l3v3e

Ahogy néhány nappal ezelőtt írtam - bár talán jóstehetség nem kellett hozzá - az elkövetkező időszak nagyon érdekes és fontos változásokat hozhat a magyar politikában. Nos, talán abban mindenki egyetértett velem, hogy a vasárnap majd a jobboldal totális győzelmét hozza, de azt hiszem kiegyezhetünk abban, hogy senki nem számított a mandátumok ilyen mértékű eloszlására, kezdve a nagyobb véleménykutató intézetektől, politológusok százaival bezárólag. Tegnap ugyanis valami olyasmi történt, amit sem a statisztika, sem a szakértők nem tudtak megjósolni, ennek megfelően pedig olyan eredmény rajzolódott ki, amelyet csak a legfanatikusabb szimpatizánsok vártak volna, de talán ők is csak a legmerészebb álmaikban merték volna ezt elképzelni; bejutott a jobbik, nem egy mandátumot vitt el, nem is kettőt, hanem rögtön hármat. Ez a magyar politikában, ilyen jellegű radikális jobboldali párttól kimagasló teljesítmény, a szavazatok nem egészen 15%-át vitte el ezzel a Jobbik, alig lemaradva a második helyezettől, az MSZP-től. Eldőlt az utóbbi hetekben folyó, buta és alpári plakátháború nagy kérdése, a harmadik erő egyértelműen a Jobbiké. Ezzel szemben az SZDSZ totális vereséget szenvedett, nem hogy a harmadik, de még a negyedik, sőt ötödik helyet sem vitték el, az LMP és az MDF ugyanis beelőzte Fodorékat. Csúnyán.

Sok-sok szakértő véleményét hallgattam végig tegnap este, korán reggel, végigböngésztem a sajtót, a blogokat, az internetes fórumokat, glosszákat, az értelmiségi reakciót, és azt kell hogy mondjam, hogy nagyon sok gondolatot és indulatot szabadítottak fel a tegnapi események. Van miről beszélni, és az eredmények értelmezése minden táborban eltérnek egymástól, és ez a politika nyelvén nyilvánvalóan így is van rendjén. Sok szakértő emelte ki, hogy a választáson való részvétel alacsony volt. Néhányan hozzátették, hogy ez csak Magyarországon alacsony, szemben az EU-val, ahol ez az eredmény magasnak tekinthető, főleg a régiós átlagban, ott kifejezetten jól szerepeltünk. Én úgy látom, hogy eredménytől függetlenül, a választási részvételt nem szabad bagatellizálni. Ugyan az országgyűlési választásokon valóban magasabb szokott lenni a részvétel, de ez a többi európai országban is így van, ráadásul a legutóbbi EP-választás is hasonló eredményeket hozott. Véleményem szerint a reális részvételi arány olyan 40-42% lehetett volna, az ami meg lemaradt, az azokból állt, akik nem akartak, nem tudtak kire szavazni. A többiekben meg se fordult, hogy szavazzanak - őket még a hagyományos választásokon is noszogatni kell. Így tehát a választási részvételi arányok korrektek és kielégítőek voltak. A fő kérdés tehát, hogy mi lesz a Jobbikkal?

A Jobbik tegnap 480 ezer szavazatot gyűjtött össze, alig 70 ezerrel lemaradva a második helyezett MSZP-től. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy a Jobbiknak komoly esélye van egy országgyűlési választáson, még akkor is, ha a magyar viszonylatokban az eddigi legmagasabb részvételi aránnyal számolunk, mely 2002-ben, a második fordulóban volt, akkor a szavazásra jogosultak 73%-a járult az urnákhoz. Tisztán látható, hogy 480 ezer szavazat még ebben az esetben is átröpítené a Jobbikot az
5%-os küszöbön, még akkor is, ha a Jobbik nem szerezne egyetlen szavazóval se többet, mint amennyiük tegnap volt, ez pedig az eddigi eredmények tükrében valószínűtlen. Mindazonáltal nagyon fontos megjegyezni, hogy a hazai választási rendszer sajátossága, hogy az a közép- és nagypártoknak kedvez. Ez részben a szisztéma vegyes mivoltából fakad, mivel egyszerre voksolunk listákra és egyéni jelöltekre, s ezen kettősség miatt egy kispártnak elemi érdeke, hogy egyéni jelöltet is juttasson a parlamentbe, enélkül ugyanis nagyobb frakció alkotására képtelen. Emlékezzünk csak vissza a MIÉP 1998-as helyzetére, az addigi részvételi arányok legalacsonyabbika következtében a MIÉP átlépte az 5%-os küszöböt, viszont a házszabály nem tudott rendelkezni egy akkora frakcióról, mint ami a MIÉP-nek volt, mivel a szisztéma eleve feltételezte az egyéni képviselők meglétét, s ezáltal a töredékszavazatokat, a területi listás kompenzált mandátumok megjelenését is. Ilyen a MIÉP-nek nem nagyon volt, mivel csak listán jutottak be, egyéniben semmit nem értek el, ennek megfelelően a frakció létszáma minimum alatti volt. Egy AB. határozat segítette őket át ezen a problémán; a taláros testület úgy határozott, hogy minden pártnak, aki eléri az 5%-ot, joga van frakciót alkotni. Így lett végülis a házszabály szerint 14 fő a frakciók létszámának a minimuma. A MIÉP bejutását annak az átlag alatti részvételnek köszönheti, ami 1998-ban volt, a szavazópolgárok alig 56%-a járult az urnákhoz (ez alig 5%-kal magasabb, mint a szociális népszavazás adatai). Csak viszonyításképpen, az SZDSZ akkor 7,88%-ot ért el, amely mögött alig több mint 350 ezer szavazó állt, a MIÉP mögött pedig majdnem 250 ezer. Ehhez képest viszonyítsunk a tegnapi eredményekhez, a Jobbik 480 ezer szavazót tudhat magáénak, az SZDSZ alig 70 ezret. A MIÉP-nek bár növekedett szavazótábora 2002-ben, az óriási belpolitikai harc végül monstre részvételi arányt hozott; a szavazók 70%-a az első fordulóban, majd 73%-a a második fordulóban annyira széthúzta a mezőnyt, hogy a MIÉP nem jutott be, ellentétben az SZDSZ-szel, akik több mint negyvenezer szavazót vesztettek, de mégis bejutottak az Országgyűlésbe. A folytatás ismert, az egyik legkiélezettebb választást a Fidesz nyerte (még szavazatokban is), de kormányt az MSZP alakíthatott az SZDSZ segítségével. Ez az illusztris példa rendkívül jól mutatja be, hogy egy kisebb pártnak mennyire jól kell tudnia lavíroznia, hogy eredményt érjen el egy országgyűlési választáson; egyrészt listán is jól kell szerepelnie, másrészt pedig egyéniben még ha nem is érnének el mandátumot, biztos második-harmadik helyen kell állniuk ahhoz, hogy a töredékszavazatokból is részesüljenek. Az SZDSZ-nek ez vidék és a főváros segítségével jött össze, míg a MIÉP-nek egyáltalán nem, rendre leszerepeltek a különböző egyéni választókerületekben. Ennek ellenére még egy olyan hatalmas választási hajlandóság, mint amely 2002-ben volt, sem zárná ki a Jobbikot az országgyűlésből, a küszöböt sikeresen átlépnék - listán. Ha feltételezzük, hogy az eredmények tisztán így alakulnak, és a Jobbik egyéniben nem tud olyan jelölteket állítani, akik megfogják a választókat. Viszont, ha azt vesszük figyelembe, hogy a Jobbik már most 7-8 megyében a második helyet foglalja el az MSZP előtt, akkor ha ezt a teljesítményt egyéniben is tudnák hozni, abban az esetben simán elérhetővé válna egy a tegnapihoz hasonló, 10% feletti eredmény is. Természetesen minden a Jobbikon múlik, és azon, hogy miként élnek a megszerzett választói bizalommal.

Mert hogy ennek a bizalomnak van bizony negatívuma is. Minden eddigi belpolitikai harc ellenére az EP-választás hivatalosan, de jure egy dologról szól: ki menjen ki Brüsszelbe. Brüsszel azonban messze van, nagyon messze. Már most nem biztos, hogy a harmadik, meglepetésként bejutó Szegedi Csanád vállalja-e a brüsszeli munkát. Ugyanis valószínűleg azt a Jobbiknál is érzik, hogy itt az idő a belpolitikai kérdésekre fókuszálni, hiszen a felvetett problémákra a választ csak Brüsszelből nehezen lehetne megoldani, illetve ha a bejáratott prominensek elhagyják Magyarországot, kevesebbet képernyőznek, akkor a Jobbik támogatottságának is oda lehet. A Jobbikban valószínűleg realizálta, hogy Brüsszel nem más, mint parkolópálya. A Fidesznek ugyanis 2004 óta nem jelent mást, mint a száműzött, a hazai viszonyokat megunt, feleslegessé váló politikusok pihenőhelyét; gondoljunk csak az azelőtt a Fidesz elsővonalába tartozó Szájer Józsefre, vagy a most bekerült Áder Jánosra, akikről tudni lehet, hogy a Fideszben komoly ellentétek álltak fenn a pártvezetéssel. Az EP-nek így tehát belpolitikai üzenete van, s az országgyűlési választásokra, melyek ki tudja mikor jönnek el, nagy szüksége lehet a Jobbiknak legfőbb prominenseire. Most fog körvonalazódni, de legalább megerősödni a Jobbik ámogatóbázisa, erre vagy arra, mindenesetre egy 2010-es választásra óriási kihívás a jobbiknak az Országgyűlés. Egyúttal pedig példa a többi kispártnak is, hogy van esély a bejutásra, még akár az LMP-nek is, amely alig fél év alatt küzdötte fel magát a kispadra, s ki tudja, hogy mikor jut be majd a nagypolitika színterére. Bár én az LMP amatőrizmusa miatt valószínűtlennek látom az esetleges 2010-es sikert, de bármi megtörténhet még. Nekik is okuk van az ünneplésre. Bukott viszont az SZDSZ. De nagyon nagyot. Az utóbbi tízévben az SZDSZ-nek kiválóan bejött az antirasszista, antifasiszta stratégiája, lehetett gyűlölködni és fröcsögni a jobboldallal szemben. Nem mondom, néha akár jogosan is, bár olyan pofátlanul felesleges dolgokért dobták be a hisztit mint Bácsfi Diána és Tomcat szereplései, ezek pedig aligha nevezhetőek náciformáló erőknek. A helyzet az, hogy az SZDSZ túl sokszor kiáltott farkast, és mint a mesében, mostmár senki nem hisz nekik. Még ha reális volna a helyzet, akkor sem, ugyanis saját szavazótáboruk mondott nemet az SZDSZ elmúlt hétéves munkájára, a Jobbik pedig szépen megköszönte azt, amit az SZDSZ megtett nekik: ahelyett hogy magukkal foglalkoztak volna, a Jobbik malmára hajtották a vizet. A kampányban mindenki tudta, hogy bukta lesz, még a legnagyobb liberális-barát médiaműsorok is kétkedve fogadták az SZDSZ plakátháborúját. A Horn Gábor vezette uszító stratégia, saját szavazótáborukat hülyére vevő nyilatkozataik után egyenesen várható volt az SZDSZ bukása. Az SZDSZ egyetlen pozitívuma a sok negatívumban, ahogyan Fodor Gábor lereagálta a párt bukását, nem fröcsögött, nem szidalmazott, elfogadta az eredményt, sőt mi több, belátta, hogy a választók büntetése ez - ellentétben Horn Gáborral, Kóka Jánossal, vagy Kuncze Gáborral, aki nemes egyszerűséggel odaböfögött a kamerának, amikor szóra bírták volna. Kuncze mozdulata kellőképpen jellemezte az SZDSZ utóbbi pár évét, hogy hogyan vált a semmivé egy rendszerváltó párt.

A nap másik meglepetése az MDF volt. Az 5%-os küszöböt átlépték ugyan, de ez már valószínűleg nem az a szavazótábor, amely legutóbb a parlamentbe juttatta őket. Ez a tábor inkább olyanokból verbuválódott, akik szerettek volna szavazni, de nem tudtak kire, s jobb híján mégis Bokrosra voksoltak. Bokros személye - de szigorúan csak az övé - alternatívát jelentett a kiábrándult baloldali szavazóknak. Ebből mély következtetéseket nem vonnék le 2010-re vonatkozóan, az MDF-nek ugyanis pont ugyanazzal a problematikával kell megküzdenie, amivel a Jobbikot illettem az imént. Az MDF ezt már egyszer eljátszotta 2006-ban, a legtöbb vidéki városban sikerült jelöltet állítaniuk, és rendre a harmadik-negyedik helyeken szerepeltek, így végülis pont átlépték az 5%-os küszöböt.

A baloldal tehát összetört és megbukott. Hogy mi lesz az MSZP-vel, az jó kérdés, bár én még nem temetném őket. Egyértelmű, hogy a Bajnai-kormánynak nem áll érdekében lemondani, és ebben az SZDSZ kiváló partnerük lesz. Az MSZP azzal fog érvelni, hogy a válság megkívánja, hogy tovább regnáljanak, ameddig csak lehetséges, mivel ez az ország érdeke. Ez az egy év, már ha kihúzza addig az MSZP, arra lesz jó a kormánypártnak, hogy elkezdje újraépíteni bázisát, ehhez azonban gyors változásokra van szükség, de legalább egy olyan figurára, mint amilyen Gyurcsány volt. Bajnaival ugyanis az MSZP nem lesz képes választást nyerni, nem olyan karakter mint amilyen Gyurcsány volt, de nem is olyan szerethető mint amivel Medgyessy esetén operáltak. Egyszerűen stílustalan és unalmas. Márpedig egy választáshoz minimum Orbánok és Gyurcsányok kellenek; Orbán egy vitában félkézzel lenyomná a kezeit folyton összetevő, pislogó Bajnait. Nem, ezt így nem lehet csinálni, a szociknak rendes jelölt kell. És ez az ami most nincs; se ifjúsági szervezetük (bár a FiB romjain elindult egy új szervezet, a Societas), se szavazótáboruk. Politológusok azt szokták mondani, két dolog kell egy pártnak, hogy fennmaradjon; lojális, mindenben kitartó szavazók, valamint erős utánpótlás.

Az MSZP-nek jelenleg egyik sincs meg.