy felesleges - kormányváltás történjen. Mi magyarok ugyanis értünk ahhoz, hogy mikor kell kiebrudálni egy kormányt feleslegesen, ahhoz viszont nem, hogy egy felesleges kormányt hogyan is ebrudáljunk ki felelősen. Súlyos mondatok ezek, emésztgessük.

A hét főbűn

Mi volt a jobboldal bűne? Túlzott nacionalizmus, néhol talán kicsit erősebb nemzeti-populizmus, kommunistázás, és az, hogy örökkön-örökké hagyták magukat a víz alá lenyomni, ugyanis nem voltak túlságosan harcosak ahhoz, hogy 2002-ben is győzni tudjanak, mivel azzal a “képtelenséggel” nem számoltak, hogy nem csupán a gazdasági eredmények számítanak egy választáson, hanem sok más dolog is. No, nem mintha ennyire buták lettek volna, inkább felelőtlenek és gyengék, illetőleg a másik oldal volt nagyon felkészült, hogy még egy totálisan alkalmatlan és lúzer, az utolsó pillanatban előállított miniszterelnök-jelölttel is győzni tudott, köszönhetően a kialakult szimpátiának. Még visszhangzik a fülemben a régi duma; “gazdasági szakember, nem szónok”, “kiváló ember, jó politikus”. Aztán ezekből az emberekből hallom a röhögést azóta is, ha Medgyess neve egyáltalán szóba kerül, és kérik, hogy inkább tereljük a témát. Összességében tehát 2002 az egyik leggusztustalanabb kampány éve volt - soha többet olyat! - végérvényesen akkor “szakadt” ketté az ország, “jobb-” és “baloldaliakra”, akkor betonozódott be az általam csak focicsapat-jelenségűnek titulált folyamat, miszerint mi itt már csak színekben gondolkozunk. Hogy kinek a hibája ez, az megint eltérő vélemény, a baloldal szerint a jobboldal kokárdázásának, nemzeti szimbólumainak kisajátításának, a jobboldal szerint pedig egyértelműen Kovács Lászlónak és médiabandájának, mely az összes lehető fórumon annyiszor elmondta Orbán Viktor nevét, amennyiszer csak lehetett. A taktika amúgy bevált, némelyek még ma is olyan gyűlölettel beszélnek Orbánról és az embereiről, mintha még ma is ők volnának kormányon. Képtelen helyzet állt elő Magyarországon. Orbánék győztek és kikaptak a második fordulóban, hiszen a legtöbb mandátumot megszerezték, de kormányt nem tudtak alakítani - főleg, hogy aztán még az MDF is külön frakciót alakított. Az MSZP és az SZDSZ megint kollaborált, megalakult az új koalíció Medgyessy Péter vezetésével, a jobboldal pedig megindult az árok felé.

Unió jobboldalon

Orbán terve már 1994 óta az volt, hogy egységesítse a jobboldalt, ám ez 2002-ben ismét csődöt mondott, az MDF megijedt a tehertől, s fokozatosan, 2006-ig végülis teljességel leszakadt róla, a Fidesz pedig egyedül maradt a tervével, a látszatot és az égést mentendő, bevették a döglött tehenet, a KDNP-t. Azt a KDNP-t, amit még annak idején Giczy tett tönkre - hasonlóan mint Csurka és Lezsák az MDF-et, vagy Torgyán a kisgazdákat - számomra teljesen hihetetlen módon. Külön frakcióra bomlott a Fidesz, kapott a KDNP pár képviselőt, miközben saját maguknak vajmi kevés esélyük lett volna egyáltalán valaha is bejutni a parlamentbe 1998 után. Az gyakorlatias egységesítési gondolatokból tehát lett egy elvi megoldás, a Fidesz azt próbálta szimbolizálni, hogy a sokszor szélsőségesebb megnyilvánulásaik mellett ott lesz majd a kereszténydemokrata őrség, akik majd garantálják az ideológiai tisztaságot; mindezt persze feleslegesen, hiszen a Fidesz ezzel csak annyit ért el, hogy 23 képviselővel kevesebbjük lett, ha még idézőjelesen is, mert ugye a KDNP mindenben a Fidesz mellett szavaz. Feleslegesen, mert ma Magyarországon a Fidesz szavazóin kívül nem sok embert érdekel egy kereszténydemokrata párt.

Osztrák elmegyógyklinika

És valahol itt romlott el az egész. Orbán mellé más tanácsadók kerültek, a korai jobbos-balos vonalról egyaránt építkező miniszterelnök megújította apparátusát, s a közelébe került Balog Zoltán. Az a Balog Zoltán, aki 2006 óta az Országgyűlésben is nagyban szerepel, aki szerintem telebeszélte Orbán fejét mindenféle baromságokkal. Az Orbán-kép tehát 1990 óta többedszerre módosult, a kezdeti, rendszerváltó figurából lett egy visszafogottabb, de továbbra is fiatalos miniszterelnök, aki aztán bukása után annyira összeomlott, hogy csak a vallás újrafölfedezése árán szerezte vissza önbecsülését. Így viszont kaptunk egy nagyon visszafogott, nagyon keresztény, néha nagyon is demagóg politikust, aki már nem az az Orbán akit sokan annyira szerettek annak idején. Nem állhatom meg a kritikát én sem, Orbánnal az ég világon semmi bajom nem lenne, ha végre egy kicsit visszatérne ahhoz a jogászian pontos énjéhez, mely 1990-98 között benne volt. Erre azonban már nagyon kevés az esély, mondhatnám, szinte semmi, így reményeket se fűzök ehhez - ezeket a tulajdonságokat ugyanis ő már régen szétosztotta “utódjai” között, mint például Navracsics, akit ma messzemenően komolyabb embernek tartok, mint a Viktort. Ez volt a jobboldal válsága 2002 után. Ezt még azt hiszem alapvetően jól megmagyarázva, levezetve, az okokat hipotetikusan felskiccelve el is lehet fogadni, egyet lehet vele érteni, de hogy 2006-ban mi történt? Az már megint egy másik történet. Másik történet, de alapvetően az előzőből fakad; egyrészt nem volt rendes politikai kampány, s ami volt, az nagyon a pesszimizmusra épített, másrészt pedig az az új imázs, amit megpróbáltak elfogadtatni a választókkal, nem tudott megmozgatni annyi embert, amennyit kellett volna. Hiába a megannyi szarvashiba, amelyet a kormányoldal elkövetett, a Fidesz nem tudott rá megfelelően válaszolni, reagálni, mely pedig tökéletesen bemutatta, hogy jelen helyzetében a Fidesz túl nagy már ahhoz, hogy gyorsan, kicsiket lépjen a kormányzás felé. El is vesztették a választásokat, s éppen sikerült annyi képviselőt küldeni a parlamentbe, amennyit 2002-ben az MDF nélkül tettek.

A “Nemzeti oldal”

És itt tartunk valahol most is. Szájalnak, de lépni semmi komolyabbat nem mernek, itt ez a katasztrofális helyzet, kivonulnak a parlamentből, meg persze elutasítják Bajnai Gordont, de az utóbbi hét év alatt nem sikerült akkora támogatottságot összeszedniük, hogy a népharag olyan erős legyen, hogy lenyomhassa a jelen regnáló kormányalakulatot. És ott a jobboldal másik része, azok akik kiábrándultak mindenkiből, a kormányból, az újból és a régiből is, és a Fideszt sem bírják, nekik egy igazságuk van: önmaguk. Dr. Morvai Krisztina, akit nagyon tisztelek jogászi munkásságáért, de egyszerűen magyarázatot nem találok a néhol nagyon gáz nyilatkozataira. Minden tiszteletem ellenére, Morvai ma már nem büntető-, hanem tüntetőjogász. Ez pedig nem hasznára válik a nemzetnek, hanem ellenére. Így úgy ahogy van, a nemzeti oldalról sokat nem lehet szólni. Nem hogy nem kormányképesek, hanem még csak nem is parlamentképesek a jelenlegi helyzetükben, s az hogy, a ferencvárosi időközi választásokon kiiktattak jópár jelöltet a szavazólapról, nem növelte a támogatottságukat és népszerűségüket, nem egy olyan ember van a nemzeti oldalon, akiket a Jobbik már nem érdekel. Mindazonáltal a jelenlegi kényes helyzet sokat adott a Jobbiknak, nagyon sokat, melyet akár jól sáfárkodva fel is tudnak majd használni a közelgő választásokon, de tényleg csak akkor, ha jól bánnak majd a megszerzett szociális tőkéjükkel. Mert ha ez nem sikerül, akkor visszasüppednek arra a két százalékra amin mindig is voltak - s valójában a Jobbikon belül nem tudnék még egy olyan embert mondani, a pártonkívüli Morvain kívül, akit reálisan komolyan lehetne venni. Lehet Bocskaikban ugrókötelezni, a Szentkoronát lobogtatni, de ezek önmagukban túl sok változást nem mutatnának fel a jövőben. A Jobbik programja így pedig kellően üres és demagóg, amelyre a jelenlegi helyzetben is csak sokan azért szavaznak, ha szavaznak, mert el vannak keseredve. De nagyon. És én meg már csak azt nem tudom, mennyire vagyok elkeseredett…

Fájni fog. Csak vért, verítéket és könnyeket.

Kamarilla - Az uralkodó környezetében a kormányzás menetére döntő befolyással levő, nem hivatalos, a háttérből cselszövésekkel irányító titkos kör, klikk (a. m. szobácska).

Naná, hát mi mást? Elkötelezett szociáldemokratáink a háttérben összesusmogtak, mutyizgattak egy hétig, előadtak egy jól megrendezett kutyakomédiát, végigfuttattak pár jelöltet az ex-MTA-elnöktől kezdve az Amwayes tisztítószerügynökön át, végezvén a porszívó- és hűtőgyártók fenegyerekével, de az SZDSZ-nek egyik sem felelt meg. Úgyhogy végül visszatértek a kamarillapolitikához, és megválasztották a háttérben már régóta megbúvó, mosolygó, anyukák kedvence Bajnai Gordont. Hol van már az, amikor még szakértőkről, meg meghívott külsősökről volt szó? Sehol az ég világon, kérem, ami tegnap volt, arra már nem is emlékszünk. Bár talán a szocik is tiszában voltak azzal, hogy a külsős forgatókönyv több mint ciki, nem fog összejönni belőle egy épkézláb megoldás sem; Medgyessy is megbukott anno, az pedig csak teret ad a háttérben történő kis csatározásoknak, még a végén színre lépett volna Kiss meg bandája, ettől pedig Gyurcsány rettegett a legjobban.

A legsúlyosabb vetülete Magyarország Gyurcsány-tragédiájának, hogy végre adott volt egy koncepciózus, nemcsak politikailag művelt, nagyvonalú, kifogyhatatlan energiájú baloldali politikus - amilyen eddig egy sem volt, és kétlem, hogy más politikai színekben akadt párja – aki minden erejével ennek a nemzetnek a javát és a nemzet társadalmi kárvallottjainak javát akarta tiszta szívből. Ha soha többé nem hajlandó politikai szerepet vállalni, akkor eltűnését a közéletből a magyar történelem gyászolhatja.

Hát, hogyne. Gyurcsány-tragédia, művelt, nagyvonalú, kifogyhatatlan energiájú, és legfőképpen baloldali. Tényleg van olyan idióta, agymosott ember, aki még ezen sorok leírására képes? Bár egy ex-népszabis, szélkakas módjára nyaló újságírótól nem is várna mást az ember. Ez egyszerű ostobaság, politikai rövidlátás, polimyopia. Javallom a szemüveget, már ha nem tetszik tudni elolvasni a felírt szöveget. Az ember persze végignézte a filmet és már csak nem is csalódott. Még talán, valahol nagyon a film elején, úgy gondolhatta, esetleg valami másként történik majd a végén. Hiába várta, nem történt úgy. A filmszalagnak megint ugyanaz lett a vége, ami a magyar politikai kultúrában régóta elvárt; manapság már az alkotmányos rend sem mérce, a lényeg csak az, hogy a kormányrúd a kezünkben maradjon, addig, ameddig csak lehet. Ha lehet, akkor örökre. Fel nem fogom, hogy van még olyan ember, aki ezek után mind az MSZP, mind az SZDSZ akcióira igent tud mondani, s egyúttal az ikszet is odacikázza a szavazólapra június hetedikén. Az egyik egy magát századszorra is meghazudtoló, rendszerváltó párt, a másik pedig pont annak a folyamatnak a zavarában csendben maradó, pártvagyont átmentő, második körös posztkádárista szörnyszülött utódja. Ez a két párt uralja Magyarországot zsinórban a rendszerváltozás óta - mindössze két megszakítással. 1994-1998, 2002-2006, 2006-? És ott a kérdőjel. Olyan jogi aggályosággokkal én már elő sem jövök, hogy a modern jogi irodalom szerint a nyilatkozatoknak sosem a címe, hanem a szándéka számít, magyarán ha én bejelentem az alkalmatlanságomat és lemondásomat, az vajon mit jelent. De ezt sem én mondom, hanem tekintélyes alkotmányjogászok, mint Kukorelli István. De mi már csak maradjunk csöndben, ez a dolgunk, beleszólásunk egy szál se; ne is törődjünk azzal a politikai ultival, ahol nekünk még csak betlire sincs lehetőségünk. Mégis hogy a pékbe történhet meg az, hogy az egyik nap valaki még ünnepelt, újraválasztott pártelnök, a másikon pedig már az egész frakció egyhangúlag lemondatja? S milyen párt az, ahol az egyik nap még szóba sem jöhet szocialista jelölt, a másikon pedig lenyelik az egyik legnagyobb háttérembert? Mégis hogy a pékbe lehet az, hogy mi még mindig hiszünk ezeknek? Ja, hogy nem hiszünk? És még csodálkozunk azon, hogy erősödnek a szélsőségek? Persze ebben az országban én is egy szélsőség vagyok, egy szörnyű szélsőség, aki nem arról beszélget, mi van a Mátyás Király téren, hanem hogy mit lát maga körül. És sajnos egyre kevesebben vagyunk olyanok, akiket ez még érdekel, miközben az utolsó lehetőségünk az EP-választás, ahol végre meg lehet, és meg is kell mutatni ennek a kormányzatnak, hogy a türelmünk elfogyott.

Ezúttal végleg.

Ami itt folyik, az kutyakomédia. Lassan ezt már nem lehet komolyan venni, holnap lesz egy hete, hogy Gyurcsány bejelentette távozását, és ma még mindig a lehetséges jelölt-jelöltekről van szó; az MSZP feldob egy nevet, az SZDSZ megvétózza, és mindez megy tovább, vice versa. Nem hiába használtam a jelölt-jelölt kifejezést, micsoda paradoxon, hogy a miniszterelnök-jelölt jelöltjeiről vitázunk? Mindezt persze az ország érdeke diktálja, mármint hogy legyen kormányunk, egy nemzeti szükségkormány. Én mégis úgy látom, hogy itt nem szükségkormányról van szó, hanem inkább kormányszükségről, mert az MSZP-nek már tényleg mindegy, ki vállalkozik, csak vállalja el, s az SZDSZ pedig vállalja fel. Játék a bötűkkel, a javából.

Sok név felmerült már, volt olyan, hogy csak presztízsből, névtámogatásból, vagy tényleg komoly szándékból, de egyszerűen megegyezés nincs; aki jó volna, az nem vállalja, a többivel pedig egyik-másik pártnak van elemi problémája. Ha az MSZP-SZDSZ tényleg kormányt akarna, már rég eldöntötték volna hetekkel ezelőtt, Gyurcsány ugyanis nem légből kapott ötlettől vezérelve mondott le - ezt nem is hinném el. Akkor pedig mire jó ez a színjáték? Surányi Györgynek abban igaza van, hogy csak akkor lehet egy pártonkívüli működőképes miniszterelnök, ha “eltérő hőfokon”, de elfogadja őt az összes politikai párt. De a tapasztalat valahogy mégis azt mutatja, hogy a pártonkívüliek nem járnak szerencsével, legalábbis Medgyessy se húzta két évnél tovább, pedig ő azért MSZP-közeli volt. Most tessenek ezt elképzelni egy másik szakemberrel, egy olyannal, akit nem ismer egyik párt sem, még csak a közelben sem sündörög, és aztán majd az dirigál a többieknek. Nem a befőtt teszi el a nagymamát, ugye? Pedig mostanában mintha mégis ez volna. Az SZDSZ-től már kellően megszokhattuk, hogy minden helyzetben ők diktálnak azzal a kis 5%-kal, amivel éppen hogy becsusszannak a parlamentbe, de ez a jelen helyzet sokkal rosszabb. Rosszabb, mert minden ezen áll vagy bukik, s ekkora hatalommal nem szabadna rendelkeznie egy olyan pártnak, amely 351 612 embert képvisel a Tisztelt házban. Miközben a többi ötmilliónak (s még a többinek, aki nem is szavaz) elemi érdeke, hogy valami változzék, az idő ugyanis egyre csak fogy. Sokan politikai vitának fogják fel, s megdöbbentő, hogy még mindig van olyan, aki a jelenlegi kormányzatot támogatja, holott tisztán látható, hogy az működésképtelen, az ország gallyra ment, költségvetésünk nincs, s még indemnitást sem adtunk a jelenleg regnáló kormánynak, hogy legalább a régi számok funkcionáljanak.

Kutyakomédia ez, mert a jelenleg regnáló kormány minden társadalmi támogatottságát elveszítette, és még mindig úgy beszélgetnek egymással, mintha még volna is miről. Holott itt már rég megtörtént a pszichikai K.O., amit a nép átruházott, azt most vissza is venné, ebben már csak az a kis technikai akadály áll fenn, hogy ők meg nem adják. Vakon hisznek abban, hogy van még egy utolsó utáni-utáni esély, mellyel még egy évig kihúzhatnák a következő választásokig. De mihez ragaszkodnak ennyire? Elkeserítő, hogy a társadalom az utóbbi húsz év alatt nem sajátított el még egy elégséges mértékű demokráciát sem. Így se kormányozni, se választani nem lehet, ha mindenki folyton a húszéves, jól megszokott pártpreferenciáihoz alkalmazkodik. Csak a vörös és a narancs létezik, s a sznob értelmiség egy része pedig úgy csinál, mintha a kék és a zöld más volna, holott semmilyen különbség nincsen. Efelől még csak kétségeim sincsenek. A legrosszabb, hogy az ország nagy része ezt még mindig csak valamiféle sportra emlékeztető játéknak fogja fel. Mintha a Fidesz volna a Fradi, az MSZP meg az Újpest, az MTK meg az SZDSZ. Akármit is követnek el, ragaszkodunk a színeinkhez, nincsen alternatíva, pláne nem az ellenkező oldalról. Új arcok feltűnését pedig hiába várnánk, a magyar politikai forgatókönyvekben nem ismerik a breakout character fogalmát.

Hovatovább akkor? Valahol azért felcsillant a remény, hogy lesz itt kormányváltás, sőt, akár előrehozott választás is. Bár azok után, hogy ma a fagyi visszanyalt, némileg változott a helyzet: Bokros megint terítéken van. Ennek nem örül az MDF, és még kevésbé örül az MSZP, mert egyik-másik pártból kategorikusan elutasították mind a részvételt egy esetleges válságkormányban, vagy magát Bokrost is, bár ezesetben az SZDSZ már megcsinálta a segget önnön szájából; eredetileg teljesen világosan közölték, hogy “Bokros vállalhatatlan”, aztán mára mégis hirtelen a vállalható kategóriájába avanzsált. Mitől, könyörgöm? Bokros megítélése egyébként rendkívül változó. Sok kritika érte mind a bal-, és mind a jobboldalról, csomagja pedig az utóbbi húsz év egyik legellentmondásosabb politikai akciója volt. Sok embernek van véleménye róla, de valójában sokkal kevesebben vannak olyanok, akik tudják is, hogy miből állt a Bokros-csomag. Rákérdezel, aztán tátja a száját. Lárifári, így könnyű.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy Bokros jó avagy rossz szakember. Távol álljon tőlem, hogy bármikor is értékeljem egy közgazda munkáját, az országra mért effektív hatásait azonban simán lehet kritizálni. Szögezzük le, hogy a lejsztungot még jobboldalon is elismerik - mármint a vitaképes jobboldalon, s ugyanígy fordítva, a jobboldal pozitív döntéseit elfogadják a vitaképes baloldalon, hiszen nem csak bal- és jobboldalak vannak. Ezen belül is vannak vitaképes kultúrák és szárnyak, és egyáltalán nem feltételezem azt, hogy a bal- és jobboldalon ez ne volna meg. Úgyhogy miután ezt a premisszát kikötöttem, el is lehet vonatkoztatni attól, hogy Bokros melyik oldalon állt, amikor pénzügyminiszter volt, hiszen megkérdőjelezhező döntések mindegyik kormányban vannak, a közgazdaságtan pedig az a tudomány, amely mint az orvostudomány, a tapasztalatokból építkezik; csak éppen nem szervi bajokról, hanem társadalmi-gazdasági problémákról van szó. Bokros pedig ezeket, ha az én szemléletmódom szerint nem is teljesen, de alapvetően átlátta. Második észrevétel, hogy Bokrossal még mindig ugyanaz a baj, mint ami tíz évvel ezelőtt volt, hogy szociálisan teljesen érzéketlen, ezt pedig egy magát szocialistának kikiáltó erő nem vállalhatja fel. Három, hogy Bokros piszkosul hatékony, de a hatékonyság olyan társadalmi halált okozhat hosszútávon, hogy azt egyik kezelőorvosunk és gyógyszerészünk sem ajánlaná. Tehát ezzel együtt négy, hogy a hatékonyság és a hasznosság tudniillik nem mindig állnak összefüggésben egymással. Kétségtelen eredménye Bokrosnak, hogy a GDP nála kúszott fel 8,4%-ra, illetve hogy egyes módszerei ösztönzőleg hatottak a gazdaságra, gondolok itt az import vámra, vagy a csúszó leértékelések bevezetésére (amit egyébként az Orbán-kormányban is használtak nem egyszer), ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a nyugdíjak reálértéke összeroppant, elértük egy rekordnak számító inflációt, s a gazdasági fejlődésünk irtózatosan belassult. Az okosok aztán akkor azt mondták, ettől majd lesz szép recesszió, de végülis nem lett, társadalmi elégedetlenkedés, rettenetesen magas elbocsátási arány viszont igen, ezt pedig hosszútávon nem élte volna túl a magyar gazdaság. Leendő jogászként pedig nem siklathatok át azon a tényen sem, hogy az Alkotmánybíróság huszonkét alkalommal kaszálta el a hozzá kapcsolódó döntéseket, a felsőoktatásban dolgozók nagy részét elbocsátották, azóta nincs ingyenes fogászati ellátás (ami itt még röhejesnek tűnhet, de azok mellett hogy a magyar társadalomban a fogszuvasodás rettentő nagy probléma, nem olyan vicces), illetve hogy a nominálbérek befagyasztása erősen kihatott a magánszféra fizetéseire is. És akkor ott vannak még a privatizációs ügyek, na meg az a bizonyos ügy, amibe Bokros is belebukott végül - leszámítva az alig tízszázalékos “népszerűségét”. Sokan mondják azóta, ezt nem így kellett volna, ezt meg nem úgy, de ugyanakkor túlzónak érzem azt, hogy az Orbán-éra a Bokros-csomag utóéletéből táplálkozott, hiszen számos helyen azt írják, hogy az eredetileg várt bevételek alig harmada jött be tényszerűen. Bár nyilvánvalóan ez is bődületesen nagy pénz, én pedig nem tudhatom, ez hová ment.

Az, hogy valaki zseniális szakember, sajnos nem jelenti azt, hogy alkalmas is. Márpedig Bokrost simán lehet zseninek nevezni - én mindenesetre nem fogom, nem teszek ilyen meggondolatlan kijelentéseket - de sajnos politikai célokra, ettől függetlenül még mindig alkalmatlan. Mégpedig ab ovo alkalmatlan, az egész ember imidzse nem olyan, akinek bármit lenyelnénk, mert ő a “rossz doktorbácsi”, akinek egyáltalán nem célja bármit is megvitatni az emberekkel. Nem hogy elmagyarázni nekik. Márpedig Gyurcsány is ebbe bukott bele, alapvetően a legtöbb kormány az utóbbi húsz évben képtelen a normális kommunikációra, no meg az emberek is csak vörös és narancs betűket látnak a citylight reklámokon. Márpedig az emberek nem szeretnek megszórító intézkedésekről olvasgatni a metróban, miközben reggel a munkába készülnek. Épp eléggé idegesek így is. Az a mi bajunk, hogy nincs egy olyan közkedvencünk, mint amilyen az amerikaiaknak az Obama; róla még azt is tudjuk, milyen könyveket olvas, melyik sorozatokat nézi, milyen órát visel, ki a felesége, hogy viselkednek a gyerekei, és így tovább. Sok embernek ugyanis bulvárközvetítéssel lehet átadni a legtöbbet, attól lesz szimpatikus a vezető, hogy vezetőként viselkedik. Rooseveltnek bejött, hetente beszélt a médiának, ma Obama ugyanezt csinálja a tévében. Szól az emberekhez, indokol, érvel, az újságírók meg kérdeznek. Itthon pedig még mindig ezt az elavult pártállami modellt látjuk; ha kitudódik, hogy a képviselők ott dohányoznak, ahol elvileg nem szabad, akkor egy egyszerű mozdulattal kipöcköljük az újságírókat a folyosókról, mert nekik ott nincs semmi keresnivaló. Egy normálisan működő demokráciában, kis túlzással, még a képviselők seggében is kamerának kellene lennie, nehogy ott vigyék haza az aranyrögöt. És olyan alapvetésekről akkor még szó sem esett, hogy ténylegesen senki nem él azzal az állampolgári jogával, hogy ellenőrizze, képviselője, minisztere, miniszterelnöke, kormánya, országa mit csinál. Bebeszélték nekünk, hogy erre nincs szükség, tudják ők ám a frankót. Mi meg maradjunk szépen csöndben. Utána meg jöhetnek a trükkök százai, hogy az a maradék média se tudjon a kis stiklijeikről, ami még a porondon fennmaradt. Aztán meg lészen sírás és a fogaknak csikorgatása. Ezt kellene elkerülni valahogyan.

Vissza kéne lépni végre már a normalitás mezejére, rendet kéne rakni. Jó nagy rendet. És ebbe a rendbe beletartozik az, hogy a jelenlegi kormánytól megvonjuk a bizalmat, s egy újnak osztunk innét kártyát. Egy legitimitását - legalábbis morálisan - elvesztő kormánytól az egyetlen elfogadható lépés ez lehet. De nincs gerincük, így talán erre sosem jöhetnek rá…

INTRODUCTIO

Tudomásul vettem, hogy olvasóim nem nézték jó szemmel azt, amit tegnapelőtt képernyőre vetettem a jelenlegi kormányválságról, a lehetséges jelöltek szerepéről, politikai alkalmasságukról. Mivel gúnyiratom nem érte el a megfelelő célját, így megpróbálkozom szilárd mondatokkal megtámogatni a mondanivalómat, világos ok-okozati összefüggések mentén. Talán így érthetőbb lesz azok számára is, akik ha passzívan is, de még mindig támogatják a jelenlegi agóniát.

Keleten a helyzet változatlan

2002 óta hazánk helyzete egyre csak romlóban, főbb makrogazdasági mutatóink folyamatos esést mutatnak, a legtöbb vezető gazdasági-politikai elemző rossz szemmel nézte azt az ámokfutást, amit először a Medgyessy-kormány osztogatása, majd a Gyurcsány-féle kiigazítás, reformpolitika kezdett el. Draskovics Tibor, Veres János monetáris, Csillag István, Kóka János és Bajnai Gordon fiskális játékai az országot a régió sereghajtóivá tették. Mivel az utóbbi hét évben a kormány olyan intézkedéseket folytatott, melyekre aligha volt fedezet, s mára adósságállományunk a GDP 73%-ára rúg - szemben a 2001-es, 53,6%-os adattal. Még nagyobb baj, hogy az államcsődöt elkerülendő, IMF-től felvett hitelünk lejárata is hosszabbításra szorulhat, mivel jelen helyzetben, az adott feltételek mellett képtelenek leszünk visszafizetni. Ahogy az Őszödi-beszédből is tudjuk, a kabinet trükkök százaival kormányozta végig azt a másfél-két évet, amely még hátramaradt, s ez a későbbiekben sem változott; a költségvetési hiány többször is százmilliárdokkal haladta meg a törvényben rögzített mértéket, s így 2006-ra már a világ második (!) legnagyobb hiányával rendelkeztünk a GDP arányában, s a deficit jelenlegi állás szerint csak most érte el a nyolc évvel ezelőtti szintet. Ezek kőkemény tények, mellyekkel a kormányzat sem tud, s tudott mit kezdeni, az a pénzügyi és gazdasági ámokfutás, melyet Gyurcsány és bandája véghezvitt, egyértelműen a csőd szélére rángatta az országot. Az EU is csak nézett jobbra-balra, a kimutatások hitelességét nem egyszer vonták kérdőre a kormánnyal szemben. S ha már az EU-nál tartunk, hol van az eurónk? Szlovákia már euróval fizet, s a jelenlegi hitelválságban az euró biztos támaszt nyújthatna, de még csak az ERM-II rendszerhez sem sikerült csatlakoznunk, nem az eurózónához. A céldátumok rendre változnak, fogalmunk sincs, hogy mikorra fizethetünk közös pénzzel, míg korábban Románia volt az EU-s viccek tárgya, lassan átvesszük a helyüket. Jelenleg esélyünk sincs az euróra, csak hosszútávon lehetnek reális elvárásaink, mivel az euróra vonatkozó feltételek egyetlen részét sem sikerült teljesíteni. Ez a gazdaságpolitikai száguldás Magyarország totális leminősítéséhez vezetett, hazánk 2005 óta a Fitch által rendre a balkáni területekkel egy minőségbe kerül, s a többi nagy intézet is csak megszorításokkal ajánlja befektetőinek Magyarországot.

Adóból dobogós

Tévedés, hogy Európában nálunk vannak a legmagasabb adónemek. Valóban, ez így igaz, mert nem vagyunk az elsők - még. Nekünk jutott a dobogós, második hely. Gyurcsány Ferenc és kormánya 2004 óta folyamatosan adócsökkentésről beszél, hol így, hol úgy, 2006-ban a választások előtt elfogadtak egy vadiúj adócsomagot, mellyel virítottak a választási kampányban, hogy aztán később, a kormányalakítást követően csendben eltávolítsák azt. Nincs ma olyan gazdasági elemző, aki tudja követni a kormány terveit, azoknak váltakozásait, még csak a módszerben sincs megegyezés, mindenki mást akar, hol egykulcsos, hol több, hol pedig már arról van szó, hogy adóátrendezés lesz, s emelkedik az SZJA, megadóztatják az adómentes juttatásokat is. Mindezek elszenvedői a kis- és közepes vállalkozások, akik majdnem ezer milliárdos terhet viselnek ezzel évente. Az, hogy a Draskovics-féle adótrükk-politika minden évben azzal játszott, hogy késleltették az adóvisszaigénylések kifizetéseit (ezzel javítva a mutatókat), már nem is szempont, hisz elvileg Draskovics ebbe belebukott. Azóta Veres játssza ugyanezt a játékot, orcátlanul.

Prostitúció, mint a gazdasági fejlődés progresszivitása

Jóval már a válság előtt érezhető volt hazánk rémes állapota. Csökkenő ipari termelés, növekedő munkanélküliségi-ráta, csökkenő beruházások, s ezeket a válság már csak elmélyítette. Növekszik a korrupció, csökken a versenyképesség, a 2009-es költségvetés pedig összeomlott, hiába lárifárizta le a kormányoldal az ezirányú előrejelzéseket. Senki nem tudja idén mekkora visszaesés várható, a legoptimistább előrejelzés szerint 3-4%-os, a legpesszimistább szerint 8%-os is lehet. A forint árfolyama folyamatosan zuhan, a reménykeltő erősödések után gyárbezárási hullám, a tőke kivonulása hallható. 2007-ben olyan mélyen volt a gazdasági növekedés, hogy azt a KSH (azóta már megváltoztatott) hiányszámolási képlete javította csak fel, a prostitúció és a feketekereskedelem tudott egyeül 0,8%-os (feltételezett) növekedést produkálni. Ilyen helyzetre a kilencvenes évek eleje óta nem volt példa.

Kúrmányválság…

2002-ben kezdődött minden. A szocialisták egy olyan Jolly Jokert rántottak elő a kalapból, aki szimpátiát ébresztett a szavazóikban, ehhez pedig hozzájárult az a médiatámogatottság, melyet az akkori ellenzék élvezett, mind a televíziós, mind a rádiós médiában abszolút fölényt szerzett a jelenlegi kormányoldal, összetett, erős támadás indult meg a jobboldallal szemben, jött Ron Werberrel az élen, aki hathatós kampányával megnyerte a választást a baloldalnak. Akkoriban mindenki teljes mellszélességgel kiállt Medgyessy mellett - ma már a legtöbb szocialista-liberális szavazó csak kineveti, az ügynökbotrányával elhíresült miniszterelnököt. Orbán és Medgyessy vitája még mai szemmel is az előző politikus abszolút győzelmével zárult, melyet a baloldali média döntetlenként aposztrofált, mely Monty Pythonosan eléggé hasonlított arra, amikor a Fekete Lovag döntetlent ajánl a királynak, miután se keze, se lába nincsen. Medgyessy bemozdította az addig a háttérben megbújó Gyurcsányt, aki miniszterré avanzsált, s híres kijelentéseivel elhíresült (”öregecskedő feleség”, “én bármikor elmehetek”), s hirtelenjében, 2006-ban, egy jól megalapozott puccsal győztesen kikerülve a Kiss Péterrel vívott párbajból, miniszterelnökké vált. Azóta is ennek a levét isszuk, ránk szabadult egy nyáladzó őrült, akinek hazugságlistája a Háború és béke hosszúságával vetekszik. Nem telt el hosszú idő, 2008-ban kitört a kormányválság. Azóta sem tudjuk, mi történt, egy jól megtervezett színjáték volt-e az SZDSZ részéről, mely önnön mentésükre szolgált, avagy tényleg komoly ellentétek húzódnak-e meg a két párt között. Annyi biztos, hogy az SZDSZ-en belül komoly csaták zajlottak, melynek végülis nem lett győztese, Kóka a frakciót, Fodor a pártot vitte tovább, de egyelőre tippjük sincs, mit fog ez a párt jövőbeli eredményeiben jelenteni. Ami a harmadik vonalukat illeti, a főváros is a megegyezési problémák szélén áll; Budapestnek nincsen költségvetése, s a megegyezésre még eddig nem került sor. Még az MSZP véleménye is egyezik az ellenzékkel abban, hogy Demszky olyan beruházásokra készül, amelyekre nincs fedezet.

… és most, a színjáték, a lemondás? Jogi abszurditások.

Gyurcsány bejelentette: lemond. Szerinte csak ez az ami akadályozza a kormányt a működésben, de nem is szerinte, hanem mások szerint, s ő ezért nem fog akadályt képezni a fejlődésben. Mivel a kormányfő nem akarja, hogy lemondása esetén Sólyom László államelnök kezébe kerüljön a kormányalakítási-kinevezés joga, mert ekkor a szokásjogból következően, valószínűleg új választást kellene kiírni, úgy döntött, felhasználja a bonni alkotmányból átemelt fegyvert, a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Eleve vannak jogászok, akik szerint a konstruktív bizalmatlansági indítvány megköti a kormányváltók kezét, de az történetesen jelent valamit, hogy ezt az eszközt még sosem alkalmazták. Mindenesetre egyes alkotmányjogászok eleve alkotmányellenesnek minősítették azt az aktust, miszerint Gyurcsány majd egy konstruktív bizalmatlansági indítvány keretében leváltja saját magát, de Sólyom László jelezte, ezzel nem lesznek aggályai. Gyurcsány mindent a kezében tart, így saját leváltását is, harakirijét megakadályozandó, inkább veronallal öli magát, eljátssza a tetszhalált, hogy aztán még legyen mit söprögetnie a magyar politikában. Egy dolgot azonban elfelejtünk, mégpedig, hogy önmagam ellen bizalmatlansági indítványt kezdeményezni majdnem olyan, mintha önmagamat interpellálnám! Totális jogi abszurditás, mintha egy képviselő magát kérné számon, s maga adná meg a választ is, majd közölné, elfogadja a saját válaszát. Micsoda jogi bukfenc ez? Elviekben persze működőképes, de Gyurcsány ezzel már sokadszorra csinál bohócot nem csak saját magából, de a jelenlegi alkotmányos rendből is, meg aztán azt se felejtsük már el, hogy nyilvánosan közölte, a magyar igazságszolgáltatás részrehajló, méghozzá a jobboldalnak. Eleve fel kellene tenni a kérdést, hogy az egyik hatalmi ág feje hogy veszi a bátorságot, hogy a másik, tőle független hatalmi ágat kritizálja, mintegy kilátásba helyezvén a közelgő retorziót? Jó hogy nem határoz meg egy követendő cselekvési mintát, rögtön nem válik közvetlen normaalkotóvá, és egyúttal nem oszlatja fel a parlamentet, megalkotva a királyságot, hogy aztán megkoronáztathassa magát.

Amit már a ballib média se ért

Új Péter, az index.hu főszerkesztője, a rendszerváltozást követő időszak médiaiskolájának egyik vezéralakja, sokunk példaképe, nem először tett megjegyzést rájuk. Legutóbbi emlékezetes kirohanása az azóta is emlegetett, “jó reggelt, hazudta Kovács László” volt, s azt ha überelni nem is lehet, de hogy ritka, címlapos felszólalásainak súlya van, az biztos. A mai napon, reagálva Sólyom László bejelentésére, miszerint a jelenlegi alkotmányos és közjogi helyzet azt indokolná, hogy lemondjanak, vegyék a sátorfát, legyenek új választások, mert hogy ennek elérésére, alkotmányos keretek között holnapig van lehetőség, Új Péter glosszát jelentetett meg, melyben leírja ugyanezt. “Még egy év agónia biturbó. Minek?” - mondja UP, akinek a szavaival csak száz százalékosan egyetérteni tudok. “Most viszont lenne cél: megállítani a lecsúszást és valahogy kimászni az orrig érő szarból. Erre ez a struktúra alkalmatlan. Erre ez a félkisebbségi, félszakértői kavarás alkalmatlan. Az MSZP alkalmatlan.” - folytatja az index főszerkesztője, és nem áll messze a valóságtól.

All in

Eljött az a pillanat, amikor a kártyajátékba be kell hívni a társadalmat is. Előfordul, hogy egy kormány rövidebb időkre elveszti a társadalmi bázisát, de ez valamilyen szinten normális, az olimpikon is az Olimipiára készül, ott nyújtja élete csúcsteljesítményét, nem három héttel a játékok után. Ha valaki megszerzi a szükséges támogatottságot, az se biztos, hogy örökké nála marad, a társadalmi legitimációja általában kisebb mértékben fogy, ahogy például Sarkozy elnöknél is megfigyelhető. Azonban az MSZP az Őszödi-beszéd megjelenését követően elindult a lejtőn, s a rendőri intézkedések, a fokozatos jogtiprások, a gyülekezési és véleményszabadságot jogokat korlátozó intézkedések, a szűnni nem akaró hazugságok leépítették a kormány hitelét és támogatottságát, a válság pedig gyakorlatilag eltörölte a színről azt. Ők mégis, még mindig itt ülnek, nem mozdulnak sehová és semerre, az osztó(k) pedig nem hajlandóak megcselekedni alkotmányos kötelezettségüket, bevonni a társadalmat a játékba, hogy a hatalmat újraosszák azok között, akiknek akarják. Az MSZP-SZDSZ álkoalíciója, hazánk pszeudokormánya görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, nem hajlandóak egy pillanatra sem kiengedni azt a kezükből, innen pedig már adekvát, hogy a kivégzés módját is saját maguk határozzák meg, ez pedig az inkriminált bizalmatlansági indítvány. Mi pedig ülünk a tévé előtt, és találgatjuk, mi lesz majd a következő epizódban, Feriék mennek-e vagy sem, jön-e Surányi Gyuri, avagy sem, s tétlenül, mozdulatlanul, szinte bénán figyeljük az események sorát, mintegy elvesztve minden jogunkat arra nézve, hogy bármiben is változtathassunk. Pedig eljött ez a pillanat, amikor nekünk, minden rendelkezésre álló alkotmányos módon, követelnünk kell a kormány távozását, sőt, mi több: az Országgyűlés feloszlatását, egyúttal új választások kihirdetését, nemzeti kormány összeülését. Nem állhatunk meg itt, nem adhatunk stafétabotot hallgatólagosan még egy olyan válságkezelő programnak sem, mely tökéletesnek tűnik, hiszen a jelenlegi állapotokban még egy perfektül összerakott gazdasági csomag sem jelenthetne nekünk változást. Ami visszaállíthatja a bizalmat, az egy új választás, egy új kormány, mely helyreállíthatja a kormány, sőt, az ország hitelét is a nemzetközi piacokon.

Áll az alku?

Jelenleg azonban csak a módozatokról vitáznak. Nincs megegyezés, az eddig bedobott nevek pedig a jelen állapot szerint, valószínűleg eltűnnek a süllyesztőben. A mai esti hírekben már arról beszéltek, hogy Surányi állna a legközelebb a miniszterelnökséghez, viszont valószínűleg a felkérést el fogja utasítani. Tovább folytatódhat a küzdelem és a harc, mely csak a lóvéról szól, a képviselői és bizottsági helyek egy évvel való meghosszabbításáról, a hatalom fenntartásáról, az elvesztett bizalmuk visszanyeréséről szól, hogy talán egy év múlva, szintén trükkök százaival, a háromnapos csodát kihasználva, ha győzni nem is, de bejutni tudjanak a parlamentbe. Minden az SZDSZ-en és az MDF-en múlik, de mivel jelen pillanatban egyik párt sem áll azon a szinten, hogy egy júniusi választáson elérhessék az 5%-os, mágikus küszöböt, érthetően egyikőjük sem tamtamol túl hangosan a Tisztelt ház feloszlatásáért. Teszem hozzá, hogy az MDF legalább a látszatát mutatja ennek, az SZDSZ képmutatása viszont olyan arctalanságot és gerinctelenséget sugall, melyre nincs szüksége ennek az országnak. Minek maradjon fenn a status quo? Kinek van szüksége erre a példátlan helyzetre, ki akarja tovább figyelni ezt az agóniát, kinek áll érdekében az, hogy a jelenlegi helyzet ne változzék?

EPILOGOSZ

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védõ kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Itt már tényleg csak valami felsőbb erő segíthet. Teljes letargia, életemben először gondolkoztam el azon, hogy elkezdjem azon munkálkodni, hogy külföldön folytassam az életemet. Erre az országta csak a tömeges szenvedés vár, s ha nem áll fel a szarból, előbb-utóbb a pusztulás, az erkölcsi és gondolati mélypont következik majd. Talán eddig csak írásaim mélypontja jött el, s felőlem jöjjön, de annyi hazafiság engedtessék meg nekem, hogy ezt már nem bírom tovább nézni. Aki felelősséget érez most a hazájáért, annak egyet kell értenie ezekkel a patetikus sorokkal: változás kell, minden perc kárt okoz. Ketyeg az óra, és ki tudja mi lesz, ha még egyszer lefekszünk ezeknek.

Tehát ott tartottunk az előző epizódban, hogy Gyurcsány Ferenc drámai körülmények között, sírásba hajló affektálással bejelentette, az ország érdekében lemond a trónról, hogy személyével ne képezze akadályát a fejlődésnek, a válsághelyzet megoldásának. Már e sorok leírásakor kiráz a hideg, hogy biztosan van még olyan ember, aki ezek után is lazán ikszelne az MSZP-re Gyurcsánnyal az élen, hiszen pártelnöknek továbbra is megmaradt, betonbiztosan tartja a helyét a szegfű élén, ahol egyébként Hiller óta már nem éneklik el az Internacionálét. Valakinek tehát meg kell mentenie az országot, Gyurcsány pedig visszatért az eredeti tervéhez, amelyet már az Őszödi hazugságigazságbeszéde kapcsán is megismerhettünk; összefogni a pártot, felépíteni ismét azt a semmiből, hogy végül ő lehessen a baloldal megmentője, egy kemény vezér, szónok, aki bármikor szembe mer kerülni a jobboldal démoni vezérével, a Nagy Gonosz Viktorral. Persze az is kiderült, hogy őt a történelem nem érdekli - “szarok én a történelem könyvekre” - sokkal inkább, hogy a zsíros pénzek merre folyogatnak a jövőben. Az őszödi paradigmáról nem akarnék sok szót vesztegetni, magyarázta azt a baloldal, csűrte-csavarta, hol zseniálisnak, hol magasságosnak, hol igazságnak nevezve, őszinte csodálatomat váltotta ki belőlem az a kapaszkodás, az a rajongás, amivel a szavazók szinte teljes erejükkel ragaszkodtak Gyurcsányhoz, aki persze lenyilatkozta azt is, hogy neki nincs gondja azzal, hogy ez a beszéd napvilágra került, sőt, örül is neki, mert miért ne örülne? Gyurcsány Ferenc elvetette a kockát, átkelt a Rubicon, és megszületett az igazság bajnoka. Csak kár, hogy közben az orra is megnőtt; szegény kicsi Pinokkió. Fletómon digiváltozik Pinokkiómonná.

Szerintem színjáték az egész, de a nagyobb országos médiumok kötik az ebet a karóhoz, hát legyen - szálljunk be a játékba, nézzük meg kik aspirálnak a címre, és hogy mit is kell tudni róluk! Előre mondom, hogy én a magam részéről a közjogi biztonság, az alkotmányosság, illetve jogfolytonosság biztosításának érdekében előrehozott választásokat tartanék, mivelhogy tényszerű kormányzás nemigen van ma Magyarországon. “Felelős kormányra van szükség Buda-Pesten” (persze csak halkan, még bevisznek érte), márpedig a jelenlegi se nem felelős, se nem kormány, Gyurcsány pedig állandó jelleggel handabandázik, hol itthon, hol külföldön. Egyszóval égünk mint a Reichstag, a kormány renoméja nem is lehetne rosszabb, az ország állapota pedig évtizedes mélyponton. Gyurcsány pedig miután jóllakott, élvezettel végignézte, ahogyan őszödi meséit kimagyarázzák az elvtársak, sőt, még Nostradamusnak is kiváló volt; “majd hazamennek”, és hát tényleg haza is mentek a “békés” tüntetők - akiknek azért besegített pár fizetett statisztával ő is, ha már lúd, legyen már kövér is alapon. A kövér dolgokat amúgy is szereti, legalábbis a Kövér által elmondott akasztós beszédet is őfensége teregette ki annak idején, legalábbis ezzel hencegett el Debreczeni “szélkakas” elvtársnak, aki ezt iparkodott is leírni a Miniszterelnök című főművében. Csorgott ott a nyál, legyezte is a vezért a mi Józsink, aki korábban Orbánnak nyalt tövig. Most állítólag épp uralkodónőre aspirál, úgy hírlik, jelenleg Ibolyáról készül könyvet írni.

Sok névvel dobálóznak. Asszondják jön a Gordon. Egy dologért tudom csak sajnálni, de azon is inkább nevetnék; ez a neve. Állítólag a kedves szülők rajongtak valami Gordon nevű ánglus színészért, ezért választották ezt a frenetikus nevet a mi elvtársunknak, aki amúgy Gyurcsány egyik bizalmasa, még az egyetemi időkből ismerik egymást, bár Bajnai már akkor is tudta, hogy KISZ-esnek (esetleg DISZ-esnek) lenni nagyon nem menő. Ő inkább menzatüntetést szervezett, hogy az jól nézzen ki a CV-jében, s az ötlet bejött, szép summákat zsebelt be különböző banki pozíciói révén. Ő ez a jóképű, stramm fiatalember, legalábbis a néniknek bejöhet. Demszky is sokszor nyert már ezzel szavazatokat, mert hát olyan jóképű. Persze a szocik is ismerik a B-tervet, rájöttek ők arra, hogy olyan emberrel kéne előrukkolni, akit könnyen lehetne irányítani a háttérből, de mégsem olyan IQ-fighter mint amilyen a Medgyessy volt, tehát az alap kritériumoknak megfeleljen, fizimiskája legyen olyan, amit szeret a nép (pipa), őszülgessen azért (pipa), s hát retorikájában is inkább a népi-urbánus ellentétek hídembere legyen (abszolút pipa). Csak hogy kijelentette, őtet hagyják ezzel békén, nem ér ilyesmikre rá. Inkább építené a szocializmust - magyarul, nem ajánlottak fel neki elég lóvét, hogy elvállalja. Gráf Joci pedig nem olcsójános, nem adja ingyér a nehezen megszerzett népszerűségét (pipa).

Kiss disznó. Röfi-töfi. Hájburger. Egyszer már majdnem miniszterelnök lett, aztán mégse, Gyurcsány gyorsabb volt nála, mire Kiss a célba ért, Gyurcsány már rég a bársonyszékben ült. Szegény Péter azóta is csak zabál, de legalább sikerült felfelé buknia, hogy megint tologathassa a kis bábuit az MSZP sakktábláján. Ellene az szól, hogy nem akarják bejátszani az SZDSZ-szindrómát, mármint hogy két hatalmi pólus alakuljon ki a Párton belül. Ennyit nem ér meg az egész, ráadásul nem egy szimpatikus figura ez a Péter, a maga arisztokrata-sznob dizájnjával nem túl megnyerő karakter. Bár tény, én sok fantáziát látnék benne, főleg egy McDonald’s háttérkampánnyal megtámogatva, megalakíthatná az MSZP hájtagozatát.

Ezek a gazdasági szakemberek. Az a nagyobb fej, aki nagyobb számot ígér, merthogy Magyarországon ma a nagyotmondással lehet győzedelmeskedni, olyannyira, hogy Fletó is jópárszor dobálózott már extravagáns számokkal, hatezer milliárdos fejlesztésekkel, adócsökkentéssel, ilyen csomaggal, meg olyan kosárral. Úgyhogy előhúzták a kalapból az autista-idiótát, Bokros Lajcsi bácsit. Nekem csak Lajcsi bácsi, gyerekkoromban a PM nyaralójában kisfagyit nyalogatva találkoztam először a bajszos úriemberrel, akkor még ő volt a nagyember. “Intellektuális fölényével” gyakran megvezette a Pártot is, aminek ugye ő nem volt a tagja, azazhogy mégis, illetve hát dehogy. Mindegy, mert hát azóta az MDF támogatja nagyon, versengve az SZDSZ-szel, ugyanis a Rabmadarak is ajánlkoztak a mi Bokrosunknak. Úgy tűnik a zöld madarak több hatalmat ígértek a mi Lajosunknak, ugyanis az nem kívánt az SZDSZ-szel kollaborálni - talán ő is érezte ennek a pártnak a politikai realitását. Egyébként érdekelne, hogy miért is Bokros a szupermen? Előhúzták a kalapból, mint a Válságok Mesterét, aki majd három bötűvonással megoldja a válságot, figyeljétek csak meg. Trükkös gyerök ez a Bokros!

Bokros elvtársról egyébként hosszú ideje vitáznak már, interneten, különböző vitafórumokon, tévéműsorokban, a kérdés pedig az, hogy mit adott nekünk az a híres-neves Bokros-csomag. Joghallgatóként az első észrevételem, hogy Bokros maga egy rekorder, “intellektuális fölényével” megszerzett intézkedéseiből huszonhárom kapásból, zsigerból, hogy úgy mondjam, ipso facto alkotmányellenes volt. Ja? Hát így könnyű. Szarni az alaptörvényre, de jó magasról, megadóztatni a levegőt, járulékoztatni a pisilést, megszüntetni a közszolgáltatások ingyenességét, s a legújabb ötlete szerint havi tízezret bekérni a nyuggerektől TB-re. Zseniális a pali, mondom én. Eddig is tiszteltem a nyugdíjasokat amúgy, szegény Nagymammer, - Isten nyugosztalja - sokat trükközött azzal, hogy a hó végére még ajándék zsebpénzre is maradjon kétezer forint a z’onokáknak. Most komolyan kérdezem, drága Bokros úr, kedves Lajcsi bácsi, komolyan tetszett ezt gondolni? Ennél már csak a Demján a jobb, aki a Gyurcsánynak azt javasolta az Őszödi Mesék™-ben, hogy ezer milliárdot spóroljunk meg az önkormányzatiság felszámolásával. Hát mindenki megbolondult itten, kérem? Egyébként Bokros eléggé valószínűtlen, ugyanis a Párton belül nem komálják, Mesterházynak jár a pont amúgy, szerinte Bokros „nem eléggé tisztázott” programjában úgy kezeli az országot mint egy laboratóriumot, ahol nem élnek emberek és vegytisztán lehet a közgazdaságtanra és a gazdaságpolitikára apellálni.

Békesi László, a másik zsebokos, Gyurcsány egyik nagy talpnyalója, a Horn-kabinet (egyik) bukott minisztere is szóba került. Vállalná is, de még nem keresték meg, így a kérdés egyelőre lényegtelen. Mindenesetre az utóbbi időben túlságosan is kényelmetlenül kritizálta Gyurcsányt, így nem tartanám valószínűnek, hogy porondra lépjen. Annál inkább a Surányi-Simor duót, ugyanis ez a két név tűnik számomra a legvalószínűbbnek, előbbi jóban van nyugattal, utóbbi pedig kellően rossz passzban van Orbánékkal, hosszútávon mindkét ember kellően jó kártyás lehet, nem utálkoznának rájuk az emberek, mert hogy ők szakemberek. Köz-gaz-dááá-szok, s ez maga az ultima ratio, egy büdös szót ne tessenek innentől szólni. Mindazonáltal a legreálisabb esélyt ettől a két embertől kapná az ország, még akkor is ha Surányi is álomvilágban él, Gyurcsány szerint.

“Odajön Surányi Gyuri barátunk, hogy ő neki megvan, hogyan kell átalakítani úgy a minimálbér adómentességét, hogy közben fent lehessen tartani az igazságosságot. És dolgozunk sokáig vele. Vagy elküldi a papírját, amelyen kiszámolja, és kiderül, hogy minden nagyon jó, csak azt nem tudja, hogy létezik az adójóváírás intézménye ma Magyarországon (és azt is át kell alakítani, és az 230 milliárd forint összességében. Ja? Hát, ha a 200 milliárd forint benne van a pakkban, akkor úgy már nincsen megoldásunk.”

Nagy itt a kavarodás, meg sok a találgatás. Hogy hosszútávon mi volna a jó, azt én nem tudom. Talán most először fordult meg a fejemben, hogy nagytakarítást kéne tartani a Parlamentben.

Ránk férne.

Két hét alatt kell miniszterelnököt találnia az MSZP-nek Gyurcsány Ferenc kilátásba helyezett lemondása után. A miniszterelnök a hatékonyabb válságkezeléssel és a sikeres 2010-es választási szerepléssel magyarázza döntését.

Egyre kuszább, s érthetetlenebb, ami ebben az országban jelenleg is zajlik, lassan nincs olyan politikai elemző, aki választ tudna adni a legfőbb kérdésekre; mit miért csinál az MSZP, lemond-e Gyurcsány, ki lesz az új miniszterelnök - avagy létezik-e, hogy egy őszödi fordulattal szólva, a szarból is visszahozzák a kormányzást?

Lakner szerint blöffnek erős, én azonban semmit nem tartok túlzásnak, valahogy ez a szituáció nagyon emlékeztet arra, amikor Gyurcsány a régebbi, nagyobb megmérettetései előtt a pártjában megerősítette pozícióját, hogy véletlenül se bukjon meg egy esetleges vesztést követően, s egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy most másként lesz. Legutóbb, amikor szóba került a “kisebbségi” kormány színjátéka, szinte biztos voltam abban, hogy Gyurcsány röpülni fog, itt vége a játéknak, köszöntük szépen, de aztán mégsem így történt.

Most is két dolgot kell biztosra venni, Gyurcsány alapvetően két pozícióhoz köti magát, az egyikhez ragaszkodik, a másikat csak eszköznek tekinti. Gyurcsány egyrészt szeretne miniszterelnök maradni, hiszen a presztízspozíció továbbra is ezt jelentené neki, ugyanakkor amihez ragaszkodik, s amiből nem enged: az a pártelnökség. Nem tudom mi állhat a háttérben, miért ilyen fontos neki az MSZP, mindenesetre köti az ebet a karóhoz, de nagyon. Sokáig arról beszéltek, amikor Gyurcsány színre lépett, hogy ő valójában látens SZDSZ-es, s hogy ő a féreg, aki elkezdte rágni az MSZP-t belülről, de én nem támogatom az efféle összeesküvések kitalálóit, valószínűleg sokkal többről lehet szó. A háttérirányítás ugyanis nyilvánvalóan az MSZP-nél van, hiába borulnának össze az SZDSZ-szel, a lényegi munkát még mindig ők kezelnék, Gyurcsány pedig ottmaradna a háttérben, mint stafétát gyakorló elnök. Putyin is valami hasonlót csinált, igaz, ő egy protokolláris címet vett magához, s a látszatirányítást pedig Medvegyev végzi.

Én nem hiszek Gyurcsánynak. Ha írásba adná a lemondását, akkor se hinném el neki. Nekem még mindig ő a Nemzet Színésze, s nem hiszem el, hogy hazánk helyzetén Kiss, Bajnai, Gráf, Bokros bármit is változtathatna. Az viszont biztosnak tűnik, hogy ezzel szerzett pár szavazót az MSZP, az eltévelyedett, kiábrándult ex-vörösöket biztosan. Ők majd karukat kitárva fogadják majd vissza a tékozló fiút, aki megérdemel még egy esélyt. S még egyet. S még egyet…

A vezetők ünnepelnek, a nép kizárva - a mandarint és az almát is elvették az embertől, ha be akart jutni a zászlófelvonásra. Magányos állami apparátus és őrizetbe vétel a Kossuth téren.

Azt hiszem ennél mélyebbre egy ország aligha süllyedhet. A tegnapi nap szégyenteljes a húszéves demokráciánk történetében, mivel alapvetően megkérdőjelezi az ország politikai berendezkedését. Pártpolitikától függetlenül, mindenki, aki az eredeti értelmében vett liberális gondolkodó, mélyen el kell hogy vesse azt, amit tegnap a kormányoldal, a rendészeti szervek és a média véghezvitt. De nem vagyok naiv, a legtöbb ember már felháborodni sem méltóztatott, egyszerűen úgy érezték, hogy nincs miért, annyira beleszoktak már abba, hogy ebben az országban bármilyen magasszintű normát korlátozni lehet. Nem tartom magam idealistának, de annyi jóérzés szorult belém, hogy leendő jogászként mélységesen felháborodjam a gyülekezési jog ezen irányú korlátozásán. Felháborodom azon, hogy a közpénzből fenntartott média ennyire hallgatólagosan támogatta a kormány által kiadott ukázt; hallgatni arany, amiről nem beszélünk, az nem is létezik. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, amikor már az index.hu is megjegyzi, hogy az mtv “antiújságírását” megint bebizonyította azzal, hogy semmilyen atrocitásról, kormányellenes megmozdulásról nem volt hajlandó még csak megemlékezni sem, sőt, az általuk közvetített állami rendezvények kameraállásaiból is csak arra lehetett következtetni, nem nagyon akarják, hogy lássunk valamit odakint. Mert hogy reggel a Nemzeti Múzeumnál csak a nyugdíjasok tömegét mutatták, bent a kertben, a repülőterekre emlékeztető triplakordont már nem, amelyen már cumisüveggel sem lehetett áthaladni. Ez olyan embereket is felháborított, akik talán még aulikusak is a kormány mellett, hazamentek, ilyen intézkedést ugyanis ez az ország hosszú évek óta nem látott már. Édesanyám a hatvanas évekből mesélt ilyen történetet, amikor kokárdával kiment a múzeum elé, s hazaküldték, mondván ez zártkörű rendezvény. Azóta eltelt negyven év, és újra itt tartunk? Milyen demokráciáról beszélünk, tisztelt honfitársaim?

Magánrendezvények, magánünnepségek sokasága, merthogy a kormányoldal magában megünnepelte a forradalom és szabadságharc évfordulóját, úgy, hogy közben alkotmányos jogokat, sőt, a rendszerváltozást követő alkotmányos rendet köpte szembe, ráadásul a legszomorúbb, hogy mindezt következmények nélkül. Valóban ez egy egy következmények nélküli ország lenne? Idáig süllyedtünk? Elég volt kitennie valakinek egy transzparenst, idézve a tizenkét pont egyikét, “felelős kormányt Buda-Pesten”, a rendőrök pedig máris elvitték. Több tüntetést betiltottak előre, ezzel megint eltiporva a gyülekezési jogot, sőt, több embernek felírták a nevét a múzeum előtt, mert magyar zászló volt náluk. Milyen jogon? Apám megkérdezte tőlük, milyen rendőrök ők, mert teljesen különbözött az egyenruhájuk a többitől, s azt válaszolták, erre a kérdésre ők nem adhatnak választ. In-kalos magánhadsereg? Ez egy vicc, kérem! Eddig túlzásnak tartottam, most szimplán csak röhejesnek, és elfogadhatatlannak, hogy ilyen valóban létezik 2009-ben Magyarországon.

Demszky lassan húsz éve tart beszédeket a Petőfi-szobornál. Hol ilyet, hol olyat. Teszem hozzá, hogy az Orbán-kormány évei alatt folyamatosan arról beszélt, hogy az emberek félnek ebben az országban, és le kell váltani Viktorékat. Akkor senki nem vonta őket kérdőre, még csak a véleményükhöz való jogukat sem vonták kétségbe - Demszky most pedig védekezik a dobálózókkal szemben, akiknek magatartása valljuk be, nem éppen kulturált, európai emberhez méltó, de igenis joga van minden embernek elégedetlenkedni, főleg azokkal szemben, akik a mi adófizető pénzünkből dolgoznak, mivel mi adtunk rá mandátumot, felhatalmazást, hogy dolgaikat végezzék. Demszkytől az adekvát válasz így hangzott volna; primitív dolog a tojásdobálás, de azt, hogy megtehetitek, ezt is mi [rendszerváltó erők] harcoltuk ki. Mint amikor Bush elnököt majdnem fejen találták egy cipővel, és Bush azt válaszolta, hogy “amúgy 43-mas cipő volt”. Hát igen, volna még mit tanulnunk demokráciáról, és legfőképpen toleranciáról Magyarországon. Leginkább az SZDSZ-nek, akiknek a toleranciaküszöb ott ér véget, hogy csak azt viselem el, amit én helyesnek tartok, a többiek véleménye meg magasról le van tojva, sőt, fel vagyok rajta háborodva, ha valaki mást gondol, és be is tiltatom ha kell. Mert hogy épp a hetekben cikkeztek a gyűlöletbeszéd törvény újabb módosításáról, mivel már sokadszorra takarította le az Alkotmánybíróság azt az asztalról, úgy döntöttek, magát az alkotmányt kell módosítani, hogy a normasértő törvény érvényesülhessen. Tetszik érteni? Quislingizmus a javából, ha valamit nem sikerül alkotmányos eszközökkel kiharcolni, akkor azért az alkotmány a hibás, tehát változtassuk meg azt, csak hogy szerezhessünk pár szavazatot - és hogy elintézhessük azokat, akik velünk nem értenek egyet. Demszkyre visszatérve, még mindig fenntartom azt az álláspontomat, hogy iszonyat kártékony és buta embernek tartom, és sűrűn szidom az MDF-et, hogy a szavazataikkal rásegítettek legutóbbi győzelmére - ha Katona Kálmán nem indul, ma a főpolgármester Tarlós lenne. Aki valljuk be, sokkal alkalmasabb, mint a már lassan életfogytig regnáló Demszky.

Gyurcsány esti beszéde. Direkt végignéztem, csak hogy objektíven véleményt mondhassak; nos, ez egyrészt még rögtönzésnek sem volt nevezhető, mert még annak is gyenge volt. Látszott, hogy fogalma se volt róla, mit fog mondani, össze-vissza hablatyolt hülyeségeket, nálam akkor verte ki a biztosítékot, amikor 50 Centet, az amerikai reppert behozta a beszédébe. Micsoda modern ember! Még mindig nem fogták fel, hogy a rolót kéne lehúzni, de ezúttal örökre. Már csak remélni tudom, hogy az EP-választásokon történelmi vereséget szenvednek, és váltanak valamerre. De hogy a jövő számukra csak Gyurcsány nélkül volna lehetséges, az biztos. S ha most nem mozdulunk meg, ezek bebetonozzák magukat örökre. Még csak a gondolatától is irtózom.

Kezdjük az elején. Körülbelül hatéves korom óta rajongója vagyok a műveltségi vetélkedőknek, főleg a televíziósoknak, így történhetett meg az, hogy jómagam is résztvevője voltam nem egy ilyen jellegű műsornak az utóbbi években. Ebből következően tehát abszolúte megvehető vagyok egy ilyen történettel, azzal szemben, hogy herótom van már az amerikanizált sztorik sokaságától, s mint minden másban, az ingerküszöb itt is olyan alacsony, hogy rajongást nem nagyon tud előhúzni belőlem akármilyen film, legyen az hollywoodi, bollywoodi vagy etyekwoodi alkotás. Nos, annyit elárulhatok, hogy ha rajongást nem is hozott elő, de kellemesen csalódtam a Gettó milliomost illetően.

Mert hogy a sajtó mindenféle értelemben, pozitívan-negatívan, de ízekre szedte a filmet. Még be se mutatták, de már heves viták tárgya lett a Gettó milliomos, aztán bemutatták, a nyugati sajtó nagyrészt imádta, a keleti annyira már nem. Salman Rushdie például blődnek nevezte a filmet, de akadt olyan kritikus is, aki szerint az egész film egy kétórásra nyújtott product placement (= termékelhelyezés; bár ez hazánkban jelenleg még jogilag erősen szankcionált, így talán ez a kifejezés nem biztosan ismert), mert hogy a Celeador Films, aki a Legyen Ön is Milliomos jogait birtokolja, gyakorlatilag az egyik produkciós partnere a filmnek. Az indiai filmesek sem voltak odáig Danny Boyle filmjéért, a legtöbben azt tették szóvá, hogy a Gettó milliomos túlságosan negatívan mutatja be Indiát, ami valljuk be, nem áll messze a valóságtól, bár véleményem szerint ennyire nem kell durván komolyan venni a filmet. Egy korábbi posztomban már utaltam az Oscar-díjak kapcsán a filmre, ott elsütöttem azt, hogy a film bollywoodisága miatt nagyon érdekes és aktuális ez a film, ha Boyle ugyanezt a sztorit Angliában játszotta volna el Sohóban felnőtt gyermekekkel, vagy akár Közép-Amerikára fókuszált volna, ahol a gettók a legnagyobb számban találhatóak az egész földön, nos, lehet hogy teljesen másként értékelnénk a filmet. A történelem nem ismeri a “mi lenne, ha” fordulatot, de esztétikai szempontból mégis figyelembe vehető. Némely publicista szerint a Gettó milliomos a 70-es évek indiai filmjeire utal - mi lehetne eklatánsabb példa a kvízműsor első kérdésénél, mely intertextualizál, vagy ahogyan a filmes nyelvben divatosabb, homage egy bollywoodi blockbusterre a hetvenes évek elejéről.

Hát akkor nézzük a filmet. Először is, szögezzük le, a képi világa egyszerűen, kertelés nélkül, brilliáns, nagyon tetszett az a kicsit fakóbb, sötétesebb tónusa, amely márelejétől fogva végigkísérte. Szintén megnyerő a film ritmusa. Egy ilyen történetet csak úgy lehet végigvezetni unalom nélkül, hogy fenntartjuk a tempót az elejétől a legvégéig, s ha egy picit a filmben ez a tempó talán ha monotonná is vált, nem zavarta össze a dolgokat, úgyhogy alapvetően egy kitűnően felépített alkotás a Gettó milliomos. Régóta sort akartam volna már rá keríteni, így az elvárásaim is nőttek, s a hype még mindig nem csengett le a film körül, de az elvárásaim már azon a szinten voltak, ahol kellően kritikusan tudtam nézni az egészet, és még ennek ellenére is kellemes csalódás, szórakoztató alkotás volt a javából. Az elsődleges célcsoportot tehát megtalálta, szórakoztatni tudott, a disztrakcióra vágyó közönség megkapta a magáét, egy a végére felpörgő, meglepő fordulatokkal megtűzdelt, keleti fűszeres (bár néhol kicsit egyhangúan curry-s), brit filmet, ahol a valaha gyarmatosított, commonwealth Indiában a szereplők majdnem a fele filmet végigbeszélik angolul, egy szintén európai vetélkedőben. Mindezt megspékelve jópár flashbackkel, az európai szemnek ritkán látott gettókkal, felvetve az egyre aktuálisabb politikai kérdéseket keleten.

A történet bár egy könyvön alapul, de adaptációnak mégsem szeretik nevezni, pedig egy indiai diplomata könyvéből készült, melynek címe Q & A. Amit tudok a könyvről, az alapján kicsit más a sztori, de ha majd itthon is megjelenik egyszer, akkor összevethető lesz az eredetivel. Mindenesetre mindenkinek ajánlom megnézésre, már csak azért is, mert kiváló vitaalap lehet, bár talán a többség inkább szeretni fogja (és szereti is) a Gettó milliomost, s a kisebbség sem hinném hogy borzalmasnak titulálná, szerintem ugyanis a kifogásolható részek csak egyes, kisebb mozzanatai a történetnek, mint például a befejezés, vagy a plakátokon, illetve a film elején feltett kérdés, mi kell ahhoz, hogy egy gettós srácból milliomos legyen? Ezen lehet gondolkozni és vitázni, olvasgatni az indiai világról, esetleg egyszer el is jutni oda, figyelemmel kísérni az ott zajló eseményeket, hogy ne örökké csak egy kulturális érdekességnek számítson az, ami Indiából érkezik.