l3v3e

Egy barátom ajánlásának köszönhetően jutottam el a Moleskine fogalmáig. Addig ugyanis csak látásból ismertem a dolgot, de így márkaként fogalmam se volt róla, hogy micsoda. Aztán amikor végignézegettem a Moleskinekről szóló internetes galériákat, rájöttem, hogy nekem is kell egy ilyen, minél hamarább - nem csak szonbságból, hogy Hemingway, Picasso, Chatwin nyomdokaiba lépjek, hisz ez önmagában nem is volna elég, hanem azért is, mert az írás számomra valami fontosat jelent, bármikor megszállhat az ihlet, az ötlet, sok gondolat, amit nem tudsz hova lejegyezni, én pedig hozzászoktam a gépeléshez, szinte leszoktam a kézírásról - úgyhogy felfogom ezt valamiféle kihívásnak, igényességnek, akárminek. S bár nem olcsó egy ilyen Moleskine, egyáltalán nem bántam meg, hogy vettem egy ilyet, mert sokáig kitart, nem éppen fogyóeszköz, amit csak úgy eldobálhat az ember. Úgyhogy ezentúl nálam lesz ez a kis könyvecske, amibe feljegyezhetek mindenfélét, kényem, kedvem szerint. Már írogattam is bele néhány sort, legalább szokom az írást, és megtanulok egy kicsit szebben és nyugodtabban írni. Már csak a Parker tollamba kellene patron, sajnos a klasszikus kategóriának ez az általam tapasztalt hibája, ha egy nyárig nem használod, a patronja kidurran, szétfolyik, beragad, nálam legalábbis két Parker is eljátszotta ezt, utólag azt mondom, lehet hogy rájuk sütött az erős fény, de szerintem ez önmagában nem elegendő ok erre. Kitisztítottam őket, már csak egy új töltény kell beléjük és mehet az írás!

Baj, ha már az óriásplakáton csüggő “diéta” feliratot is digestának olvasom? Nos, hát igen. Ez a jog. Sokan kérdezitek, hogy megy az egyetem, úgyhogy gondoltam, szentelek ennek egy kisebb posztot.

Összességében elégedett vagyok, sokkal elégedettebb, mint az elején, bár akkor sem magával a curriculummal, mint inkább a társasággal volt bajom, de aztán sikerült felfedezni sok-sok kedves embert, néhány ismerőst, ex-iskolatársat, sikerült rájönnöm arra, hogy a világ mennyire kicsi. Arra is kezdek rájönni, hogy igazándiból teljesen mindegy melyik egyetem jogi karára jársz, mindenhol vannak könnyebben, nehezebben vehető akadályok, az oktatógárda viszont elég sok esetben alkot közös metszetet a többi intézményével, és ezzel a Pázmány sincsen másképp, a két utcával arrébb lévő ELTE-ről úgy látszik átjárogatnak a tanárok, mert komolyan mondom, hogy nagyon sok az egyezés. A kedvenceim idáig a jogtörténettel kapcsolatos tárgyak, mert azokat korrekt módon, izgalmasan adják elő - a többire persze lehetne már panasz, de idővel azokat is lenyeli az ember. A legtöbb friss egyetemista problémája átvenni a ritmust, a követelményt, a nagy változásokat felfogni, hát ez velem sincs másképp, maximum csak a módja különbözik, más nem. El kell fogadni, hogy nem fogsz mindent tudni, és hogy be kell osztanod a dolgokat, különben nem fog menni, asszem ez lesz az első próbája az egyetemnek, hiszen ez már nagyon más. Legalábbis a szüleink ezt hiszik. Az idősebb generáció ugyanis még másfajta egyetemre járt, más volt akkor az élet, más volt akkor az elvárás, eleve sokkal kevesebb embernek adatott meg a lehetőség, hogy egyetemista lehessen - ma már inkább elvárás, mint előny, és akkor még finoman fogalmaztam. Ez meg már valami más, nem feltétlenül rosszabb, egyszerűen csak más. Majdnem százezer ember kezdte meg idén az egyetemet, főiskolát, lassan a diploma se ér majd semmit, maximum az intézmények harca számít majd a nívó odaítélésében. Jó kérdés, hogy ez mit fog okozni a jövő szempontjából, azon belül pedig az én jövőm szempontjából…

Reménykedem, hogy a Római jogot valahogy sikerül majd abszolválni, mert ezzel a tárggyal haladok a leglassabban, nagyon meg kell rágni minden sorát, és így is 666 oldal, kereken - maga a Sátán nagybetűs műve, mondhatnánk, pedig nem is. Diákok ezrei utálják meg ezt a tárgyat, mindössze azért, mert a számonkérés nem éppen igazságos, biztosan sok embernek volna arra vonatkozó ötlete, hogyan lehetne ezt könnyebbé, jobbá tenni, de akárhogy is nézzük, ehhez a tárgykörhöz hagyományosan hozzátapad a vizsga előtti gyomorgörcs, a sokéves szívatásokról szóló legendák, a precizitás és az álmodból is felkeltve tudandó minimumtételek, na meg maga a Földi&Hamza-féle császárbíbor könyv. Ez utóbbiról csak azt gondoltam, valami mítosz, mire aztán az 1-es villamoson egy harmincas éveiben járó nő kiakadt a kezemben lévő könyv láttán, és odaszólt a barátnőjének, “jaj szegény… sosem felejtem el… rohadt császárbíbor!“. Higgyétek el, a Római jog mindaddig nagyon érdekes, amíg nem kell vizsgázni belőle, utána inkább hasonlít a foghúzáshoz, mint egy gyümölcsös tortaszelethez. De ugye pont ezért szeretjük, nem? Mert a húzás után jön a megkönnyebbülés, és a ráeszmélés arra, hogy ennél ötször fájdalmasabb dolog, ha a kezünket vágják le, mert azt már úgy hívják, Polgári jog. (És akkor még nem beszéltünk a genitális csonkításról, ami a PP-t jelenti.) De erről nekem még nincs tapasztalatom, mindenesetre kínzó érzés, hogy mindjárt itt a vizsgaidőszak, és akkor tudni kéne már a fél könyvet, ami majdnem olyan bő négyszáz oldal. Úgyhogy asszem tényleg jó lesz nekem, Mikulás és Szilveszter között kettőt kell majd aludni!

Most pedig megyek, mert valamiért fáj a kezem a sok gépeléstől, pedig még alig kezdtem el.

Amikor az ember már tényleg azt hiszi, az írás nem jelenthet neki problémát, nos, akkor jön rá, hogy az írás valójában eléggé nehéz. Az írás akkor nagyon is könnyű, amikor azt hiszed, van miről írnod, s ha találsz olyan témát, ami talán a többi embert is érdekli, de aztán mindig jön egy olyan időszak, amikor azt mondom magamnak, hogy ugyan, ez senkit se érdekel, nem tudom miről írjak, mi foglalkoztat, s mi nem. Már napok óta húzom, hogy írjak legalább egy “valamit”, s persze “valamit” írtam is, de az nem blogbejegyzés, hanem csak egy “valami”, ami lehet, hogy éppen nem publikus, így végül nem is került fel. Momentán informatika órán ülök, aminek semmi értelmét nem látom, valaki éppen a vírusokról tart előadást, nekem meg inkább római jogot kellene tanulnom, mintsem ezt a hülyeséget hallgatnom, de az egyetem már csak ilyen, nincs aláírás, ha ezt nem végzem el. És most döbbentem rá, hogy az egész terem billentyűzetemtől zeng, olyan szélvészgyorsan gépelek itt a terem sarkában, pedig direkt ültem ide, gondolván itt senki sem hall, s lát… úgyhogy egy pillanatra visszafogom magamat. Írnom kellene, de mást, mint amit ez a blog sugall. Érzem belül a lendületet és a lehetőséget, hogy valami komolyabb hangvételű írásnak is nekivessem magam, de valahogy mégsem sikerül. Pedig nagyon járatom az agyamat rajta, hogy mi is legyen az. Régebben azt hittem prózát sokkal könnyebb írni, mint verset. Nos, ebben a formájában így abszolúte nem igaz, mert mindkettőt piszkosul nehéz írni.

Verset azért, mert annak kifejezőnek, de mégis kellően szofisztikáltnak kell lennie, benne kell, hogy legyen minden, amit belegondoltál, sőt, még annál több is, mert anélkül nem igazi költemény. Öreg cimborám, kollegám, Laurenar tanítása, hogy a stílus és a forma mindig egyenrangú, nos a vers pont ettől piszkosul nehéz, mert egy apró botladozástól elveszti ritmusát, erejét, s ezzel együtt hermeneutikai értékét - na meg verset így is annyian írnak, s mennyi ebből az ami kiváló, mennyi az, ami értéktelen? Sosem vagyok teljesen elégedett azzal, amit írok, így nálam a versnél az a legnagyobb félelem, hogy nem szabad-e soksat módosítani, mert nem akarom túl sokat módosítani, nehogy megtörjön tőle az eredeti mondanivaló, majd ennél fogva a vers. A szöveg is egy ilyen probléma, bár egy hosszabb textusnál nem ez a félelmem, egyszerűen csak annyi, hogy nem tud pörögni, nem képes arra, amire képesnek kell lennie, hogy bemutassa a történetet, s vele együtt annak mesélőjét is. Ezek persze alapvetően csak írástechnikai kérdések, mégis fontosak abból a szempontból, hogy a legizgalmasabb történet is derékba törhet, ha lejegyzője, írója, nem kelti önálló életre. Nem vagyok oda az irodalomelméletért, de azt az álláspontot érzem magaménak, mely azt mondja, hogyha a szöveg önálló életre kel, nincsen olyan, hogy a szerző véleménye, meg hogy mit gondolt a költő (”…gondolta a fene!”), hanem a szöveg magáért beszél; abban kell látni az igazságokat, nem a lejegyző gondolataiban, hiszen azok teljesen egyenrangúak bármelyik olvasóéval, legyen az egy pék, vagy az akadémia doktora. Nos, életre kelteni a szöveget: nagyon nehéz. Életben is tartani, talán a legnehezebb, és akkor még nem is beszéltem az örökéletű, univerzális művekről, amelyek még akkor is élnek, amikor feledésbe merülnek, s hosszú álom után újra felélednek egy generáció kezeiben. Eszembe jut a Fahrenheit 451, melyben elégetik a könyveket, az emberi humánum, az emebri ratio viszont ezt nem hagyja, mindenki megjegyez magának egy-egy könyvet, hogyha véget ér az elnyomás, legyen honnan előhozni őket. A jövőben talán publikálni fogok a blogra kisebb írásokat, karcolatokat, novellákat, verseket, akármiket, hátha beindul valami, végülis legyen már valami értelme ennek a naplónak, ha másért nem jó, akkor talán erre igen, végülis ez is tőlem, belőlem érkezik, jobb mintha értelmetlen videókat posztolgatnék ad hoc jelleggel.

Ezen az informatika órán úgyis mindjárt megdöglöm az unalomtól, minden perc szinte órának tűnik…

Nem gondoltam, hogy valaha képes leszek ilyesmit írni. Írtam már hasonlót, de nem ilyet, és végképp nem ilyen hosszút, ráadásul az egész annyira komplex és nehézkes, én pedig annyira csapongó vagyok, hogy magam se gondoltam volna, hogy valaha be fogom fejezni. És mégis befejeztem, s a végére túljutottam a kétszázon is, ami azért meglepő, tőlem. Mindig elkezdeni a legnehezebb valamit, de jelen esetben ennyire nem szenvedtem még semminek sem a végével, mint ahogy most történt. Végül is sikerült megszülni, aminek felettébb örülök. Fogadtatása kérdéses, ez az amit megjósolni sem tudok, ahogy azt sem tudom megjósolni, hogy érdemel-e az egész ennyit, illetve, hogy megérdemel-e ennyit. De ezen a dolgon már nem fogok morfondírozni, ugyanis sikerült befejezni, s ennél fontosabb pedig nincs, tapasztalatnak kiváló lesz, s ha ez indított el valamilyen úton, akkor kifejezetten hasznosnak fogom megítélni évek múlva. Úgyhogy most eljött a kivárás ideje.

Ígérem a naplóírást is beindítom újra, mert mostanában leálltam vele. Elnézést kérek azoktól az olvasóktól, akik még velem tartottak, a jövőben ismét aktív leszek!

Sokféleképpen járok egyetemre, hisz megannyi lehetőség adott arra, hogy elérjem a Kálvin teret, vagy az Astoriát - lévén, hogy mindkét megállóhoz nagyon közel van a Szentkirályi utcai jogi kar. A legegyszerűbb, ha a HÉV-et használom, és aztán átszállok a metróra - de ez reggel macerás tud lenni, a HÉV pedig főleg arról híres, hogy néha dolgát végezvén elálldogál egy megállóban perceket, én pedig általában pontosan kiszámítom mennyi idő kell a bejutásra, nem szeretem az anomáliákat. Ezért próbáltam ki a 106-os buszt is, mert elmegy az Árpád hídhoz, ahonnan már könnyű átszállni a kék metróra, ami meg egyenest letesz a Kálvin téren, onnan pedig már csak pár perc tempo guisto séta az egyetemig. De ezt a lehetőséget is elvetettem már rég, mivel a 106-osról állítom, hogy az egyik legkiszámíthatatlanabb járat Óbudán, hol tízperceket késik, hol meg hamarabb ér be a megállóba, ami roppantmód idegesítő tud lenni, arról nem is beszélve, hogy a Szentendrei úton még hétvégén is képes beragadni, ezzel pedig meghosszabbítani a papíron amúgy rendkívül csábító menetidőt, és akkor még nem említettem azt a bosszantó kis apróságot, hogyha minden rendben van, akkor pedig az Árpád híd pesti hídfőjének végállomásánál akad be a busz a lámpánál, ahol fordulnia kell. Na ott vesztünk legalább öt percet a bankon, úgyhogy ezt a lehetőséget általában hanyagolom.

A harmadik járat, amit nagyon szeretek, az a Siemens Desiro, közkeletűbb nevén a Piros Vonat, vagyis az a kis vonatocska, ami Esztergomtól a Nyugati Pályaudvarig közlekedik. Nos, mindig azt mondtam erre a vonatra, hogy az egyik legjobb járat lehetne a környéken, ha nem járna ilyen ritkán, s ha meg tudnák kurtítani a menetidőt, ami meg csak azért húsz perc innen Aquincumról a Nyugatiig, mert az Északi összekötő híd annyira rozoga már, hogy a vonat azon sebességkorlátozással közlekedhet fokozott életveszélyessége okán. Imáim meghallgattattak, és a hidat átépítették, pontosabban még építik, de a szerkezet már teljesen készen van. Szívfájdalmam, hogy Demszky sorozatos ígéretei ellenére sem szállt be a projektbe, de az óbudaiak már megszokták, hogy ez maximum csak választási propaganda, nem komoly ígéret. Pedig mennyit könnyítene a reggeli forgalmon ez a híd? Nagyon is sokat, nem beszélve arról, hogy autóval, vagy busszal percek alatt Újpesten lehetne az ember, ami elég erős fegyvertény lehetne egy reggeli dugóban… Persze minden nem sikerülhet, a MÁV évekig várta, hogy a főváros, vagy az állambácsi, vagy az EU-s pénzek közös projektet eredményezhessenek - mind hiába. Úgyhogy saját erőből elkezdték a hidat felújítani, mivel már ténylegesen életveszélyes volt a közlekedés, az egyik oldalt le is zárták a gyalogosok elől, a vonat is csak alig 20 kilométeres sebességgel száguldozhatott rajta, bár tény, hogy addig legalább pontosan jött az a fránya vonat.

Ha kicsit később megyek be reggel, akkor a vonatot választom, mert Újpesten azonnal átszállhatok a kék metróra, az pedig nem szokott befulladni, így 15-20 perc alatt ott vagyok a Kálvin téren, tehát azzal számolva, hogy a vonat óra húszkor érkezik Aquincumra, kényelmesen be is érek az egyetemre. Na de ez mind elviekben van így, megszoktam, hogy az óra húsz az van óra harminc is, de még akkor is beértem, igaz, akkor is csak éppen hogy. Ma jogtörténet gyakorlatra kellett volna mennem, be is álltam (én hülye) a megállóba és vártam, hogy jöjjön a vonat. Unaloműzőként Római jogot tanulgattam, de valahogy úgy éreztem, hogy vagy az idő telik piszkosul lassan, ami mondjuk a tananyagot tekintve érthető is lett volna, vagy az a kurva vonat nem akar jönni. Rápillantottam a mobilomra, láttam, hogy már óra negyven van, nekem meg húsz percem sincs beérni az egyetemre. Egyre morcosabb voltam, a megállóban tömegével álltak már az emberek, az ilyesmi pedig szokatlan, úgyhogy éreztem már, hogy valami bűzlik Dániában - erre megszólalt a hangosbemondó, és közölte, hogy jön a vonat, csak éppen az ellenkező irányból, mert hogy megjegyzem először mindig annak kell elmennie, körülbelül óra tíz tájékán. Na erre felment bennem a pumpa és fogtam magam, hazamentem. Utálok gyakorlatról lógni, mert az általában mindig a hasznosabbik tananyag, szidtam is magamat miatta, hogy csak lustaságból akartam vonatozni, indulhattam volna korábban, és HÉV-vel simán beértem volna. Mindenesetre a MÁV meg igazán jelezhetné az utasoknak, hogy nem túl megbízható még ez a járat, lévén, hogy éjjel-nappal dolgoznak a hídon, ami érthető módon befolyásolja a menetidőt és a várakozást. Nem, hagyják hogy az ember várjon, mint valami hülye, aztán majd csak lesz valami… hát igen, ez Magyarország! Köszönöm az élményt. Mindenesetre ezek mellett a jegy amúgy erre a nagyjából kétperces távra hetven forint, amit újabban be is szednek kőkeményen. Mondjuk legalább nem az a rendszer dívik, ami eddig, hogy az ellenőr szépen zsebre rakott ötven forintot, és aztán meg jóccakáttal elköszönt, ami főleg akkor volt kellemetlen, ha jött egy másik jegyvizsgáló, vagy a nyugatinál a kordonnál álltak a hiénák, nekik meg magyarázhattam volna, hogy a kolléga úr nem adott jegyet. Azóta persze trükkösebb vagyok, mindig elkérem a blokkot, mostanában ellenőrizgetem, hogy a helyeken, ahol vásárolok, ott díszből adnak-e blokkot, vagy legalább van rajta valami hitelesnek tűnő adószám. Itt térnék ki arra is, amitől hülyét kapok, és felháborít, ha egy blokkon annyi szerepel, hogy “GYUJTO 1” meg “KASSZA 1“, semmi közelebbi, nekem honnan a frászkarikából kellene utólag kitalálnom, hogy a “GYUJTO 1” az mi a péket jelent? Ezek amúgy mind szabályokba ütköznek - de Magyarországon tizennyolc évvel a rendszerváltozás után is csak a fusizás a módi. Örülök neki…

Úgy döntöttem véget vetek a csendnek, tehát írni fogok, legalább egy… egy valamit. Néha egyszerűen képtelen vagyok bármi érdekesről, okosságról kritizálni, vagy egyszerűen csak regényt írni, meg egyszerűen időm, s kedvem nincs hozzá - ez utóbbiak is közrejátszottak egyhetes távolmaradásomban. Lezajlott a születésnapom, köszönöm mindenkinek, aki írt és felköszöntött, meg kell mondjam, hogy ambivalens érzés betölteni a második ikszet és belépni a hunédzserek (kétségkívül népes) táborába. Ebben a sok gondolatban már el is felejtettem, hogy valójában miért is kezdtem el írni magát a posztot, de talán nem is baj, néha kellenek ilyen ad hoc jellegű irományok is, hogy mégse legyek olyan szigorú.

Nem szeretek pénzügyekről beszélni, de jó érzéssel töltött el, amikor megláttam, hogy a bankszámlám nem üres (tapasztaltabb blogolvasók tudják, hogy mindez mit jelent), az pedig még jobban felvidított, amikor shoppolás (micsoda szép magyar szó) közben a pénztáros hölgyek mindannyiszor meglepve vették kezükbe dombornyomott Visa Classic bankkártyámat. Végigsuhanhatott rajtuk, hogy biztos apuci elkényeztetett kölke vagyok, akinek saját kártyája van, saját maga fizet és ettől milyen rohadtmód utálni kell, bár rendszerint persze csak mosolyogtak, nekem meg hízott a májam életemben először. Szeretném ezt az érzést megtartani, mert kezdem az igényeket felállítani magamban: úgy kellene keresni, hogy ne likviditási problémáival küszködjék az ember, hanem egyszerűen csak lelkiismeret furdalás nélkül élhessen a szükségleteivel. Ez persze önző dolog, és én nem vagyok ilyen, de néha megérdemlek valami ilyesmit is egyszer az életben. Ha szerencsésebb és tán tanultabb, esetleg sikeresebb leszek, akkor majd lehet hogy többször is megtapasztalhatom ezt az embereknek amúgy nagyon tetsző érzést. Tény, hogy a pénz nem boldogít, és sosem motivált egy táska bankó, de azért néha könnyebbé tudja tenni az ember dolgait, ideig-óráig. A boldogságot és a sikerességet magunknak kell felépítenünk, és ez a jelenség nem alapulhat a pénzhez való ragaszkodáson, mert az önzéshez és torzult személyiséghez vezet. De a szerényebb lehetőségekkel élő ember is szeret néha-néha büntetlenül nagylábon élni, még ha egy pici ideig is tart az egész. Az pedig külön jól jött, hogy a tranzakció közvetlenül a születésnapomhoz kötődik, hisz alig pár napos különbséggel érkezett meg a várva-várt ajándékom - a sorstól, Istentől, az élettől, nevezzétek, akinek akarjátok. Most az egyszer az életben büntetlenül magamra fogom költeni az egészet, és ez legalább egy kicsit boldoggá tesz.

Read more »

Születésnapom előestéjén valami rosszat ettem. Pedig az átlagegyetemista napi étrendje nem túl változatos, úgyhogy nem nehéz megtalálni a bűnöst, csak pékterméket ettem, meg itthon egy kis sajtos-szalámis kenyeret paradicsommal. A paradicsomot mindig megeszem, még ha valami baja is van, de itt most levágtam azt a részét, amit eléggé rondának láttam, de ettől még juthatott belém - valami bizarr dolog volt benne. Viszont anyám valami akciós szalámit hozott haza, szóval akár az is megtréfálhatott adott esetben - kár, hogy nincs egy haruspex ismerősöm, most megnézetném, hogy mit jósol a testem a jövőmet illetően. A viccet félretéve, remélem ez a gasztroenteritéria holnapra elmúlik, nem szívesen kísérném végig a napot egy ilyen élménnyel.

Nem szívesen beszélek bulvártémákról a blogomban, de azért ma kicsit meghökkentett, amikor meghallottam a tévében, hogy Albert Györgyi meghalt. Igazából őszintén szólva, őt én sose szerettem, mert folyton arrogáns és öntelt módon viselkedett, és aligha értettem miért ül ilyen magas lovon, egyáltalán mi jogosítja fel őt efféle viselkedésre. Mások csúnyábbakat is mondanának, de egyrészt halottól jót vagy semmit, másrészt pedig tényleg nem ismertem igazán ahhoz, hogy véleményt formálhassak a dologról. Engem inkább a szokásos média része akasztott ki, hogy én, aki sosem olvasok bulvársajtót, tudtam a dologról, arról, hogy minden nap ez volt a címlapon, és valahogy sejtettem, hogy ez hasonló lesz az Antal Imrés esethez, amikor a média már várta, mikor temetheti el azt az egyébként nagyon kiváló művészembert. Hát itt is ezt érzem, egyik műsorból a másikba hívták, mutogatták józanul és részegen, ahogy kifordult az addigi - számomra amúgyse szimpatikus - személyiségéből. Alkoholista volt és antidepresszánsokat szedett, és ez már önmagában nagyon rossz kombináció - hiába tagadja a gyógyszerésztudomány, hogy az SSRI-vel (szelektív szerotonin visszavétel-gátlók) nincsen baj, igenis hogy van. Elég csak elolvasni Dr. Szendi Gábor tanulmányát - amit az ezzel foglalkozó szaklap az utolsó pillanatban kivett a publikálandó cikkek közül. Már régóta akartam ezzel a témával foglalkozni, csak nem volt rá alkalom. Hát most van. Tessék elolvasni.

Divatos dolog szidni a gyógyszeripart, meg persze annál divatosabb minden köhintésre egy kiló pirulát bevenni, hiába: ez lett a társadalomból. Pedig el kell ismernünk, hogy kiszorítottuk a természetet az ajtón, az meg megfagyott a hideg télben, mi meg itt pusztulunk el saját magunkban, hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenre van gyors megoldás, mérgezzük a szervezetünket, aztán csodálkozunk a rossz statisztikákon, amikben persze sosem hiszünk, hiszen elmegy a fülünk mellett, mondván ez velünk ugye nem is történhet meg. Amerikában még rosszabb a helyzet, ott tíz emberből öt él valamilyen antidepresszánssal, vagy altatót, nyugtatót szed, bizonyos üzleti körök meg nagyon jól járnak ettől. Eközben a mentális terápiát egyre inkább háttérbe szorítják, éljen a gyógyszerek hatalma, agyi kémiával mindent meg lehet oldani, még a levertséget is. Hát ezért tartunk ott, ahol vagyunk, lassan egy lázat nem tudunk levinni aszpirin nélkül, egy kis torokkaparásra is már toljuk magunkba a torokfertőtlenítőket, mert nincs időnk a pihenésre. És ez röhej - röhej az egészségünkkel szemben, miközben húsz éve még nem volt csoda kilencvenhez közel meghalni, ma egy férfi örül, ha megéri a hatvanat. Remek kilátások.

Nos, hát igen. Elkezdődött az év legjobb része, ugyanis közeleg a születésnapom. Ma (azaz tegnap, október elsején) apámé volt, köztünk mindössze négy nap van, meg egészen pontosan harmincnyolc év, de azért mindketten októberiek vagyunk, ami meg érdekes. Nem tulajdonítok sok jelentőséget az asztrológiának, mindenesetre örök élményem marad, amikor Zombori Ottó csillagász, az Urániában tartott előadásában végigtippelte a résztvevők jegyeit, és az esetek 90%-ban el is találta azokat, történetesen azt is, hogy mérleg vagyok (”Olyan nyugodtan ül ott… maga mérleg, igaz?”). Tényleg nem hiszek benne, de azért érdekesnek találom, ha sikerül egyezéseket találni. Két évvel ezelőtti tévéműsoromban is hét olyan emberrel ismerkedhettem meg, akik velem egy napon születtek, és mondjuk úgy, hogy érdekes szociológiai tanulmány volt, mert nagyjából mindenkiben éreztem némi hasonlóságot, annak ellenére, hogy nagyrészt nagyon különböztünk. De mégis, amikor első ízben az öltözőben összefutottunk, nem éreztem magam kellemetlenül, vagy kínosan, olyan kellemesen zajlott le az ismerkedés köztünk. Van, akivel máig tartom a kapcsolatot, szóval ha másra nem, erre biztosan jó volt ez a műsor.

Tegnap referáltam jogtörténetből, és azt hiszem nem is sikerült rosszul. Hibáim mondjuk vannak még, ha nem érzem magam a felkészültség csúcsán, akkor néha kapkodok, ami meg nem jó, főleg akkor nem, ha az ember előad. De alapvetően elégedett vagyok a dologgal, mindig szerettem magyarázni és átadni olyan dolgokat, amiket tudok, talán ez is valami genetikai örökség apámtól. A kapkodást egyébként akkor veszem a legjobban észre, amikor kívülről látom magamat, és olyankor mindig rájövök, hogy egy fél pillanattal kéne csak lelassítanom, és akkor már nagyon jó lennék. De a fél pillanatokat a legnehezebb kivárni, főleg, ha az ember nagyon érzi, hogy tud valamit, és azt meg egyszerűen csak ki akarja lökni magából. Meg kell tanulni néha egy picit várni és lassítani is, mert igazából csak a megfontoltságból lehet erényt kovácsolni.

Egyébiránt újabb kálváriáról számolnék be, természetesen egyetem, mégis mi más lenne? Lényeg, hogy van egy informatikával kapcsolatos tárgyunk, és nem ironikusan fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a tárgy neve jogi informatika. Ugyanis eleve nem tudom, hogy a jog és az informatika hogyan kapcsolódik egymáshoz a komplex jogtáron kívül, de ez tényleg csak részletkérdés, úgy voltam vele, hogy az első órán írandó beugróval kibekkelem a témát, lévén, hogy négyéves korom óta egyfolytában a számítógép előtt ülök, XT-vel kezdtem, folytattam egy 386-os géppel (természetesen mindkettőnél DOS-szal), majd jöttek és jöttek az újabb és újabb típusok, melynek köszönhetően nagyon beleástam magam a témába, rendszeresen állítgattam valamit a gépen, bár igazából már az első adandó alkalommal, máig tisztázatlan körülmények között el is rontottam valahogyan az egész gépet. Édesanyám kollegái megjavították, és azt mondták, aki négyévesen el tud rontani egy gépet, abból még lesz valami…

Hát informatikus nem lettem, bár tényleg sokáig gondoltam rá, amennyit csüggtem a képernyő előtt, simán lehettem volna akár az is. Sok mindent kipróbáltam, programoztam, fejlesztettem, dolgoztam számítástechnikai vállalatnál, minden témánál egy picit belecsaptam a lecsóba, de végül jöttek jobb dolgok, az írás, olvasás, az információ nagyobb hatalommá vált számomra, mint maga az eszköz, a számítógép. Viszont megmaradt a tudás, egy olyan hatalom, ami ebben a világban egyáltalán nem árt, otthonosan mozgok az informatika világában, a szomszédok folyton engem riasztanak, ha a gépükkel van valami. Persze régóta nem olvasok már az egészről, s vannak nálam sokkal okosabbak (és fiatalabbak is), akik többet tudnak bizonyos dolgokról, de a szemléletet megőriztem, nem kell sztereotípiákból élnem, bennem van az a gondolkodásmód, ami egyszerűen kell a számítógépezéshez, és szerintem az én generációmnak ez a nagy szerencséje. Abszurd, de egy tizenéves sokkal jobban gépezik, mint egy nyugdíjas tanár, aki az egyetemen oktatja az informatikát - elméletben. És ez nem szörnyű, éppen ebben rejlik az informatika “szépsége”, már ha beszélhetünk ilyenről. Épp ezért fontos, hogy oktassák a tárgyat minél szélesebb körben, ahol csak lehet. Lehetőleg lelkes fiatalok.

Például egyetemen is. De azokat békén kellene hagyni, akiknek erre nincsen szükségük, mert éppen mással is el tudnák tölteni azt a két teljes órát, amíg a kurzus tart. Pedig ez a helyzet, két teljes óra, és bizony szívóznak a beugró teszttel, meg a vizsgával is, de ez már egy másik kérdés. Nyilvánvalóan a beugróra hajtottam, és úgy voltam vele, hogy simán meglesz - csak épp a lényeget sikerült elvétenem, ugyanis ezt a tárgyat A és B hétre szétválasztva oktatják. Természetesen senki se higgye azt, hogy ezek a hetek egymást váltják, ugyanis egy listát kell nézni - ami még a tanszéki honlapon sincs fent (ennyit az informatikusokról) - hogy épp melyik nap milyen hét van, s melyik terembe kell menni. Én sikeresen a B hétre vettem fel a kurzust, így a beugrót is az első órán kellett volna megírni, illetve kellett volna… ugyanis az első hét nem A, vagy B hét volt: egyszerűen AB. Vicc. Lemaradtam, mivel kedden van órám, és a hét többi napján már nem is engedtek megírni a beugrót, mondván “sajnálom, ez van, órára be kell járni, egy késésnek számít, kettő után nem írom alá az indexét!”, vagyis jött a sablonszöveg, amit minden egyetemen mondanak, mintha csak ez volna az egyetlen fegyver, amivel élni lehet. Lenyeltem minden indulatomat, azt mondtam, rendben, bemegyek az órára, meglátjuk mi lesz, majd legfeljebb könyörgöm az érettségimmel, hogy kérem, hadd ne kelljen erre bejárnom, mert számomra ez teljesen felesleges. Hát eleve másfél órát kellett várnom, ugyanis ennyi lyukas volt a két óra között, majd a tanárra is legalább egy bő tizenöt percet vártunk, úgyhogy a kezdéshez minden meg is volt. A kedves olvasók képzeljék el az unalom unalmának köbét, szorozzák meg hárommal, és akkor nagyjából érezni fogják, hogy mit éltem át: egy teljesen végigtartott óra, melyben a számítógépes alapfogalmakat tárgyaltuk, mint a debilek. Néha próbáltam aktív lenni, ezzel csak annyit értem el, hogy kaptam egy pirospontot (nem viccelek, ez pontot ér a vizsgán), és hogy a tanárnak kellek a jövőben is, azt mondta az érettségi az mindegy, járjak be. Nem akartam leállni vele vitatkozni, de azért mondott egy-két dolgot, amire azért úgy reagáltam volna valamit. De ne is menjünk bele, mert nem akarok tiszteletlen lenni az öregebbekkel, nagyon kedves tanárnő egyébként, csak nem értem minek szívat ezzel, van annál jobb dolgom is, hogy poénból a hub, a switch és a router közötti különbségekről filozofálgassam, mert már nagyon gáznak tartom, hogy a csöndön és a baromságon kívül senki nem mond semmit. Legközelebb Feri barátom etalonvizsgás élményét elevenítem fel, bár az mondjuk a bölcsészkaron történt, és elég súlyos és fájdalmas is, nem is kezdek bele, mert a végén kiszaladok a világból…