l3v3e

Lassú és csendes kampányt követően elérkezett június első hétvégéje. Amikor ezeket a sorokat írom, akkor még ugyan nem szigorít a kampánycsend – amúgy teljesen felesleges – jogintézménye, de írásom már egy nagyobb napilapban sem volna képes nagyon sok szavazót megmozgatni, átrendezni, mivel az arányok eldőltek – jó előre.

A proteszt szavazók hipotézise abból indul ki, hogy a társadalom azon szegmense, akik a népszavazás intézményét elutasítják [tehát válaszmegtagadók], illetve olyan bizonytalanok, hogy az utolsó napig nem lehet tudni, szavaznak-e egyáltalán, mindig az alacsonyabb státusú emberek közül kerülnek ki. Statisztikailag legalábbis ez írható le, nyilvánvaló persze, hogy a műveltebb középosztályban is lehetnek proteszt szavazók, de nagyobb számban mégis az iskolai végzettségeik miatt alacsonyabb fokon állók - tehát fizikai munkások, mezőgazdasági dolgozók, stb. – képviselik ezt a réteget. A proteszt szavazók tehát vagy teljesen érdektelenek, és nem mennek el szavazni, mert például nem találnak politikai szimpiátiájuknak megfelelő platformot, vagy teljesen bizonytalanok, és az utolsó napig el sem döntik, hogy kire szavaznak, már ha szavaznak egyáltalán. Bár a vasárnapi népszavazás hivatalosan az EU-ról szól, a proteszt szavazókról szóló elméletekben szintén divatos az ilyen szavazók kormányellenességét hangsúlyozni, ezt főleg a különbözői európai és nem-európai példák is eklatánsan igazolják, Belgiumban – amely persze mostanság egy politikailag heves, és aktív nemzet – például több ízben előfordult már, hogy az egymást követő választásokon mindig a kormányoldal szenvedte el a bizonytalanok szavazatait, de szintén erős példa lehet Izrael, ahol utóbbi években szintén felfokozott volt a belpolitikai helyzet.

Így tehát egy megfontolt, a politikával átlagosan foglalkozó ember két dolgot biztosan gondolhat és kijelenthet; egyrészről azt, hogy a vasárnapi szavazás az EU-ról fog szólni, ugyanis ekkor választjuk meg azokat a képviselőket, akik Brüsszelben védik a magyar érdeket, illetve közvetíthetnek az EU törvényhozása és az anyaország között. Másodsorban pedig joggal mondhatja azt a gondolkodó állampolgár, hogy vasárnap politikai csatározás várható, egyfajta belföldi meccs a különböző politikai erők között. Véleményem szerint a gondolkodó embernek ajánlott egyszerre mindkettőt gondolnia, hiszen egyik-másik felé odasandítani nem elég körültekintő álláspont. Egyfelől ugyanis valóban az EU-ba választunk képviselőket, de statisztikailag igazolható, hogy az EU megfoghatatlansága, távolisága a tagállamok polgáraiban önmagában nem hergeli fel a szavazási akaratot, hiszen a különböző években, általában alacsonyabb részvételi arányok rajzolódtak ki a tagországobkan az ott megszokhatóakhoz képest. Magyarországon olyan meglepő érdektelenség (vagy szkepticizmus?) övezte az EU (illetve már korábban a NATO) csatlakozást, hogy az Országgyűlés leszállította az ügydöntő népszavazások eredményességi küszöbét az addigi 50%-ról 25%-ra. A spekuláció bejött, a NATO-ra a szavazásra jogosultak alig 49%-a, az EU-ra pedig a 46%-ra ment el szavazni, a korábbi alkotmányjogi szabályok értelmében pedig mindkét népszavazás eredménytelenül zárult volna, ha nem történik meg a szükséges módosítás. A szakirodalomban meglehetősen hosszú vitákat folytattak arról, hogy ez vajon minek köszönhető, vajon a kérdésekkel kapcsolatos érdektelenség, vagy magával a politikai erőkkel formált vélemény tükröződött-e az eredményeken. A kettős állampolgárság kérdéséről indított ügydöntő referendum ennél is kevesebb embert vonzott, a választók alig 36%-a járult az urnákhoz – bár személyes véleményem, hogy ott a felgyülemől társadalmi feszültség is közrejátszott abban, hogy jópár ember, az akkoriban húzódó hisztéria miatt nem járult az urnákhoz. Gondoljunk csak a heves pro, illetve a még hevesebb kontra érvekre, illetve arra, hogy egyik oldal sem tudott megfelelő tájékoztatást adni a választóknak arról, mi történik, ha egyik-másik kérdésben igennel-nemmel döntenek. Tisztán látható tehát, hogy míg a NATO-ról szóló voksolás viszonylag nyugodt politikai környezetben történt [ebben az időszakban jelentették be a minimálbér emelését, a tandíjak eltörlését, itt nullzáták le véglegesen a korábbi Bokros-csomagot is], úgy az EU-csatlakozást véglegesítő – csupán formális szavazásnak is tekinthető – referendum is ugyanbben a szituációban állt elő; a Medgyessy-kormány „száz napos” programját zárta. Bár a kormányfő elégedetlenségét jelezte a referendum eredményével kapcsolatban, Medgyessy Péter bukása csak egy évvel később, 2004-ben jelentkezett, az első EP-választásokon. Pontosan megfigyelhető a trend, mindkét referendum előtt elegendő cukorkát osztogattak a kormánypártok ahhoz, hogy a jóllakott választók ne nagyon menjenek sehová.

Egy évvel később, az első EP-választás ugyanakkor már meghozta az ellenkezés előszelét. A belpolitikai helyzet felborult, köszönhetően Medgyessy ügynökmúltjának, illetve az MSZP hathatós marketing-gépezetének,vereségük csak annyit jelentett, hogy Medgyessy hamarosan repült a székéből, de az MSZP-SZDSZ koalíció maradt a helyén. A két választás közötti számadatok eltérésében két dolog húzódik meg; amíg NATO és az EU-csatlakozásról szóló szavazások az érdektelenség látszódott, addig az első EP-választáson a kormányoldallal szemben feltámadó elégedetlenség húzódott meg. Míg a NATO szavazást vélhetőleg a Fidesz még meglévő, de csökkenő, kormánypárti szavazótábora mentette meg az eredménytelenségtől, addig az EP-választást az akkoriban már ellenzékben levő Fidesz tábora „húzta fel” részvételi hajlandóságával. A viselkedési minta mindkét oldalon ugyanaz volt, a hagyományosan baloldali, elégedetlen szavazók inkább elkerülték az urnákat, minthogy a jobboldal jelöltjeire, vagy épp a jobbolaldali kormány jövőbeli döntéseire voksoljanak.
2004-ben megint egy érdekes döntés született. Részben az MVSZ oldaláról jövő kezdeményezés eleve halálra volt ítélve, főleg, hogy a kormányoldalnak sikerült megfelelő bizalmi tőket kovácsolnia az eredménytelen referendumból. A jobboldali szavazókat sikerült ugyan feltüzelni, a kormánypártiak azonban inkább nem mentek el, amit az MSZP nyereségként könyvelhetett el, jókora pofont kapott az akkor már a szétszakadás szélén lévő ellenzék. Az MDF fordulata már hamarabb elindult, de retorikájukban érezhető változás 2005-ben, majd a parlamenti választások évében, 2006-ban történt. A 2006-os választás külön cikket érdemelne, de annyi biztos, hogy a különböző kutatásokkal ellentétben (ugyanaz a csapda, mint 2002-ben) a Fidesz nem alakított kormányt, de még csak győzni sem tudott, így a második fordulóban már csak a győzelem mértéke és aránya volt a kérdés. Gyurcsányék ugyan kormányon maradtak, de a bajok ott kezdődtek el; őszödi-beszéd, vizitdíj, tandíj, napidíj bejelentése, adóemelés, költségvetési problémák, kisebbségi kormányzás, miniszterelnök lemondása, újabb jelöltek keresése, Bajnai befutása. Az egy évvel ezelőtti „szociális népszavazás” is, 51%-os részvétel mellett, az ellenzék totális győzelmével zárult, amely azt jelenti, hogy még a korábbi szabályokkal is eredményesen zárult volna. A különböző időközi szavazások is a jobboldalt támogatták, így ténylegesen elképzelhető, hogy a proteszt szavazók jelensége a vasárnapi szavazást sem kerüli el, úgy tűnik rengeteg olyan ember van ma Magyarországon, akit az EP-választás egyáltalán nem érdekel, illetve amúgyis pártokra, logókra kell szavazni, meggyőződésem, hogy rengeteg polgár fejében el sem különül ez a két téma, így egyértelműen ki lehet mondani, hogy a vasárnapi szavazás – szemben a pártok demagógiájával – az EP-választásról, és a belpolitikai helyzet értékeléséről szól.

Demagógia, mivel az MSZP azt hirdeti, amit legutóbb hirdetett, persze politikailag nagyon más lehetősége nincs is; ez csak egy népszavazás, itt a külpolitikáról döntünk, meg a képviseletről, igazából nem is számít, Medgyessy javaslata 2004-ben az volt, hogy a pártok állítsanak közös listát. [Megrökönyödést és nevetést váltott ki a médiából, nem hiába.] Ugyanilyen demagógia persze a Fidesz részéről is megjelenik, ők pont a fordítottját hangsúlyozzák, ez a választás arról szól, hogy elég a kormányból, végre legyen vége ennek a mókuskeréknek, legyen egy új rendszerváltás, történjen meg az a fordulat, amire már 2002 óta várunk, és végülis ez a szlogen sem támadható – retorikai szempontból, hisz mindenki nagyon hatásvadász, az alapvető célok minden pártnál megfigyelhetőek. A Fidesz a mandátumok maximalizálására hajt, ezért támadja már napok óta „riválisát”, a Jobbikot, az MSZP szintén maximalizálni akar, annyit szerezzünk, amennyit csak lehet, hogy ne történjen meg egy történelmi vereség. Az SZDSZ bár titkolja, mégis vállalja, hogy a túlélésért küzd, Fodor Gábor tévéinterjúiban fel sem merül, hogy az SZDSZ kiesne a palettáról, ugyanakkor a harmadik erő megnevezéssel mégiscsak arra várnak, hogy ne süllyedjenek el a hazai politika gödreiben. Folyamatosan támadják a Jobbikot, olyannyira, hogy a Fidesz pocskondiázására már nem maradt energiájuk, amely az utóbbi tíz esztendő termését tekintve meglehetősen furcsa [Lop-Stop, narancsos plakátok, stb.]. Az SZDSZ tehát realizálta, hogy az egyetlen céljuk a liberális szavazókat felébreszteni, hátha ők eljuttatnak egy SZDSZ-est Brüsszelbe, ezzel elkerülvén a totális vereséget, amelyet szinte minden mérvadó kutatóinzét előre megjósolt. Nem tartom valószínűnek, hogy bejutnak, a történelmi vereség meg fog történni, főleg azért, mert az eddigi kettős-tengely mellett megjelent egy harmadik is az SZDSZ-ben, ez pedig Demszky vagyonadó-ellenessége, amely talán egy marginális pontja az SZDSZ-nek, de mégsem elhanyagolható. Süllyed a hajó, vasárnap kiderül mennyire.

A szavazási hajlandóság valószínűleg alacsony lesz vasárnap, főleg, hogy rossz időjárás várható, amely a proteszt szavazókat is otthon tarthatja. Az országnak számos olyan pontja van, ahonnan az urnákat nehéz megközelíteni, még a budapesti agglomeráció is ilyen, pedig ez az ország legfejlettebb régiója. Mindazonáltal a Fidesz-szavazók hajlandósága korrekt, a Jobbik szimpatizánsaié pedig kimagasló, olyannyira fanatikus a tábor, hogy 95%-uk, vagyis szinte minden támogatójuk elmegy vasárnap, legyen égszakadás, földindulás. Nyilván itt kiderül majd, mekkora lufi a Jobbik. Hiszen ez is felmerülhet. Korábban elég erős eredményeket értek el, de mind a ferencvárosi időközi, mind a pécsi eredmények megkérdőjelezhetőek. A ferencvárosiban a Jobbik delegáltja kizáratta az MDF-et, a Zöld Pártot és a MIÉP jelöltjeit, míg Pécsett a magas részvételi arány a polgármester választására vonatkozott, ténylegesen egy képviselőt csak egy kisebb városrészben választottak, ott a jobbik lett a harmadik és az utolsó is, körülbelül 10%-kal (4-500 szavazat).

Ennek ellenére nem úgy látom, hogy a Jobbik lufi. Két szcenáriót tudok elképzelni, az egyikben a Jobbik egy képviselőt delegál, a másikban kettőt. Ha kettőt küld, az SZDSZ sportnyelven szólva KO-val kiesik a színtérről, ha egyet, az is elég jelzés lesz Magyarországnak. A Fidesz maximum 15 képviselőt fog küldeni Brüsszelbe, egyet a jobbik, és ötöt az MSZP. Ez reálisnak tűnik, bár az alacsony részvétel a kisebb pártoknak segít, a Jobbik így akár 7%-ot is elérhet, amely már két képviselőt jelent. Nehéz megtippelni, de az utolsó nagy közvélemény kutatások is azt mutatják, Morvai megy Brüsszelbe. Minden megkérdőjelezhető kijelentése ellenére. A Fideszből és az MSZP-ből (egy kutatócég szerint a Jobbikosok ötöde volt MSZP-s) kiábrándultak ugyanis alternatívát látnak a Jobbikban. Az SZDSZ-szel szemben a Jobbik vidéken is nagyon erős, ott az előbbi szinte mérhetetlen. Az SZDSZ-nek csak akkor volna esélye, ha hirtelen feltámadna az a 10%, aki őket korábban a fővárosban támogatta. Ez csak akkor történhetne meg, ha az MSZP és az SZDSZ közös platformon mozogna, és osztoznának a szavazatokon, például egy hagyományos baloldali család esetében; szülők MSZP, gyerekek SZDSZ. Ugyanis ez a minta történik meg a Jobbik esetén, a fiatalabbak hajlandóságot mutatnak a Jobbikra szavazni, míg az idősebb korosztály a mérsékeltebb irányt választja. Egység mindenesetre van. A baloldalon most úgy tűnik nincs, sokan adnak le majd döglött szavazatot az MDF-re, LMP-re, az SZDSZ jól le fog maradni arról, amit a Jobbiknak hat év alatt sikerült elérnie. Ehhez persze szükség volt a MIÉP marginalizálására, a Magyar Gárdára, a szélsőjobboldaliakkal szembeni ellenségeskedésre, az antiszemitizmus elleni közbeszédre, ezek mind a Jobbiknak kovácsoltak [negatív] reklámot, támogatóbázist. Morvai pedig egy marketingben tökéletesen befuttatott termék, a korábbi zavargások során megsérültek jogait védő büntetőjogász végül a Jobbiknál kötött ki. Ez várható volt már akkor is, amikor Gondáék társaságában jelent meg. A Jobbik esetében a lufiság három dolgot jelent: ténylegesen van-e a Jobbiknak ennyi szavazója, vagy ez csak egy tévedés, ha van szavazója, akkor középpárt-e a jobbik, s ha nem az, de van rá esélye, akkor tud-e középpárttá válni, vagy eltűnik-e a süllyesztőben?

Nagyon érdekes kérdéseket vet fel a vasárnapi referendum, kíváncsi leszek az eredményeire. Egy esetleges kellemes időjárás még nagyon meglepő eredményeket hozhat, egy zord pedig a proteszt szavazókat otthon hagyhatja. Egy biztos, a proteszt szavazatok sokat nyomhatnak a latba vasárnap, erre-arra is eldőlhet a mezőny. Az én merész tippem az volna, hogy a Jobbik két képviselőt küld majd Brüsszelbe, de legalábbis nagyon közel lesznek hozzá. A Fidesz totális győzelme 16 mandátummal, az MSZP elsüllyed, az SZDSZ mérhetetlen.

Mostmár ezt csak jó célokra kellene felhasználni, ügyesen és okosan. Fluctuat nec mergitur, ahogy a latin bölcsesség hirdeti: inog, de el nem süllyed. A jobboldal olyan erő megragadására készül, amit nem biztos, hogy elbír. Akkor taktikáznak jól, ha inognak, de nem süllyednek el. Az elkövetkező időszak nagyon érdekes változásokat hozhat a magyar politikatörténetben.