l3v3e

De régen is volt már az, amikor az MDF-SZDSZ paktum eredményeképpen - az akkor még az utóbbiakhoz tartozó - Tölgyessy Péter elintézte, hogy a parlamenti küszöb 4%-ról 5%-ra növekedjen, így is védekezvén az akkoriban még “veszélyes” MIÉP és MDNP bejutása ellen. Arra persze nyilván kevésbé gondolhattak, hogy az a bizonyos küszöbátállítás egyszer még nekik is rosszul jön, hiszen 1998 óta gyakorlatilag minden választáson a gyomorgörcs kerülgeti őket, vajon bejutunk-e a parlamentbe, meglesz-e a kellő támogatás? Mindazonáltal mai posztomnak nem témája a baloldal, illetőleg a fókuszpontba nem ők kerülnek majd, hanem az ellenem felgyülemlő indulatok következményeként egy kis csemegét kínálnék az olvasóknak; ma itt a jobboldalt fogom szapulni. Nem azért, hogy szimpatikusabb legyek, csak hogy bebizonyítsam, nem birka módjára állok egyik, akár másik oldalon, hanem azért kritikával szemlélem azt, méghozzá nagyon erős kritikával.

A kályhától

Induljunk a kályhától, számomra a Fidesz 2002 óta egyre terhesebb, vállalhatatlanabb, méghozzá azért az imidzsért, amit akkor felszedtek magukra; egy alapvetően a fiatalságra építő párt, szakértők szerint is íves karriert futott be a kilencvenes évek elején, mozgalomból tényleges politikai szervezetté, rétegpártból pedig tömegpárttá avanzsált. Mondhatnánk úgy is, hogy rendkívül jól és tehetségesen lovagolták meg az akkori hullámokat és szeleket, nagyjából minden benne volt az akkori felemelkedésben, így hát sok-sok tényező együtt emelte ki a közönyből a Fideszt. A sajtó is imádta őket, persze csak addig ameddig leszóltak mindent és mindenkit, aztán amint úgy tűnt, rettentően megnőtt a támogatásuk (1993), megijedtek tőlük, s a többi parlamenti ellenzéki erő szétcincálta a Fideszt és az MDF-et is, ez utóbbit örökre, a Fideszt azonban csak négy évre, mivel ők belátták, valamerre fordulni, mozdulni kell, az eredeti balközép irány helyet: jobbra. 1998-ban egy nagyon ígéretes párt, kevésbé ígéretes hátszéllel (sajnos ezt az akkori politikai helyzet hozta így, ezért én nem őket hibáztatom) kormányt alakíthatott, s többé-kevésbé be is végezte a programját, melynek megítélése megint csak ilyen-olyan, azt nézvén, melyik oldalról is szemléljük a dolgot. Egy dolgot azonnal leszögeznék: ha rossznak érzem azt az orthodox MSZP-s szemléletet, hogy minden, amit Gyurcsányék csináltak az elmúlt hét évben, remek volt, akkor természetesen azt is rossznak érezhetem, ha azt mondjuk, minden, ami 1998 és 2002 között történt, maga volt a Kánaán. Volt nekem ilyen tanárom, aki ezt gondolta, és ezt is hirdette, s ez a vad szemlélet, önmagában kissé szélsőséges is.

Az Orbán-Torgyán-Polgár-Kormány

Nem volt minden szép és jó, nem volt megváltás, és nem volt minden olyan gyönyörű, amilyennek sokan utólag látják, hiszen az idő mindig megszépíti az emlékeket. Azonban a kormányzás első két éve alapvetően korrekt vonalon tartotta a politikát, a költségvetés pedig még a “kisebbségi” kormányzás ellenére is teljesen tökéletesen, időre megtörtént. Nyilván csak idézőjelesen kisebbségi, hiszen a kisgazdák kilépése nem okozott nagy bukfencet, mivel Orbánnak sikerült a kieső kisgazdákat vissza is tenni a kormányzásba, szerződéssel vállalták, hogy támogatják a kormányzást - Torgyán mindenféle bohóckodásai ellenére is. Az ország azonban megérett, súlyosan megérett egy kormányváltásra 1998-ban, s amilyen állapotok álltak fenn, a Fidesz alapvetően jól végezte a munkáját, gazdaságpolitikájuk a munkát támogatta, náluk választották el először a minimálbér összegét a munkanélküli segélytől, hiszen addig ugyanannyit kapott egy minimálbéres, mint az, aki nem dolgozott. Jöttek az országot építő tervek, amelyeknek a megítélésébe megint nem bocsátkoznék, jobb- és baloldalon nagyban eltérnek arról a vélemények, hogy például a Széchenyi-terv az most milyen is volt, vagy milyen nem. Az viszont egy ténykérdés, hogy gazdaságilag stabilan állt az ország, az olajválság idejében felvett IMF hitelünket kezdtük már visszafizetni, a GDP-hez viszonyított államadósságunk mértéke is jóval alacsonyabb volt, mint a mai, összességében 2001-ben volt a legalacsonyabb, úgyhogy az előző tételt el tudom fogadni minden további nélkül (természetesen amellett, hogy az energiaszektor privatizációja jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy legyen pénzünk). A hitelminősítések tekintetében pedig 2002-re minden jelentős intézet szerint (Fitch, Moodys) A-s minősítésbe kerültünk, így tehát a nemzetközi sajtó is kezdte megfogni a magyar erősödést. Összességében tehát stabil kormányzás volt, rendes költségvetéssel, talán egy kicsit kisebb reálbér-emelkedéssel, azonban annál szigorúbb adósságkezeléssel. Korrekt, ezzel ma, 2009-ben nagyon jól beérnénk.

A média megreformálása

2001-ben azonban nagyon káros folyamat indult meg. Közeledtek a választások, a kampány előtt is kampány indult, talán még sokan emlékezhetnek rá, hogy 2002-ben volt a legrondább választás az utóbbi húsz évben Magyarországon. Szó szerint ronda, mivel a kormányoldal védte magát (Heti Válasz indítása, Rádióban érezhető túlsúlyok), ezzel szemben pedig a baloldal is elindította a maga támadását Ron Werberrel. Elindult a Heti Hetes, amelyet gyakorlatilag az Orbán-kormány cikizésére hoztak létre, s amelyről mindig egy remek amerikai analógia jut eszembe; “a FOX News is rendesen hozzájárult George W. Bush újraválasztásához”. Nos hát én meg azt mondom, a kereskedelmi televíziók össztüze jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 2002-ben - szerintem egy felesleges - kormányváltás történjen. Mi magyarok ugyanis értünk ahhoz, hogy mikor kell kiebrudálni egy kormányt feleslegesen, ahhoz viszont nem, hogy egy felesleges kormányt hogyan is ebrudáljunk ki felelősen. Súlyos mondatok ezek, emésztgessük.

A hét főbűn

Mi volt a jobboldal bűne? Túlzott nacionalizmus, néhol talán kicsit erősebb nemzeti-populizmus, kommunistázás, és az, hogy örökkön-örökké hagyták magukat a víz alá lenyomni, ugyanis nem voltak túlságosan harcosak ahhoz, hogy 2002-ben is győzni tudjanak, mivel azzal a “képtelenséggel” nem számoltak, hogy nem csupán a gazdasági eredmények számítanak egy választáson, hanem sok más dolog is. No, nem mintha ennyire buták lettek volna, inkább felelőtlenek és gyengék, illetőleg a másik oldal volt nagyon felkészült, hogy még egy totálisan alkalmatlan és lúzer, az utolsó pillanatban előállított miniszterelnök-jelölttel is győzni tudott, köszönhetően a kialakult szimpátiának. Még visszhangzik a fülemben a régi duma; “gazdasági szakember, nem szónok”, “kiváló ember, jó politikus”. Aztán ezekből az emberekből hallom a röhögést azóta is, ha Medgyess neve egyáltalán szóba kerül, és kérik, hogy inkább tereljük a témát. Összességében tehát 2002 az egyik leggusztustalanabb kampány éve volt - soha többet olyat! - végérvényesen akkor “szakadt” ketté az ország, “jobb-” és “baloldaliakra”, akkor betonozódott be az általam csak focicsapat-jelenségűnek titulált folyamat, miszerint mi itt már csak színekben gondolkozunk. Hogy kinek a hibája ez, az megint eltérő vélemény, a baloldal szerint a jobboldal kokárdázásának, nemzeti szimbólumainak kisajátításának, a jobboldal szerint pedig egyértelműen Kovács Lászlónak és médiabandájának, mely az összes lehető fórumon annyiszor elmondta Orbán Viktor nevét, amennyiszer csak lehetett. A taktika amúgy bevált, némelyek még ma is olyan gyűlölettel beszélnek Orbánról és az embereiről, mintha még ma is ők volnának kormányon. Képtelen helyzet állt elő Magyarországon. Orbánék győztek és kikaptak a második fordulóban, hiszen a legtöbb mandátumot megszerezték, de kormányt nem tudtak alakítani - főleg, hogy aztán még az MDF is külön frakciót alakított. Az MSZP és az SZDSZ megint kollaborált, megalakult az új koalíció Medgyessy Péter vezetésével, a jobboldal pedig megindult az árok felé.

Unió jobboldalon

Orbán terve már 1994 óta az volt, hogy egységesítse a jobboldalt, ám ez 2002-ben ismét csődöt mondott, az MDF megijedt a tehertől, s fokozatosan, 2006-ig végülis teljességel leszakadt róla, a Fidesz pedig egyedül maradt a tervével, a látszatot és az égést mentendő, bevették a döglött tehenet, a KDNP-t. Azt a KDNP-t, amit még annak idején Giczy tett tönkre - hasonlóan mint Csurka és Lezsák az MDF-et, vagy Torgyán a kisgazdákat - számomra teljesen hihetetlen módon. Külön frakcióra bomlott a Fidesz, kapott a KDNP pár képviselőt, miközben saját maguknak vajmi kevés esélyük lett volna egyáltalán valaha is bejutni a parlamentbe 1998 után. Az gyakorlatias egységesítési gondolatokból tehát lett egy elvi megoldás, a Fidesz azt próbálta szimbolizálni, hogy a sokszor szélsőségesebb megnyilvánulásaik mellett ott lesz majd a kereszténydemokrata őrség, akik majd garantálják az ideológiai tisztaságot; mindezt persze feleslegesen, hiszen a Fidesz ezzel csak annyit ért el, hogy 23 képviselővel kevesebbjük lett, ha még idézőjelesen is, mert ugye a KDNP mindenben a Fidesz mellett szavaz. Feleslegesen, mert ma Magyarországon a Fidesz szavazóin kívül nem sok embert érdekel egy kereszténydemokrata párt.

Osztrák elmegyógyklinika

És valahol itt romlott el az egész. Orbán mellé más tanácsadók kerültek, a korai jobbos-balos vonalról egyaránt építkező miniszterelnök megújította apparátusát, s a közelébe került Balog Zoltán. Az a Balog Zoltán, aki 2006 óta az Országgyűlésben is nagyban szerepel, aki szerintem telebeszélte Orbán fejét mindenféle baromságokkal. Az Orbán-kép tehát 1990 óta többedszerre módosult, a kezdeti, rendszerváltó figurából lett egy visszafogottabb, de továbbra is fiatalos miniszterelnök, aki aztán bukása után annyira összeomlott, hogy csak a vallás újrafölfedezése árán szerezte vissza önbecsülését. Így viszont kaptunk egy nagyon visszafogott, nagyon keresztény, néha nagyon is demagóg politikust, aki már nem az az Orbán akit sokan annyira szerettek annak idején. Nem állhatom meg a kritikát én sem, Orbánnal az ég világon semmi bajom nem lenne, ha végre egy kicsit visszatérne ahhoz a jogászian pontos énjéhez, mely 1990-98 között benne volt. Erre azonban már nagyon kevés az esély, mondhatnám, szinte semmi, így reményeket se fűzök ehhez - ezeket a tulajdonságokat ugyanis ő már régen szétosztotta “utódjai” között, mint például Navracsics, akit ma messzemenően komolyabb embernek tartok, mint a Viktort. Ez volt a jobboldal válsága 2002 után. Ezt még azt hiszem alapvetően jól megmagyarázva, levezetve, az okokat hipotetikusan felskiccelve el is lehet fogadni, egyet lehet vele érteni, de hogy 2006-ban mi történt? Az már megint egy másik történet. Másik történet, de alapvetően az előzőből fakad; egyrészt nem volt rendes politikai kampány, s ami volt, az nagyon a pesszimizmusra épített, másrészt pedig az az új imázs, amit megpróbáltak elfogadtatni a választókkal, nem tudott megmozgatni annyi embert, amennyit kellett volna. Hiába a megannyi szarvashiba, amelyet a kormányoldal elkövetett, a Fidesz nem tudott rá megfelelően válaszolni, reagálni, mely pedig tökéletesen bemutatta, hogy jelen helyzetében a Fidesz túl nagy már ahhoz, hogy gyorsan, kicsiket lépjen a kormányzás felé. El is vesztették a választásokat, s éppen sikerült annyi képviselőt küldeni a parlamentbe, amennyit 2002-ben az MDF nélkül tettek.

A “Nemzeti oldal”

És itt tartunk valahol most is. Szájalnak, de lépni semmi komolyabbat nem mernek, itt ez a katasztrofális helyzet, kivonulnak a parlamentből, meg persze elutasítják Bajnai Gordont, de az utóbbi hét év alatt nem sikerült akkora támogatottságot összeszedniük, hogy a népharag olyan erős legyen, hogy lenyomhassa a jelen regnáló kormányalakulatot. És ott a jobboldal másik része, azok akik kiábrándultak mindenkiből, a kormányból, az újból és a régiből is, és a Fideszt sem bírják, nekik egy igazságuk van: önmaguk. Dr. Morvai Krisztina, akit nagyon tisztelek jogászi munkásságáért, de egyszerűen magyarázatot nem találok a néhol nagyon gáz nyilatkozataira. Minden tiszteletem ellenére, Morvai ma már nem büntető-, hanem tüntetőjogász. Ez pedig nem hasznára válik a nemzetnek, hanem ellenére. Így úgy ahogy van, a nemzeti oldalról sokat nem lehet szólni. Nem hogy nem kormányképesek, hanem még csak nem is parlamentképesek a jelenlegi helyzetükben, s az hogy, a ferencvárosi időközi választásokon kiiktattak jópár jelöltet a szavazólapról, nem növelte a támogatottságukat és népszerűségüket, nem egy olyan ember van a nemzeti oldalon, akiket a Jobbik már nem érdekel. Mindazonáltal a jelenlegi kényes helyzet sokat adott a Jobbiknak, nagyon sokat, melyet akár jól sáfárkodva fel is tudnak majd használni a közelgő választásokon, de tényleg csak akkor, ha jól bánnak majd a megszerzett szociális tőkéjükkel. Mert ha ez nem sikerül, akkor visszasüppednek arra a két százalékra amin mindig is voltak - s valójában a Jobbikon belül nem tudnék még egy olyan embert mondani, a pártonkívüli Morvain kívül, akit reálisan komolyan lehetne venni. Lehet Bocskaikban ugrókötelezni, a Szentkoronát lobogtatni, de ezek önmagukban túl sok változást nem mutatnának fel a jövőben. A Jobbik programja így pedig kellően üres és demagóg, amelyre a jelenlegi helyzetben is csak sokan azért szavaznak, ha szavaznak, mert el vannak keseredve. De nagyon. És én meg már csak azt nem tudom, mennyire vagyok elkeseredett…