l3v3e

Ősztől változik a helyesírási szabályzat. A jelenleg is használt helyesírási szabályzat legutóbbi kiadása ugyanis 1984-ben jelent meg, ezért például az internet és általában a technikai fejlődés nyelvi kihívásaira egyáltalán nem tudott még reagálni. Több ponton egyébként a nyelvészek sem gondolkoznak egységesen. Balázs Géza, a bizottság alelnöke szerint például szükség van az egyszerűsítésre, ám ha valahol kivesznek például egy kötőjelet “borul az egész rendszer”. Eőry Vilma, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa pedig úgy véli, sokkal inkább felhasználóbarát szemléletre lenne szükség. Meglátása szerint átgondolandó például az egybeírás-különírás vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Lapinformációk szerint a nyelvi bizottság legutóbbi - júniusi - tanácskozásán felvetődött például, hogy az i-re végződő helységnevek a jövőben két i-re is végződhetnének, mint például “maracalii”.

Érdekes kis vita bontakozott néhány nappal ezelőtt Csibike blogján, a téma pedig nem más, mint a helyesírás kérdése. Szerinte a helyesírás minősít, az igényesség és az értelmi szint egyik mérőfoka, mivel nem igazán vehető komolyan egy olyan ember, aki nem tud kulturáltan fogalmazni, írásai pedig hemzsegnek a helyesírási hibáktól. Mit szabad a nyelvben és mit nem, mennyire kötöttek a szabályok és mennyire nem, ezek jó kérdések, olyannyira, hogy a nyelvészek legnagyobb vitái is e téma körül forognak. Szabad-e túllépni a nyelvi sztenderdeken, mit hozhat valaki magával otthonról, szabad-e olyan komolyan ragaszkodnunk a nyelvi szabályokhoz, ahogy azt a nyelvművelők teszik? Amennyire frekventált kérdés ez a nyelvészek között, annyira kényes is, jól emlékszem, hogy ez volt az a tétel, amit semmiképpen sem akartam kihúzni az irodalom érettségin, nehogy állást kelljen foglalnom egy olyan témáról, amiről a legtöbb magyar nyelv és irodalom szakos tanár is szinte vérremenően, ortológus-neológus módjára vitatkozik. De hogy mi ez a görcsös ragaszkodás a nyelvtani szabályok fölött, mi ez az erőlködés a nyelv megőrzése érdekében? Nyelvművelés, vagy egyszerűen csak képmutatás? Mielőtt a témába nagyon belemennék, egy dolgot mindenképpen le kell szögezzek, a helyesírás igenis, hogy képet ad az emberek személyiségéről, ha úgy tetszik igényességéről, ugyanúgy ahogy az íráskészség is valamiféle értelmi szintről árulkodik. Nyilvánvalóan nem azt várom el, hogy valaki még a hollywoodot is halivudnak írja, hanem hogy valamiféle nyelvi igényességet, körültekintést mutasson magáról, amikor szavait mondatokká, azokat pedig gondolatok egészévé formálja, saját stílusa szerint. Hiszen ahogy a franciák mondják, le style c’est l’homme, azaz a stílus maga az ember, ennek pedig alapvető eleme a kidolgozottság, amibe azért keményen beletartozik a helyesírás, s az alapvető nyelvtani szabályok, még akkor is, ha azok egyfajta megegyezésen - tény, hogy nem közmegegyezésen - alapulnak. S bár e témában sincsen arany középút, a megoldáshoz az indulatok megfékezése volna az első komoly lépés az érveikhez konzekvensen ragaszkodó nyelvészek és a liberálisan mindent engedő nyelvészek között.

Nem tudtuk ki lesz az érettségi elnök, ezért a magyartanárom azt javasolta, hogy mondjuk azt, hogy egyik oldalnak sincs igaza. Bár nagyon nem szeretem az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz típusú véleményeket - sőt, a közönynél semmit nem utálok jobban - azért ebben a témában úgy vélem, hogy nehéz volna bármelyik oldal javára dönteni. A Nádasdy-féle liberális nyelvészet néhol ugyanolyan túlzó, mint a Balázs Géza által kitaposott út, amely a magát pótolhatatlanul fontosnak tartó, újabb és újabb szabályokat alkotó, állandó problémákat okozó nyelvtani szabályok létrehozásában és újraalkotásában rejlik. Kifejezetten nevetséges hallani a rádióban, amikor két nyelvész azon vitatkozik, hogy egy adott szavunkat hogyan illene helyesen írni, most akkor frissesség, vagy “frisseség’”, hiszen valaha így írták, de ugyanígy előjöhetne a cégér és a “céhgér” közti eltérés is, vagy egyszerűen kőkeményen ragaszkodnak ahhoz, hogy kisebb, miközben úgy ejtjük, hogy “kissebb”. És persze, valóban, a kis tőből képezzük, ezért nem lehetne hosszú a mássalhangzó, de ezek a szabályok egyre inkább borulni látszódnak. Pontosan ezért magam is elismerem, hogy nehéz kiigazodni a nyelvtani szabályokban, sőt, gyakorló íróként nekem is néhol gondot okoz a kötőjelek és összeírások problematikája, s bizony én is vétek hibákat minden a helyes írásmódra való törekvésem ellenére is - de azért valamiféle kontrollra mindig szükség van, és nem tartom elégségesnek azt az érvet, hogy a nyelv az majd formálja önmagát. Persze, a nyelv eddig is formálta magát, mindig alakult valahogyan, itt-ott változott, hol bővült, hol kevesebb lett valamivel, de alapvetően megmaradt annak az egésznek, ami mindig is volt, és én azt sem látom valós problémának, hogy megjelent az internet, ami bár komoly hatással volt a nyelvi változásokra, de (egyelőre) azért olyan óriási és vészes problémákat nem okozott, mint amiket a mesterségesen előállított, már korábban meghozott változások okoztak és okoznak (itt elsősorban a görcsösen etimologizált összevonásokra és elválasztásokra, régies családnevek, vagy a korábbi generációk által használt általános szavak és kifejezések helyesírására gondolok). Sosem jó, ha visszafogjuk a nyelvet, hogy az ne változzon (például ha nagy nyelvművelő volnék, írhattam volna azt is, hogy ne változzék, de a szövegkörnyezetben indokolatlannak éreztem ezt a formát), ugyanúgy ahogy annak sem engedhetünk teret, hogy holnaptól suk-süköljenek az emberek, főleg a magyartanárok nem. Persze, ha ez a közmegegyezés, akkor ez ellen nincs kifogásom, de igenis, hogy helytelen, amikor egy ember azt mondja, hogy kiosszák. Rossz hallani. Főleg akkor, amikor egy olyan ember használja helytelenül, akinek nem kellene: egy gimnáziumi magyartanárom, aki - talán szándékosan - szemrebbenés nélkül mondott és mond ilyeneket a diákjainak.

Eőry Vilma, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa pedig úgy véli, sokkal inkább felhasználóbarát szemléletre lenne szükség. Meglátása szerint átgondolandó például az egybeírás-különírás vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Lapinformációk szerint a nyelvi bizottság legutóbbi - júniusi - tanácskozásán felvetődött például, hogy az i-re végződő helységnevek a jövőben két i-re is végződhetnének, mint például “maracalii”.

Persze azt is kevesen tudják, hogy ez hogy is megy. Sokan azt hiszik, ezek olyan kőbe vésett szabályok, mint a törvények, amiket csak indokolt esetben változtatnak meg. Nos, ez egyáltalán nem így van. A magyar nyelvet érintő kérdésekben az MTA megfelelő intézete számít hivatalosnak, bár elméletben ők is csak szabályokat alkotnak, hibákat javítanak, felhívják a figyelmet arra, hogy elméletileg mi a helyes, tehát elvben csak a nyelv változásait kontrollálják úgy, hogy annak csak egyféle (mondhatjuk hivatalosnak) változata terjedjen el. A legegyszerűbb példa az ilyen újkeletű szavakra a számítógépes kifejezések magyarba való ültetése. Mivel ez olyan új terület, ami még nem érintette a legutóbbi, 1984-es, és azóta is hivatalban lévő kiadást, ezért szabályalkotásra ilyen téren biztosan szükség van, sok éve még senki sem hitte volna, hogy a file szó magyarosan fájlként fog elterjedni, ezeket a kifejezéseket pedig még egyetlen helyesírási szabálykönyv sem tartalmazta idáig. Azonban az olyan szavaknak, mint a marcalii semmi értelme nincsen, pedig a hírek szerint ilyen jellegű módosításokon is gondolkoztak. Attól félnek - jogosan - hogy a túl megengedő változások következtében borulnak majd a szabályok. Nos ez meg úgy hülyeség, ahogy van, ezek a szabályok már akkor felborultak, amikor kitalálták őket - az egybeírandóság szabályai például úgy következetlenek (és megjegyezhetetlenek), ahogy vannak, tehát mészároscéh, szabócéh, de a váltóművesszabó céh az már különírandó. Meg vajas kenyér és zsíroskenyér esete. A kivételek káosza, amitől meg kellene szabadulni, ugyanis a rengeteg felesleges szabály előbb-utóbb odáig vezethet, ahová a latin is eljutott, egy látszólag szabályos nyelv, tele kivételekkel, amelyekkel már sokkal, de sokkal nehezebb a nyelvet használni. Egyetlen nyelv sem képes szabályok mentén élni, még a mesterséges nyelvek sem. Jó pár napja írtam egy cikket az eszperantóról, amely egy mesterséges nyelv, s amely tizenhat főszabályon alapszik, tehát gondolnánk, hogy ezektől a szabályoktól nem térnek el. De az eszperantisták már kezdenek eltérni ezektől a szabályoktól, itt-ott változtatják a nyelvet saját szájízük szerint, ami a nyelv létrejötte szempontjából is teljesen normális, ugyanis a nyelv létrehozója, Lazaro Ludoviko Zamenhof mindig kikérte magának, ha a nyelv alkotójának nevezték, megelégedett a nyelv elindítójával is, ami azért jóval liberálisabb nyelvszemléletet tükröz. Ha úgy kívánja az adott közeg és az adott korszak, hogy az eszperantó ilyetén változzon, akkor annak nincs akadálya. Az persze egy másik kérdés, hogy az eszperantisták között is vannak konzervatív nyelvészek, akik tiltakoznak a reformok ellen (az ido nyelv is ilyen volt, mely egy könnyített eszperantó lett volna, ezt a törekvést azonban megfojtották). És akkor az eszperantó még egy mesterséges nyelv! Képzeljük csak el, hogy mi van az angollal!

Mielőtt az egész angol nyelvnek nekimennénk, tudnunk kell, hogy a szigetország lakói az ókorban, középkorban (tehát még jóval az 1066-os Hódító Vilmos általi letelepedés előtt) egy a gaelihez, írhez, walesihez hasonló nyelvkeveréket beszéltek. Legelőször a rómaiak hódították meg a szigetet, s a tárgyak, fogalmak megnevezésére latin szavakat használtak, ez volt az első jelentős hatás az akkor használt nyelvre. Amikor a rómaiak az ötödik század elején kivonták Britanniából csapataikat, a szigetre beáramló germánok nyelve vált elsődlegessé, ezt nevezhetjük a mai angol elődjének - vagyis egyfajta óangol nyelvnek. A hatodik század végén azonban Nagy Szent Gergely pápa téríteni kezdett, s megjelent az egyház, amely magával hozta az egyetemes egyházi nyelvet, a latint is. Ennek köszönhetően az alapvetően germán jellegű nyelvben latin közvetítéssel új szavak jelentek meg, s a kezdetleges irodalmat is latin betűkkel jegyezték le. Angliát aztán a VIII-IX. század környékén skandináv törzsek rohanták le, akik aztán kisebb falvakat is létrehoztak, így ez jelentősebb hatással volt az akkor beszélt nyelvre (így fordulhat elő, hogy a Beowulf is skandináv hatásokat hordoz magán). Az óangol tehát egyértelműen germán nyelv, mivel nyelvtana, szókészlete is az, ám ahogy az előbb is utaltam rá, 1066-ban Hódító Vilmos, azaz a normannok betörése jelentősen megkavarta az addigi helyzetet. A normannok magukkal hozták az akkori francia kultúrát (987-től Capet Hugoval akkor már létezett egy egységes Franciaország a Frank Birodalom egyik utódjaként), s egészen a tizennegyedik századig a szigetország irodalma francia, illetve latin nyelven íródott. Így fordulhat az is elő, hogy az angol nyelv majdnem tízezer szót vett át a franciáktól (ezeknek nagy része főleg az udvari élettel kapcsolatos, hiszen magát az udvari kultúrát is a normannok hozták magukkal). Nagyjából ebbe a korszakba datálható a középangol megjelenése is (elméletileg a magyar iskolákban is tananyag Chaucer Canterbury mesék című műve, amely angolul kiválóan példázza a középangolt). A tizenötödik században azonban megalakultak az első nyomdák, és az ókori klasszikusokat elkezdték az akkori angolba átültetni, így rengeteg új szót kezdtek el használni, s háttérbe szorultak az addig használt francia, spanyol, etc. szavak, kifejezések.

Ezután jött el Shakespeare korszaka. A történelem és az irodalom együtt kiválóan példázza a nyelv apró rezdüléseit, változásait, a spanyolok, portugálok hódítani kezdtek, elfoglalták a fél világot, s felfedezték Amerikát, ahol később angol gyarmatosítók is megjelentek, s az új kereskedelmi útvonalaknak, új cikkeknek köszönhetően rengeteg hatás érte Angliát, s az ezáltal az virágzásnak indulhatott (nem csoda, hogy Erzsébet korszakáról beszélünk). Pont ezeknek az interkulturális hatásoknak köszönhetően jelentek meg olyan szavak az angolban, mint a dohány (spanyol eredetű szó, a tobacco), az olasz mandolin szó, s a borok megnevezése is ezzel kapcsolható össze. Shakespeare tehát abban a korban alkotott, amikor az angol a legbefogadóbb, s leginkább nyitott volt az új szavakra, formákra, és soha nem látott változáson ment keresztül a nyelv. Olaszból (bandita), dánból (switch), ógörögből (metamorphose, mimic, ode) vett át szavakat, s ekkor jelent meg a critic szó is, amit azóta is használunk még a magyarban is, tehát hihetetlen változatosság jellemezte a nyelv fejlődését. Shakespeare például már a Viharban használja a blank verse-t (rímtelen vers), amelyet aztán majd unalomig használ a későbbi irodalom (az már egy másik kérdés, hogy a magyar annyira fantasztikus nyelv, hogy képes időmértékes, de nem időmértékes verselésre is [magyaros], a kettőt egyszerre [szimultán], illetve külön-külön tudja váltani is, ha jól emlékszem nagyjából öt-hat nyelv képes erre még a világon). Jöttek az olyan szavak, mint a negotiate, circumstantial, premediated, marketable és a menedzser szavunk is (manager) ekkor került a nyelvbe. Jöttek német szavak is, így keletkezett az amazement, vagy a szemgolyó, az eyeball is. A keresztes hadjáratokból is merített, az eredetileg arab, “hasisevő” szóból lett az assassination, azaz a orgyilkos szavuk is. Amire azt mondják, hogy egy angol számára olvashatatlan, az csupán a régiességre való utalást jelenti. Shakespeare előszeretettel használta a thee-t, thou-t, ye-t, s mellette a modernizálódó angol hatását, a you-t is. Az angolok azért imádták Shakespeare-t, mert általa hihetetlen szójátékokra lett képes az angol nyelv (amire a magyar persze mindig képes volt). A fő probléma, s ez az amit összetévesztenek az érthetőséggel és érthetetlenséggel, hogy nem volt kiforrott nyelvváltozat, nem volt egységes az irodalmi nyelv, ugyanis 1755-ben jelent meg az első értelmező, helyesírási szótár Angliában, s az váltotta fel az addigi több, mint huszonhat élő nyelvváltozatot. Shakespeare-t éppen azért nem fogadták el pályatársai igazán, mert nagyon konzervatívan ragaszkodtak az akkori nyelvhez (honnan ismerős ez nekem), és nem tudták követni a lépést ezzel a hihetetlenül gyors változással. (Amiért nehéz ma ezt egy angolnak olvasni az az, hogy több drámában egyes szereplők műveltségét, személyiségét, származását butított nyelvvel, gyenge latinitással ábrázolta a szerző.) Shakespeare művei pedig nem egyszerűek egy magyar ember számára sem, kitartás és elmélyülés kell hozzá, hogy valaki mindent megértsen, kihozzon a műből, valószínűleg inkább az angolok lustábbak ehhez, úgy ahogy mi magyarok is lusták vagyunk a Bánk Bánhoz, amelyhez például nekem sem volt elég türelmem.

Elek László (riporter): Úgy tűnik, mint hogyha szegényedne a nyelv. Gondolok például arra, hogy ma kevesebb múlt időt használ a magyar, mint két-háromszáz évvel ezelőtt.
Nádasdy Ádám (nyelvész): Mindig ez történik, hogy kikopnak, megszűnnek bizonyos kategóriák. Így például igen, a „láték egy madarat” típusú múlt idő megszűnt a nyelvben. Helyette viszont megjelent az „el van utazva” típusú szerkezet.
Elek László: Ezt az én iskolás koromban irtották.
Nádasdy Ádám: Ha most mint tudóst kérdezel engem, akkor ne kérdezz ilyeneket! Hiszen az egyik kategória eltűnését mint szegényedést, az új kategória megjelenését mint szörnyűséget aposztrofálod. Én erre csak azt tudom mondani, a kategóriák jönnek-mennek. Az az álláspont, amelyet te képviselsz, semmi egyebet nem akar, mint hogy a nyelv ne változzék. Hiszen minden eltűnést tragédiának és minden születést ugyancsak tragédiának tekint. Tehát erre mint tudós nem tudok mit mondani.

Ezt csak azért éreztem fontosnak, hogy elmondjam, mert a magyar is valahogy egy ilyen katyvaszban van, küszöbön áll egy megújulás, az emberek nagy része tényleg nem bírja már ép ésszel követni a helyesírás szabályait és változásait. Nemrég volt egy teszt az interneten, amely kisebb botrányt váltott ki azzal, hogy még a magyar nyelvet oktató tanárok sem voltak képesek százpontosra kitölteni, olyan problémás szavakat és szóösszetételeket vetett fel. Most akkor “nyitvatartás”, vagy “nyitva tartás”, “légyszives” vagy “légyszíves”? Ezekben tehát a liberális nyelvészeknek sincsen igazuk, hiszen akkor használja mindenki ezeket a szavakat úgy, ahogy tanulta? Írjam azt, hogy “minnyájan”, miközben helyesen “mindnyájan”? De ilyenkor eszembe is jut, hogy mi az a helyes, mit definiálok helyesként? Amit tíz-tizenöt szemüveges bölcsész talál ki egy unalmas délutáni értekezleten? Ha ilyenekről írok, mindig előtör belőlem az értetlenkedő lázadozás az ehhez hasonló dolgokkal szemben, ugyanis nevetségesnek tartom, hogy pont azok az emberek képtelenek hozzátenni ehhez a tudományhoz valamit, akik elvileg ezzel foglalkoznak - túlságosan maradi és idős szemlélettel figyelik ezeket a dolgokat. Balázs Gézát többször is hallottam a Kossuth Rádióban arról tudományoskodni, hogy hogyan is beszélnek ma a fiatalok: több éve kihalt, legfeljebb csak rövidebb ideig létező szlengeket hozott fel, amelyeket még egyetlen tinédzsertől sem hallottam, pedig azért elvileg még egy kicsi ideig én is az vagyok, és ha ez nem volna elég, körülöttem is relatíve elég sok fiatal van. Hiába nem értek egyet egy sor nyelvtani szabállyal, azért még betartom őket. Próbálok kulturált módon fogalmazni, kifejezően írni - lehetőleg helyesírási hibák nélkül. Ugyanis az minősít. Senki ne mondja azt, hogy nem gondolná azt, hogy kissé bunkó vagyok, ha olyanokat írnék, hogy “naon” és “vok“, mindezt pedig megspékelném pár “muszállyal“, esetleg “egyenlőrével“. És akkor még a legtöbb helyesírási hibát meg sem jelöltem. Ez nem önkéntes nyelvművelés, hanem egyszerű igényesség. Ha tudom, hogy egy bálra illendő frakkban menni, akkor azt veszek fel, és nem sportcipőt farmernadrággal. Ez eléggé demagóg, de szemléletes példa, meg lehet érteni belőle, hogy bizonyos alapkövekhez, ha nem is ragaszkodni, de alkalmazkodni kell. Legalábbis érdemes, mert e nélkül nagyon nehéz a kommunikáció - és már az is gyengül az előbb említett nyelvi formáknak köszönhetően.

Azt hiszem tetszik a felhasználóbarát szemlélet ötlete, talán ez volna a helyes megoldás. Ha minden céljuk azt elérni, hogy a nyelv követhető és használható legyen, akkor mindenképpen könnyíteni kell azon valamilyen módon. A nem egyértelmű szabályszerűségeket kellene egyértelműsíteni és újraalkotni, a nyelvet pedig hozzá kellene igazítani a jelenleg is használt változatához, akár a helyesírási alapelvek megváltoztatása mentén is. Ettől nem kellene annyira rettegni, mint ahogyan most azt teszik néhányan. A nyelv pontosan le tudja képezni egy adott kor minőségét, meg tudja mutatni, hogy egy adott intervallumban mi történt abban abban a közegben, ahol használták. A nyelv erre kitűnő indikátor, s ami még jobb, hogy a nyelv önmagától működik. Olyan, mint a természet, látszik rajta, ha elhasználják, ha teleszemetelik, azzal a különbséggel, hogy a nyelv változása nem okoz anyagi veszteséget. Maximum a kommunikáció lustulhat, szegényedhet el, de ez sem a nyelvet, hanem az emberek értelmi színvonalát minősíti. Sok kulturális hiányosságunk van a régi korokhoz képest, nyilvánvalóan emiatt nem is vagyunk olyan kifejezőek, mint száz, vagy kétszáz évvel ezelőtt. Ezért azonban nem a nyelv a hibás, mert az mindig a társadalmi igények szerint alakul. Ha holnap úgy dönt a társadalom, hogy nem használunk többé tárgyeseteket, akkor az kiesik a nyelvből. Mint ahogy kiesett a harmadik múltidő is, ki mondja azt ma már, hogy láték egy madarat az fának tetején? A nyelvművelők sokszor pellengérre állítanak kisebb-nagyobb helyesírási hibákat, miközben a helyes magatartás az igényességre való törekvés elősegítése volna - lássuk be, ebben szenvedünk hiányt. Nem olvasunk elég irodalmat, a tévé és a számítógép (és ezeknek különböző mutációi, kommunikációs variánsai) kaptak komoly szerepet életünkben: egyszerűen elkényelmesedtünk. A kommunikáció gyorsasága lett az uralkodó szempont, ennek pedig nem felel meg a mai magyar nyelv, mivel nehézkes a helyesírása, sok a vessző, követhetetlen mi az egybeírás és különírás, mire kell kötőjelet tenni, és mire nem. Bár helyesírásügyileg magamat elég korrektnek tartom, ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem vétek hibákat. Már általános iskolás koromban is sokat üvöltözött a magyartanárom, ha valaki elvétette a földrajzi nevek helyesírásait. Így hát az oktatással is baj van! Akkor okozhat problémát, amikor már túl késő, egy érettségin már hiába pontoznak le valakit a helyesírása miatt, legfeljebb csak azt érik el, hogy sok-sok felvételi pontot veszít, amiért adott esetben lehet, hogy föl sem veszik. Gimnáziumban a legtöbbször az irodalom négyéves anyagának befejezésére sem jut idő, így a legtöbb iskolában hanyagolják a nyelvtan oktatását. Enélkül viszont hogyan várhatjuk el, hogy a nyelvet eképpen használjuk? A nyelv - ha úgy tetszik - “romlásához” ez a jelen oktatáspolitika is kőkeményen hozzájárult.

Kíváncsian várom a helyesírási szabálykönyv legfrissebb változatát - azonban a nyelvészeknek még egy dolgot nem árt az eszükbe vésni: az ember agya nem szoftver, amit csak úgy fel lehet frissíteni. Az új helyesírást éppen ezért kell(ene) a már megszokássá váló - és persze néhol elképzelhetően lingvisztikailag tényleg hibás - változatokra cserélni, ahogyan az már elég sokszor megtörtént az eddigi idők során. Az emberek azonban nem feltétlenül nyelvészek - van akit ez a tudomány nem is érdekel - éppen ezért jó az imént említett kulcsszó: felhasználóbaráttá kell tenni a nyelvet. Nem még körülményesebbé.

Tudtátok, hogy egész Európában nálunk a legdrágább egy éjszakára szerezni hostelt? Meglepetten fogadtam ezt a kellemetlen hírt két angol diáktól, akik néhány napra Magyarországra is ellátogattak európai körutazásuk alatt. Berlinben volt a legolcsóbb, mindössze nyolc euró, míg a szlovénoknál volt a legjobb az ár-érték arány, ott még reggelit is kaptak a szálláshoz, de az sem került többe, mint húsz euró. Mit tippeltek, nálunk mennyit fizettek egy egyszerű kétágyas szobáért egy éjszakára? Nyolcvanat. Igen, nyolcvan eurót. És akkor még nem is ettek, nem is ittak semmit, nem mentek el sehová, nem érezték jól magukat és sorolhatnám a további megdöbbentő tényeket. Mindazonáltal kifizették a szállást, itt is voltak két (vagy nem egészen három) napot, és azért még így lassan húszévesen is mindig elcsodálkozom a nyugati mentalitáson, azon a nyugodtságon és normalitáson, ami itthonról valahogy hiányzik. Egyúttal persze ilyenkor találkozik az ember a legnagyobb kontrasztokkal is, a Gödörnél felállított medencébe is csak ilyenkor ugrálnak be a bunkók, ilyenkor felejtenek el az asztaltársaságodban fizetni, úgyhogy neked kell rendezned a számlát mások helyett. Ilyenkor nem jár semmi éjszaka, ilyenkor van teleszemetelve a város, ilyenkor van lezárva a forgalom, és ilyenkor találnak bombát is, hogy ilyenkor ne is indulhasson el a vonat következő állomásuk felé. Vagy csak szimplán ilyenkor veszem észre azt, ami mindig ugyanilyen volt? Rossz abba belegondolni, hogy 2008-ban még mindig levonhatnánk húszat az évek számából, úgy már illeszkedne a város és az ország környezetéhez. Egyébként köszönik szépen, jól érezték magukat így is, legalább nincsenek illúzióik a várost - de úgy Magyarországot - illetően.

Igazándiból Budapestre ráférne néhány dolog. Például egy metró, ami nem harminc év múlva készül el, vagy éjszakai közlekedés, de rendes éjszakai közlekedés, mert kissé röhejesnek tartom, hogy pár órára zárják le a metrót, hévet és a villamosokat. Nem kellene az amúgyis eléggé vitatható közbiztonságú területeken pótlóbuszozni a sok bunkó részeg mellett, akik összehányják a buszt és verekedéseket provokálnak. Kellenének rendes utak, és az is kellene, hogy ne minden felújítást akarjunk egy seggel megülni, mert az felborítja a közlekedést és káoszt okoz. Ez a rakpart, az a rakpart, ez a híd, az a híd, ez az út, az az út, lehetőleg akkor, amikor az a legnagyobb galibát okozza. Végsősoron kellene egy új városvezetés is, mert úgy tűnik ez a jelenlegi nem látja el a dolgát valami fényesen. Kéne rendes tisztaság is, és mondjuk valamit kellene kezdeni a városban lévő trágyadombbal, mert valahogy nem európaiakhoz méltó, ami itt Budapesten megy. Nem kell Bécsbe sétálni, közel van Szlovénia, vagy Horvátország is. Szemmel látható a különbség. És akkor mit gondolhat egy angol utazó, aki nyaralásként végignézi Európa nagyvárosait? Aztán idetéved és szembesül ezzel a balkánnal. Lassan húsz évvel a rendszerváltozás után történhetne valami változás, jó volna, ha nem a turulszobrokkal, hanem a város tisztaságával és vonzóságával foglalkozna a főváros. Legalább volna esélyük húsz éves semmittevős pályafutásuk után valami értelmeset is csinálni. Mindennap abban reménykedem, hogy valami más lesz. Aztán ugyanúgy felrúgnak a héven, mint máskor és kezdődik az egész előről…

Felteszem a kérdést, mi a baj a Turul szoborral, hogy ekkora felhajtást csapnak köréje? Demszky lebontaná - mint minden más értéket a városban - mert “ez alatt a jelkép alatt ezrek haltak meg”. Persze ez akkora demagógia, mint amikor huszonötmillió románnal riogatták az embereket, csak itt ugye megint elővették az aduászt, amivel mindig ütni lehet mindent: a rasszizmus-kártyát. És megint csak indokolatlanul, mert ez is csak ugyanolyan gumicsont, mint a többi, hogy legyen mire ugrani, hogy legyen valami, ami eltereli a figyelmet az amúgy problémásabb ügyekről. Demszky tehát megint belenyúlt a tutiba, ha éppen nem a liberális nagymamák kedvenceként, akkor a budapestiek és a veszélyeztetettek megmentőjeként tetszeleg. Mert hogy a turul az valami hihetetlen támadás a budapestiek ellen, maga az ízlésterror netovábbja. De hogy mi is az a turul? Mindenki csak beszél róla, folyik a vita meg a sok fröcsögés, és a kérdés immáron csak az, hogy ki üvöltözik hangosabban. Ugyanakkor a turulról, mint jelképről, történelmünk ősi alakjáról kevés szó esik, inkább csak folytatódik az oktalan ideológiai vita az egész hercehurca körül. Nemrég az indexen láttam egy videót, amikor a turulszoborért demonstrálókat megkérdezték, hogy mi is az a turul, illetve, hogy mi a célja. Eléggé meglepő válaszokat adtak, sajnos ez pedig az ellenoldal értelmi szintjét kérdőjelezi meg, nem is kicsit.

Kézai Simon szerint Attilától Géza fejedelem idejéig a koronás fejű turul volt a magyarság hadi jelvénye, egyébként pedig a magyar eredetmondák egyik emblematikus alakja is egyben, tehát nemzeti jelkép. Egyes elképzelések szerint a turul sólymot, vagy kerecsensólymot takar, ugyanis ha etimológiáját kutatjuk, a turgul, togrul szavakhoz jutunk el, mely a török nyelvben vadászsólymot jelent. Pontosan persze a történészek sem tudják eldönteni, máig viták folynak arról, sast, avagy sólymot takar-e a turul elnevezés. A turul egyébként viszonylag sok helyen előfordul a magyar történelemben, legelőször Emese álmában, melyben a turul teherbe ejti az asszonyt, s megjövendöli a közelgő Álmos vezér születését. Ezt a történetet Anonymus tárja elénk Gesta Hungarorumában, a korabeli latin szöveg azonban nem pontosan turult, hanem ölyvet (astur) említ - ez persze máig vitáknak ad alapot, bár valószínűleg a krónikás megfelelő kifejezés hiányában fordította ölyvnek a madarat. A Képes Krónika viszont ismét héja-formájú madárról tesz említést, és előkerül Emese álma is, mely egy dinasztikus eredetmondának is felfogható, a krónikás szerint ugyanis Emese méhéből sebes patak fakadt (az ázsiai népeknél pedig a víz a hatalmat jelképezte), hogy ezzel jövendölje egy olyan hatalmas utód eljövetelét, “mely nem saját földjén növekedett meg”, tehát nagy hatalomra tesz majd szert idegen földön. Ezen eredetmondák tipikusnak mondhatóak, ezzel próbáltak a születendő utódoknak fényes jövőt jósolni, kvázi előre felmagasztalni őket. A turul harmadik megjelenése a magyarok levédi tartózkodására tehető, mikor a magyarok fejedelme egy madárról álmodott, mely megmentette a magyarok állatait az őket megtámadó sasoktól. Ekkor az álom szerint a magyarok fogták a sátorfáikat, és elindultak új hazát keresni maguknak, azt a hazát, amit Attila jelölt ki számukra, a gond csak annyi volt, hogy nem tudták merre vonuljanak tovább. A turul ekkor ismét megjelent, a magyarok pedig követni kezdték azt, amíg el nem érkeztek az új hazáig. Az álom után nem sokkal tényleg dögvész tört ki az állatok között, s az állatokat megzabáló keselyűkre egy turul madár támadt, megvédve ezzel a tetemeket a pusztulástól - erre a fejedelem felismerte az álmot, és követni kezdte népével az állatot. Ahol a turul eltűnt, ott tábort vertek, s ha előkerült, ismét utána indultak, így jutottak el Pannóniába, Attila földjére. Itt aztán a madár végleg eltűnt, soha többé nem látták. A kerecsensólyom egyébként valóban csak a Kárpátok vonulatáig fészkel, másutt már nem találhatunk ezekből a különleges állatokból. Ettől fogva a magyarok és az avarok kedvelt díszítő elemévé vált a turul.

Tótfalusi István szerint a “turúl” szó aztán lassan kikopott a magyar nyelvből, s a XIX. század végén illesztették be újra azt az akkori nyelvi újítások szellemében. Ennek egyébként további alapot ad a Wekerle-kormány regnálása, ugyanis a pénzszűkében lévő dualista ország magyar vezetői gazdasági és kulturális fellendülést akartak, így rengeteg pénzt szívtak le Bécsből az ezeréves évforduló emlékére (ennek köszönhető egyébként a 896-os egzakt dátum, melyet máig tanítanak a történelemkönyvek), így a millennium szellemiségében turulszobrokat építettek: Dévényben, az ország nyugati kapujában, Nyitrán, mely püspökségi központ, egyben pedig az északi kapu, Munkácson, ahol Anonymus szerint Árpád vezér is megpihent, Brassóban, az ország délkeleti kapujában, Pannonhalmán, az első bencés apátság színhelyén, amely kereszténység felvételének egyik jelképe. A zimonyi szobor áttekint Nándorfehérvárra, Hunyadi és Kinizsi által védett falakra, ezzel megteremtve a negyedik, déli kaput is, míg a pusztaszeri szobor az első magyar országgyűlésre emlékeztet, melyet Árpád hívott össze. A kapuknál elhelyezett szobrok az ország integritását jelképezték, illetve annak védelmét az idegen népekkel szemben. Jelenleg Magyarországon nagyjából 195 turult ábrázoló szobor áll, ebből a legnagyobb és legismertebb a tatabányai, melynek szárnyának fesztávolsága majdnem tizenöt méteres. Határokon kívül legalább további hatvanféle olyan szobor áll, mely turult ábrázol, több délvidéki, felvidéki, erdélyi és egy burgenlandi szobor. Volt olyan turulszobor, melyet a kommunisták beolvasztottak, s a készülő vörös csillagok alapanyagául szolgált, de van olyan szobor is, melynek szárnya törött (az 1944-es harcok emlékére).

Demszky érve tehát máris megbukott. Szerinte ugyanis e jelkép alatt ezrek haltak meg. A turul a magyarság összetartását, ezeréves múltját rögzíti anélkül, hogy bármiféle szegregációt, esetleges provokációt testesítene meg, így hiába a sok liberális óbégatás, a több mint kétszáz Kárpát-medencei turulszobor ezekről tesz megdönthetetlen tanúbizonyságot. Ezek után pedig már csak ismét liberális elvetemültségről van szó, a tudatlanság netovábbjáról. Az pedig végképp elkeserítő, hogy egyesek mekkora közönnyel és ellenvetéssel fordulnak a turul ellen, mintha az valami szembeköpendő fasiszta szimbólum volna, amelyet jobb lenne a föld színéről is elterelni. Bejött a Magyar Bálint-féle oktatáspolitika, lehetőleg senki ne tudjon semmit semmiről, de legfőképp a hazájáról ne. Irtózom ettől az egész bandától, az egész álszenteskedő, képmutató, talleyrandi finomkodástól. Gusztustalan, hogy már minden olyan jelképet eltipornának, amely történelmi jelentőséggel bír. Fasiszta volna az a jelkép, amely a Nemzetbiztonsági Hivatal címerét is díszíti az Árpád-sávokkal? Antiszemitizmus volna egy olyan jelkép, amely az ötvenforintos hátulján is látható? Nem beszélve arról, hogy a XII. kerületi turulszobor milyen szép. Pedig én nem rajongom az újonnan telepített közterületi szobrokért, mert sokszor belerondítanak a városképbe, de ez a szobor egyáltalán nem ilyen. Ugyanakkor mégis, egy a város szépségét megőrző rendelettel jogászkodnak, az építési engedély körül viták folynak, de ez mind csak buta és parttalan üvöltözés. A turul nem rondít bele a városképbe, nem sérti senkinek sem az érdekeit, sőt, ami a jog szempontjából a legfontosabb, nem is okozott kárt. Ilyen döntést csak akkor hoznak, ha a közérdeket ér valamiféle durva sérelem. Innentől kezdve pedig a lehető legsúlyosabb dolog elbontásra ítélni egy olyan közterületi szobrot, amely csak politikai csatározások színhelye, semmiféle anyagi vonzattal nem jár.

Persze ne feledkezzünk meg a jobboldal sztárjairól, tudjuk kikről van szó, Tomcatről és bandájáról. Mostanság Tomcat eléggé kevés helyen szerepel pozitíve, és relatíve elég ritkán áll a jó oldalon, de ez most azon kivételes alkalmak egyike, amikor helyes az érvelése. Csak sajnos a megoldása buta, nyílt provokáció, gödröt ásó struccpolitika, ami nem figyel senkire és semmire. Az élőlánc volt a lehető legbutább és legrosszabb húzás a részükről, hiszen jelenlétük nyíltan egy esetleges, Tomcattől megszokott politikai jellegű performanszok lehetőségét hordozza magában. És ez tovább hergeli a szélsőséges és bosszúéhes “liberális” médiát is, akik már csak Tomcat érkezésére vártak, hogy még nagyobb lehessen a botrány, hogy saját igazukat bizonyítsák. Tekintve, hogy az SZDSZ-nek külön weboldala van a turul ellen, úgy vélem a turul maradni fog a helyén - legalábbis egy darabig. Mert mind az SZDSZ-nek, mint az MSZP-nek, de legfőképp Gyurcsány Ferencnek annyi szüksége van a balhéra, mint egy falat kenyérre. Mivel a gazdaság óriási szarban, az ország pedig egyre nagyobb szakadékban van, az egyetlen lehetőség a problémák elhessegetésére egy újabb probléma duzzasztása, egész pontosan a náciveszély lebegtetése. Ezzel az ürüggyel meg szépen vissza lehet állítani a megtört koalíciót, és lehet felszólítani a jobboldal prominenseit az elhatárolódásra, amin meg majd jót csámcsoghatnak a klubrádióban. Mindig lesznek olyan dolgok, amelyek egyes csoportok számára bántóak, vagy idegesítőek lesznek, most ha nagyon demagóg volnék azt mondanám, tiltsuk be mindet?

Ahogy Demszky az egészet kezeli… nos, az pedig a másik vége. Ez az ember már számtalanszor bebizonyította, hogy buta és alkalmatlan. Nemcsak maoista volt, de annyi pálfordulatot megért már életében, hogy már számolni se bírom. Úgy kezelte az egészet, mint egy durcás hülyegyerek, aki nem hajlandó egy grammnyit se engedni a történetből, úgyhogy a helyzet megoldásaként szimplán csak berekesztette az ülést. Aztán persze meg is fenyegette szépen az ügyben felszólaló illetékes polgármestert, csak azért, mert más volt a véleménye, mint neki - azok után, hogy temérdek értelmes és kompromisszumos megoldás hangzott el az ügyben. Aztán kiselőadást tartott a második világháború alatt létező fasiszta csoportokról, akik a turult használták jelképükként. Ja, meg a trikolórt is használták, az nem fasisztoid? Komolyan mondom, ilyen buta embert rég láttam már. Ez az ember csak szimplán buta. Nagyon buta. És mégis húsz éve már ő a főpolgármester. Hát normális dolog ez?!

Szép kis ország.

Arra vágyom, hogy a zenémet ne egzotikumként hallgassák, hanem olyannak, amilyen.
A dalok szövegeit saját, vagy magyar, zsidó, cigány, bolgár dallamokra írtam, és van két angol dal is. A hangzás sokszor népzenei világokat idéz, de gátlástalanul kisajátítottam ezeket a gyönyörű zenéket, mert ennek a munkának a személyes vonatkozása a legfontosabb. Eléneklem, mi van velem, szerelem, magány, utazás, csak mindig változó formában. Továbbadom, mert egyedül ennek a továbbadásnak van értelme.

Nem mondanám magamat az etno, vagy a világzene rajongójának, ezek a műfajok ugyanis viszonylag sokrétűek és szerteágazóak, amely azt jelenti, hogy megismerésük meglehetősen sok zenehallgatást igényel. Ez pedig a zsánerek favorizálatlanságának köszönhetően viszonylag nehezen kivitelezhető, már ami az albumok meghallgatását illeti. Az internet ugyanis szűkölködik az ilyen lemezekben, s van úgy, hogy egy gramm ízelítőt sem hallgathatunk meg az adott anyagból, ami lássuk csak be, elég nagy hiba. Palya Bea azonban üde színfoltja ennek a műfajnak. Persze, mint minden igazi művész, biztosan Palya Bea is tiltakozna e skatulya ellen, talán nem is véletlenül. Hiszen mi mást mondhatna egy olyan előadó, aki azt választja magának mottóul, hogy adieu les complexes? Ez a Boris Vian hommage már önmagában egy ars poeticát jelent, amely az énekesnő szerint egyetemes és érthető, így kell búcsút mondani - no nem a közönségnek, hanem a skatulyáknak és az ebből fakadó komplexusoknak. Palya Bea arra vágyik, hogy zenéjét ne egzotikumként fogják fel, hanem olyanként amilyen, s ehhez a gondolathoz kitűnően passzol harmadik nagylemezének címválasztása is, viszlát komplexusok!

Eddig csak az Orpheiánál megjelent lemezével, az Ágról-ágrával találkoztam, néha be is tettem meghallgatni, de különösebb benyomást nem tett rám, kellemesnek gondoltam, ugyanakkor éreztem is némi politikai felhangot a hölgyemény popularitása mögött, hiszen egy ideig a média is azon csámcsogott, hogy kinevezték a kultúra nagykövetének, hogy így tehessen annak terjedéséért, egyben pedig az esélyegyenlőség megteremtéséért is, hiszen Palya Bea elsősorban cigány, zsidó, magyar dallamokat énekel, de ezen a lemezen már vannak angol nyelvű számai is. Nos, ez nekem bőven elég volt a két lépés távolsághoz, bár azt mindenképpen meg kellett hagynom, hogy Palya Bea rendkívül intelligens és kedves, úgyhogy azért próbáltam a fülemet hegyezni, ha valamelyik művével véletlenül összetalálkoztam, s bár eléggé tájékozottnak érzem magamat ilyen téren, új lemezéről nem is nagyon hallottam, amíg aztán egy hipermarket zeneosztályán meg nem pillantottam az Adieu les complexest. Külsőre kissé érdekes, véleményem szerint eléggé előnytelen az a fotó amely a borítón hallgatójára mosolyog, de hát de gustibus non est disputandum, úgyhogy ebbe nem kötnék bele, annál inkább a belsejébe, ami sokkalta érdekesebb dolgokat takar.

Palya Bea legújabb lemezét Franciaországban vették fel, köszönhetően a francia Naïve kiadónak, amely egyébként egy angol producert is rendelkezésére bocsájtott, melléje pedig jópár közreműködőt, no meg persze ott volt az énekesnő zenekara (kvintettje) is. A nyitó opusz Bódis Kriszta versére épült lassabb darab, de az első igazán kimagasló dal a Hoppá címet viseli, engem egyébként ez a szám buzdított arra, hogy beszerezzem az egész albumot is. Látható és hallható, hogy az egész lemez utazásokról, impressziókról szól, sokféle élményt gyűjt össze, ezért énekel magyar, zsidó, cigány, bolgár nyelveken, és ezért mesél el megannyi történetet különféle helyszínekről, élményekről. Érdekes a lemez párhuzama az énekesnő saját darabjai és a folklór különös atmoszférája között, és ezeket azok a kisebb hangulatváltozások sem zavarják meg, mint az angol nyelvű dalok - amelyeknek angolságáért azért egy kicsi mínuszpont jár azért. Az egyértelmű csúcspont az Észosztó szájhős, vagy a Három árva, s bár időnként be is lassul a lemez, de mindig átlendül azon a bizonyos elvárható holtponton. A cimbalom-bőgő-ütős trió pedig nagyon erősen hozza a zene hátterét, egészen impulzív, néhol jazzbe hajló népies hangjáték ez, különösen az tetszetős, ahogy a hangszerek felveszik egymás szerepeit, ahogy a cimbalom imitálja a zongorát, vagy ahogy a folklórra rátelepszik a tenorszaxofon virtuozitása - s bár ez így meglepő kisérletnek hallatszik, tényleg kitűnően megvannak egymás mellett. A lényeg pedig a lényeg, nem egy öncélú művészkedős lemez került ki Palya Bea kezei közül, hanem inkább könnyen átélhető, hiteles zenei anyag, és azt hiszem ez teszi különlegessé Palya Bea zenéjét, valahogy közelebb hozza a ma magyar emberének azt, ami nem egzotikum kellene legyen, ami valaha mindannyiunké volt.

02 - Hoppá! (© Naïve Records / SonyBMG, 2008)

Ritkán kerül mozikba olyan film, mint az In Bruges - cselekménye és hangulata egyedülálló a maga nemében, műfajában pedig egyértelműen kiemelkedő. Az amúgy drámaíró-színirendező Martin McDonagh első nagyjátékfilmje kötelező darab minden mozirajongó számára, és az is egyre biztosabb, hogy ez az ír-belga független prudukció erősen az év filmjének tűnik az eddigi vászonra került alkotások tükrében. A magyar cím (Erőszakik) - amelyért óriási mínuszpont jár a hazai forgalmazónak - egy buta filmvígjátékot sugall, míg az eredeti cím inkább emlékeztet egy kisérletezősebb, komolyabb hangulatú művészfilmre, utalva a cselekmény helyszínére, egyúttal a film fő motívumára is, az amúgyis kissé depresszív, de gyönyörű gótikus városra, Brügge-re (ejtsd: Brüzs).

Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) életét egy pokoli munka keseríti meg, és amíg az ügy tisztázódik, főnökük (Ralph Fiennes) Londonból Bruggébe küldi őket egy kis pihenőre karácsony környékén. A két bérgyilkos a gótikus építészet és a kanálisok flamand városában próbál alkalmazkodni a turistaléthez, ami Kennek könnyebben, fiatalabb és izgágább pártfogoltjának azonban nehezebben megy. A drámai alapszituáció is adja magát, a két főszereplő teljesen ellentétesen látja Bürgge városát, Ken számára maga a paradicsom - csónakázik a folyón, megnézi a múzeumokat és a legfontosabb műemlékeket - míg Ray számára Brügge maga a pokol, a város minden percét utálja, a néptelennek tűnő város ugyanis felébreszti benne a bűntudatot, előtörnek belőle a nemrég történt események - gyilkosságukban egy ártatlan kisfiú is életét vesztette, ezen esemény pedig Ray lelkét nem hagyja nyugodni, már az öngyilkosságot is fontolgatja. Ebből fakadóan a film legfőbbb üzenete magában a megtisztulásban rejlik, a film végén maga Ray is ebben reménykedik, hiszen Brügge nem más, mint maga a purgatórium, amely a film egyik emlékezetes momentumában is megjelenik - egy a mennyről és pokolról szóló Bosch képen.

A film egyik legnagyobb pozitívuma maga a város és annak hangulata - egyszer az életben mindenképpen el akarok jutni Belgiumba, de legfőképpen Brüggébe, ahol egyébként a film karácsonyi hangulata miatt a forgatásnak köszönhetően nem is szedték le az ünnepi díszeket egészen március végéig. Az operatőr alapvetően távoli képekkel dolgozik, hogy átérezhető legyen a város depresszív hangulata. A két főszereplő a főnök jelentkezéséig bejárja a gyönyörű várost, innen bontakozik ki az egyébként rendkívül fordulatos cselekmény, amely egy drámaíróhoz méltóan rendkívül okosan felépített. A dialógusok is kellőképp letisztultak és egyenesek, pont olyanok, amilyet ilyen színes karakterű bűnözőktől elvárna az ember. Nem hiába, a filmet körüllebegi némi szarkazmus és fekete humor is, s ez a hangulat átjárja a dialógusokat, olyannyira, hogy nem egy emlékezetes poén maradt meg a film után. A szöveg kissé naturális, nem egy kritikában vették elő a rasszizmus-kártyát - indokolatlanul. A filmhez ugyanis hozzátartoznak ezek a kisebb utalgatások (törpeség, feketék-fehérek, belgákról alkotott sztereotípiák), de ezek inkább jobban megértetik a film mondanivalóját, mont hogy bántó célzatúak lennének.

A másik óriási pozitívum a zene. Carter Burwell zenéje ugyanis hihetetlen atmoszférát teremtett a filmnek, holott néhol csak egy zongora, vagy néhány vonós kíséri a képeket. A film azonban nem igazán az erőszakról szól - s bár rendelkezik néhány brutálisabb akciójelenettel, de az alaptéma inkább a személyiségek fejlődésben rejlik, mint a kézzelfogható történet bonyolultságában - így ezekhez az apróbb rezdülésekhez is kiválóan alkalmazkodik a film zenéje. És hogy egyébként tényleg mi tetszett még az In Bruges-ben? Az a klasszikus kidolgozottság, ami kiemeli ezt a mozit az átlagfilmek sorából. Az a természetes egyszerűség és leleményesség, amely a képi világot jellemzi (gondoljunk csak a városi jelenetekben látható fókuszokra), és persze ott vannak még a bűnösségük ellenére is szerethető és szellemes karakterek, akik ellentétességük miatt megteremtik a komikus elemeket is. Bátran állíthatom, hogy ez a film az év egyik meglepetése - és ha így folytatjuk talán legjelentősebb alkotása is egyben - ugyanis az eddigi unalmas moziprogramot elnézve az év további részében sem várhatóak igazán kiemelkedő, különleges filmek - ebben a több éve tartó uborkaszezonban pedig unikum ez az ízig-vérig szarkasztikus, európai komédia. Kötelező darab, kötelező vétel!

Carter Burwell - The last judgement (© Lakeshore Records, 2008)

Nos, elérkezett az a nap, amire mindannyian vártunk, és eljött az este is, hogy jöhessenek az eredmények. Megtörtént a vonalhúzás is, kijöttek a ponthatárok, amelyek eléggé vegyes, de mindenképpen meglepő eredményeket hoztak. Kereken egy ponttal maradtam le az ELTE jogi karáról, melyhez 404 pont kellett, nekem pedig csak 403 volt. Így kerültem be a második helyre, a PPKE jogi karára, ahová csak 384 pont kellett. Lényegében meglepett, hogy ilyen alacsonyak lettek a ponthatárok, én valahogy már annyira borúlátó voltam, hogy azzal számoltam, hogy nem vesznek fel. Ehhez képest megdöbbentő volt, amikor Laurenar felhívott telefonon, és közölte, hogy az ELTE-hez 404 pont kell és úgy emlékszik nekem ennyi van. Rosszul emlékezett, de akkor már tudtam, hogy a Pázmány összejött.

Nem hiszem, hogy nagyon bánni fogom az ELTE-t, bár annyit szeretnék megjegyezni, hogy min múlott az az egy pont. Kezdjük a legnagyobb evidenciával, ha az utolsó két év végi eredményeim - magyar nyelv és irodalom, történelem, angol nyelv, matematika és választott tárgy - ötösek lettek volna, most 419 ponttal csücsülnék az ELTE-n! Aztán folytassuk a sort a pitiánerséggel, a magyar érettségim írásbeli részén a fogalmazásom maximális pontszámot kapott, míg a szövegértésem jól lehúzta az összképet 83%-ra, amiből még lejött a külalak miatti levonás, mely újabb 3%-os veszteséget okozott. Így lett a magyar írásbelim 80%-os, azaz éppen ötös, amit aztán 100%-os szóbelivel 86%-ra javítottam fel. Ha nem beszélünk a történelem érettségin történtekről, hanem egyszerűen csak visszakövetelem azt a pitiáner módon levont három pontomat, akkor az ELTE sima ügy lett volna még így is. De akkor térjünk át a genyóság mezejére, az emelt szintű történelem érettségire. Az írásbeli eredményem 85%-os lett, melyet a szóbelin 90%-ra szándékoztam javítani, de ez nem jött össze, mivel a vizsgán amúgy jópofizó tanárok keményen hátbadöftek, és lehúzták a végeredményemet 78%-ra. Ha nem vesztek 7%-ot, tehát a szóbelivel megmarad az írásbeli eredményem, már akkor is biztos befutó lettem volna. Arról már ne is beszéljünk, ha megkapom a maximális pontot és megszerzem a 90%-os végeredményt. Mert akkor most 430 ponttal ülnék a seggemen boldogan. Nyilván lehetett volna még egy olyan tényező is, hogy csinálok egy felsőfokú nyelvvizsgát, vagy hogy csinálok egy másikat - ami irreális, mivel nem tanultam más nyelvet, csak a latint, abból pedig nem álltam nyelvvizsga szinten - legyen az eszperantó, vagy lovári cigány, vagy beás nyelv ismerete, vagy akár egy német, francia, spanyol és sorolhatnám milyen akármilyen nyelvvizsga is legyen az, de már kitöltöttem volna a maximális pluszpontszámot és öt ponttal lenne több a tarsolyomban, vagyis azzal is sima ügy lett volna. Volna. (És én még azt hittem, a lerontott törimmel nem fogok ezévben bejutni az egyetemre. És lásd mi történt, a szánalmas eredményemmel is majdnem bejutottam az ELTE-re. No comment.)

Ugyanis mindennek oka van. A volnákat pedig hagyjuk most már, mert felesleges feltételes módokban gondolkozni. Nyilván dühítő a dolog, az ember ilyenkor nem tudja, hogy mit mondjon és mit ne, bár tény, hogy ez az én formám általában, hogy egy ponton múlik minden az életemben. Mindenesetre ez az új pontrendszer meglepő számokat hozott, ugyanakkor megvan az a bosszantó hátránya, hogy aki nem egy felsőpócsi iskolából jött az ötöseivel, annak a duplázás sok veszteséget okozott. Ha nekem megadják mindenből az ötöst, akkor most ugyanannyi teljesítménnyel is bent lennék az első helyen. A konklúzió megvan, a pontrendszer továbbra is igazságtalan maradt, sőt, az eddigiekhez képest talán még igazságtalanabb is ez a mostani, hiszen már megint az ügyeskedés és nem a tudás számít. Ugyanakkor minden kedves barátomnak, ismerősömnek gratulálok az eredményekhez, ugyanis úgy látom, még így is eléggé alacsonyak voltak a ponthatárok ahhoz, hogy a legtöbben bekerülhessenek. Most is vannak szánalmasan alacsony ponthatárok, amik véleményem szerint azt jelentik, hogy az adott szakot, főiskolát, egyetemet valamiképpen minősíti az az eredmény. Főleg a mérnök-informatikus szakok remekeltek ezügyben (GDF és BMF), néhány helyen sikerült a minimál ponthatárt meghirdetni, vagyis 160 pontot. Persze vannak vidéki főiskolák, amik csak zabálják a pénzt, pedig a kutya se jár oda, ilyen a mezőtúri fakultás, ahová szintén kábé ennyi pont kellett. (Csak azért hozakodtam elő Mezőtúrral, mert volt már egyszer szerencsém eljutni oda, és láttam mi van ott. De ez egy másik sztori. Majd egyszer. No komment.) A bölcsész szakokhoz se kellett sok, a Károlin eléggé döbbentes, hogy milyen kevés pont kellett, 333 pont, tehát két 75%-os középszintű érettségi és egy nyelvvizsga.

Az meg, hogy a nemzetközi titkárnő szakra megint óriási pontszám kellett - egyszerűen felfoghatatlan. Mi az ami ilyen keresetté teszi ezt a szakot, árulja el nekem valaki! Lényegében semmi érdemlegeset nem tanulnak, mindenből egy kicsikét csipegetnek, vannak kevéske közgazdasági ismereteik, kevéske jogi ismereteik (néhány tárgyuk erről szól), de úgy nem látom, hogy az egésznek van-e valami hosszútávú célja. Volt olyan, aki azt mondta nekem, diplomata lesz ezzel a szakkal. Nos, remélem senki nem ringatja magát abba az illúzióba, hogy a “diplomata” szakmát egyáltalán tanulni lehet. De annyi biztos, hogy egyetemen erre senki nem fog felkészíteni, erre alkalmasnak kell lenni, de minimum jogot, vagy közgazdaságtant, vagy valamiféle bölcsészetet kell tanulni hozzá (értsd, valamiben műveltséget is kell szerezni), nem csak áhítozni a dologra a kamu tanulmányok alatt. Nem ismerek olyan embert, aki ilyen diplomával diplomatává vált volna, de amúgy sem látom túl sok hasznát az egésznek. És láss csodát, egyike azoknak a szakoknak, ahová szinte lehetetlen bekerülni. Iszonyatosan sok, 454 pont kellett hozzá, s ha még az orvosi lenne ekkora pontszámú, még meg is érteném, de ez egy egyszerű, mezei slágerszak. Semmi több.

Jön tehát az egyetem, új időszámításba kezdek, elsőként levágom a bozontos szakállkezdeményemet, aztán beiratkozom, kiváltom az indexemet, felveszem a neptunon (fúj) a tárgyaimat, lehet, hogy gólyatáborba is elmegyek, egyszóval jó lesz ez. Nem is tűnik olyan vészesnek, mint ahogyan azt korábban elképzeltem. Az órarend már felkerült az egyetem honlapjára, az első félévben nem lesz sok előadás, ellenben a táblázat még nem tartalmazza az esetleges szemináriumokat, gyakorlatokat, így nyilvánvalóan még nem teljes, kissé lukas, ezt majd a tárgyfelvétel fogja kiegészíteni. Még fel kell majd vennem informatikát, jogtörténeti szemináriumot, latin nyelvet, római jog szemináriumot, testnevelést és egy szabadon választható tárgyat. Azt nem tudom, hogy milyenek a szabadon választhatóak, azt viszont igen, hogy ezek szerint testnevelés is lesz, amely már csak elég kevés egyetemen jellemző. Az infó nem hinném, hogy problémát fog okozni, latint pedig tanultam a gimnáziumban is, bár már rengeteget felejtettem azóta. Nyilván a legnagyobb dió a Római jog lesz, amitől minden elsőéves fél, és amiről azt mondják, eldönti jogász leszel-e (a polgári perrendtartás pedig, hogy mikor). Úgyhogy már el is kezdtem keresgélni a neten, hol juthatnék hozzá a legjutányosabb áron egy Róma tankönyvhöz, ugyanis a nővéremé igencsak használt állapotban van, nemcsak, hogy szakadt és kifirkált, de egy ideig ajtókitámasztónak is használta, aztán mindig belerúgtunk, ha útban volt. Úgyhogy valószínűleg kelleni fog egy új példány, s egyúttal elkezdhetem lepakolni a polcaimat, hogy legyen helye a szakbarbarizmusnak is.

Egyébként kissé ironikus az a 404 pont, nemde?

Tatáréknál továbbra is a magyar mentalitás dominál, tudjátok, amikor a vásárló csak egy hülye barom, és amúgy is, mit keres az ott, és miért vásárol egyáltalán? Tegnap szerettem volna venni két pogácsát, mivel a munkahelyemen nem ettem túl sokat, úgyhogy ki is böktem magamnak az első útba eső pékséget a Batthyány téri hévmegállóban. Eddig is ettem már ott, franchise rendszerben működnek ezek a pékségek, kapják az alapanyagot, amit aztán megsütnek és eladnak az éhes fogyasztónak. Idáig semmiféle negatív tapasztalatom nem volt, a szép tenyérnyi nagy pogácsákkal elégedett voltam, de a kiszolgálás ezúttal hibádzott. A bunkó stílusért nem is szóltam volna, ellenben amikor fizettem a kétszáz forintos végösszeget - egy fémszázassal, egy ötvenessel, két húszassal és egy tízessel - akkor telt be a pohár.

- Kisebb pénzed nem lett volna?!
- Mi a baj ezekkel? Ez talán nem hivatalos magyar fizetőeszköz?
- Minek ilyen apróval fizetni, papírpénzed nincsen?
- Ezzel maguk is jól járnak, legalább vissza tudnak adni.
- Jól járunk? Na ne mondd, hogy jól járunk vele, csak azt ne mondd, hogy jól járunk vele…! Tedd a seggedbe az apróidat.
- Nem értem mi a problémája, nem ötforintosokat adtam, hanem százast, ötvenest…

A rinyálás persze folytatódott. Én meg úgy voltam vele, hogy egyrészt fáradt vagyok, másrészt okos enged, szamár szenved, hagyom a francba a dolgot, és inkább megyek haza. De ez a fejemben maradt, és továbbra sem értem az okát annak, hogy mi a probléma az aprópénzzel? Minek van akkor forgalomban, ha neki ez ekkora problémát jelent? Talán nem ismeri a vásárlónak mindig igaza van aranyszabályát? A stílus már nem is érdekel, mert ugye majdnem a francba is elküldött, illetve bunkómód le is tegezett, amikor én udvarias voltam és magázódtam. Mindenesetre a tepertős finom volt, a margarinos meg száraz, de én éhes voltam, úgyhogy ez zavart a legkevésbé.

Mikor jutunk már el arra a szintre, hogy mindenütt udvariasan szolgálnak majd ki, és sehol sem tegeznek le csak úgy? Mikor jutunk el odáig, hogy a vásárlónak igaza van, tehát hogy ilyen pitiáner dolgokért nem verjük a nyálunkat? Nem mellesleg egyszerűen csak büdös neki a sok apróját papírpénzre váltani - holott a Nemzeti Bank Hold utcai pénztárában ezt ingyen megteheti. Ennyi az egész, lustaság, a vevő meg le van szarva, gyorsan fizessen - lehetőleg papírpénzben - aztán húzzon aludni.

Nos, tegnap voltunk Balatonaligán, ahol nemcsak, hogy gyönyörű volt az idő, de kellőképpen szeles is ahhoz - hogy számomra valami teljesen új dolgot - a vitorlázást is kipróbálhassam. Soha életemben nem vitorláztam, még csak szörfölni se szörföltem, úgyhogy eléggé újszerű élmény volt ez számomra. Alig egy nappal a Kék szalag verseny után pedig egészen aktuálisnak éreztem a dolgot. De hogy miért is voltam én Balatonon vasárnap délután?

Read more »

Mivel már csak néhány nap van hátra a felvételi ponthatárok kihirdetéséig, ezért már nagyban járatom az agyamat azon, mi lesz akkor, ha nem vesznek fel - ami a jelenlegi pontjaim mellett nem volna meglepő dolog. Ha újra meg akarom próbálni jövőre, akkor ősszel mindenképpen el kell menjek emelt szinten érettségizni, ezt ismétlő vizsgának hívják, amely eredményétől függetlenül csak egy kiegészítés az eredeti bizonyítvány mellé, így ha esetleg nem sikerülne jobban, mint a jelenlegi eredményem, akkor sem kell elkeseredni. Persze ez a vizsga már pénzbe kerül (12 000 Ft-ba), és október 22-én lesz, úgyhogy össze kell kapnom magamat, ha 24-én negatív eredmények születnek, elkezdem az ismétlést és a felkészülést. Mindezek mellett ezúttal nem fogom a véletlenre bízni a dolgot, mivel csak egy nyelvvizsgám van, angol nyelvből (középfokú), illetve van egy emelt szintű érettségim, ezek csak 75 pontot tesznek ki a lehetséges 80-ból, ezért muszáj vagyok valamilyen módon pluszpontokat szerezni még, hogy kitölthessem a maximális pontszámot. Mivel terhes nem vagyok, illetve nem élek GYED-en, GYET-en ésTGYÁS-on, meg a többi ilyen négybetűs dolgon, illetve nem vagyok vak, halláskárosult, illetőleg a szüleim elvégezték a nyolc általánost és nem nyertem meg az olimpiát, így marad a halandók számára kitalált nyelvvizsga-szisztéma. Na meg az sem egy elhanyagolható tény, hogy a diplomákhoz ma már általában két államilag elismert nyelvvizsga szükséges, ezért valahogy be kell biztosítsam magamat, amíg nem késő. Na de melyik nyelvet válasszam, hiszen gimnáziumban csak angolul és latinul tanultam, meg egy rövid ideig németül is, de se latinul, se németül nem tudok annyira jól, amennyire kellene, és egy év nem elég arra, hogy felhozzam magamat, ezért inkább valami más után kell, hogy nézzek, magam se gondoltam volna, hogy erre a felfedezésre jutok, de tegnap sétálgatás közben felgyulladt a lámpa a fejemben, megszületett a terv: eszperantó nyelvvizsga!

De hogy mi az az eszperantó? Az eszperantó egy mesterséges nyelv, amelynek alapjait Lazaro Ludoviko Zamenhof białystoki születésű, zsidó-orosz nemzetiségű, varsói szemorvos rakta le a XIX. század végén. A tervezett nyelvet eredetileg Lingvo Internacianak, azaz nemzetközi nyelvnek nevezte el, de a köztudatban mégis az eszperantó megnevezés terjedt el - köszönhetően az első eszperantó-tankönyv szerzőjének álneve miatt, a magát Dr. Esperantonak, vagyis Dr. Remélőnek nevező tankönyvíró által terjedt el az eszperantó, mely nem sokkal később önálló életre kelt. Az eszperantó egyébként egy meglehetősen eklektikus nyelv, szókincse főleg újlatin (spanyol, francia, olasz, román), germán (angol, német), illetve szláv (lengyel, orosz) nyelvekből százmazik, de főleg olyan szavak, amelyek már más nyelvekben is megtalálhatóak (tehát interonimák). Zamenhof nem szavakat, hanem szóelemeket - morfémákat - vett át, így maga a nyelv is erősen agglutináló jelleget mutat (ebben tehát eléggé hasonlít a magyarhoz). Mivel a nyelv egyik legfontosabb terjesztője maga az irodalom, így ebben eszperantó sem szűkölködik, az utóbbi száz évben a világirodalom klasszikusait mind átültették eszperantóba, Zamenhof magát a Bibliát is átültette, de a magyar irodalom is egyre nagyobb számban található meg eszperantó nyelven, olvasható a Pál utcai fiúk, a János vitéz, a Toldi, Az ember tragédiája, de ugyanígy megtalálható a Vuk, vagy egy tucat rejtő regény is. Ezek mellett egyébként további érdekes tényeket is találtam az eszperantóról, mégpedig, hogy az eszperantó Magyarországon egyenjogú, bárhol tanítható, a Magyar Tudományos Akadémia 2004-es állásfoglalása szerint élő idegen nyelv. Pontosan emiatt választották rengetegen az utóbbi években diplomájuk megszerzéséhez, felvételi pontjaik bővítéséhez az eszperantó nyelvet, melyből a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont szervez akkreditált nyelvvizsgákat. 2005-ben az angol és a német után a harmadik legkedveltebb nyelv lett.

És monda Isten: Legyen világosság: és lõn világosság.
Kaj Dio diris: Estu lumo; kaj farigxis lumo.

Mi ez az érdeklődés az eszperantó iránt? Az eszperantó alapnyelvtana 16 egyszerű szabályból áll, amelyet az eszperantó nyelv alapjának neveznek (Fundamento), s ezekhez minden újító törekvés mellett is igyekeznek ragaszkodni. Ennek köszönhetően az eszperantó egy könnyen tanulható nyelv, középfokon egy intenzív tanfolyammal nagyon rövid idő alatt meg lehet tanulni, ráadásul az eszperantisták különböző találkozókat, összejöveteleket szerveznek, a nyelv követői között elterjedt szokás vendégül látni bármely eszperantistát a világon, így a nyelvet tanulók, ismerők rengeteg lehetőséghez jutnak mind a nyelv gyakorlására, mind az új emberek megismerésére. Minden évben megjelenik egy Pasporta Servo nevű kiadvány, amelyben azok az eszperantisták teszik közzé címüket az egész világból, akik szívesen vendégül látnak más eszperantistákat egy-két napra az otthonukban. A kötetben szerepelnek a feltételek (pl. hány napra, hány személyre), milyen körülmények között, s a legfőbb szabály, hogy mindezt ingyen teszik, azonban bevett szokássá vált, hogy ajádnékot mindenképpen illendő vinni a majdani vendéglátónak. Létezik eszperantó nyelvű újság, magazin, rádió, televízió is. Az eszperantisták számát csak becsülni merik, én ilyen számok tippelésébe nem bocsátkozom, mindenesetre egy erős közösségépítő nyelv, rossznyelvűek szerint már-már egy szekta is egyben.

Saluton! /sa.ˈlu.ton/ - Helló!
Ĉu vi parolas Esperanton? /ˈʧu vi pa.ˈro.las es.pe.ˈran.ton/ - Beszélsz eszperantóul?
Jes /ˈjes/ - Igen.
Kiel vi nomiĝas? /ˈki.el vi no.ˈmi.ʤas/ - Hogy hívnak?
Mi nomiĝas Levente Szabó. /mi no.ˈmi.ʤas/ - A nevem Szabó Levente.
Unu bieron, mi petas. /ˈu.nu bi.ˈe.ron, mi ˈpe.tas/ - Egy sört kérek!
Dankon! /ˈdan.kon/ - Köszönöm!
Ne dankinde! /ˈne dan.ˈkin.de/ - Szívesen!
Pacon! /ˈpa.tson/ - Béke!
Mi amas vin. /mi ˈa.mas vin/ - Szeretlek.

Az biztos, hogy az érdeklődés a nyelv iránt az egyszerűségében rejlik, könnyen lehet vele felvételi pluszpontszámhoz, egyetemi diplomához jutni, mivel élő idegen nyelvként elfogadják azt. Több eszperantó tanfolyamot is találtam az interneten, amelyek két-három hónapos eltérésekkel folyamatosan indulnak, úgyhogy ha tényleg nem vesznek fel, akkor megyek és beiratkozom egy eszperantó tanfolyamra. Ki tudja, egészen vicces lenne, ha sikerülne írnom egy eszperantó bejegyzést a blogomra is. Esetleg ha valamelyik olvasóm valamilyen módon jártas volna ebben a dologban, vagy érdeklődne iránta, akkor bátran jelentkezzen, párosan szép az élet, legalább volna valaki, akivel megoszthatnám a tapasztalataimat. Addig minden érdeklődőnek ajánlom a Lernu nevű oldalt, amely kezdő és haladó eszperantistáknak is kiváló segítséget nyújt az elindulástól kezdve az egyre magasabb szintű olvasáshoz.

Előljáróban mondom, hogy rendszeres BKV-fogyasztóként mindig tisztességesen megveszem a mindenféle jegyet, bérletet, ha kell még a diákigazolványom számát is beírom (pedig volt már rá példa, hogy egy bkv-s ork által le lettem ugatva, hogy minek firkálom ezt a hivatalos okmányt), és mindig napra pontosan meg is veszem az újabb meg újabb bérletet az adott hónapra. Ezt a nővéreim, szüleim is megteszik, úgyhogy ez egy öttagú családra lebontva eléggé tetemes összeg, ha összeszámoljuk olyan huszonötezer forintnyi összegről van szó, ami azért egy alulfizetett családfő mellett (közalkalmazott) még nagyobb lehúzás, mint amúgy. Úgy gondolom, hogy tiszteletreméltó és becsületes magatartás, hogy a sokezer bliccelő ellenére is mindig megvesszük a jegyet, bérletet, holott egy tapasztalt és magabiztos pesti ember számára nem nagy nehézség bliccelgetni, a buszon, villamoson eleve nem kell jegyet venni, csak a metróban várnak egyedül az ellenőrök, de azokat is ki lehet kerülni bizonyos elterelő járatok beiktatásával. Ennek ellenére persze mindig előfordul, legfőképp a rendes emberekkel (gyk.: akik vesznek jegyet, bérletet), hogy egyszer-kétszer belegabalyodnak egy ellenőrbe, és vannak olyan rendesek és becsületesek, hogy az adataikat is megadják, a bűntetést meg megkapják - holott a BKV szabályzata szerint egészen egyértelmű, hogy a delikvensnek sem az adatait nem kötelessége kiadni, sem a rendőrt nem kell kivárnia, elég egyszerűen csak kizárnia magát az utazásból, magyarán leszállnia az adott járműről. Nyilvánvaló, hogy a BKV szűkös anyagi helyzete mellett nem várhatom el, hogy a jogászkodás győzedelmeskedjen a kisstílű bliccelők felett, mindössze annyi az alapvető problémám, hogy a BKV irtózatosan rosszan kezeli ezt a témát, ezzel lassacskán egész Budapestet maga ellen fordítva.

De hogy mi ez az utálat a BKV-val szemben? Nos, néhány napja olvastam arról, hogy a BKV évekkel ezelőtti büntetéseket hajt be olyanokon, akik azt már befizették a kínos szituációt követően, tehát vagy bemutatták bérletüket az Akácfán nyolc napon belül csökkentett pótdíj ellenében, vagy harminc napon belül csekken befizették a teljes pótdíj összegét. Egyik sem kellemes mulatság, senki sem szereti befizetni ezeket, de azért tudjuk, hogy az emberek nagy része ugyanígy nem szeret problémát okozni magának, így inkább befizeti az igazságtalanul, vagy igazságosan megítélt összeget, hogy rendezhesse a problémát egyszer, s mindenkorra. Nos, ezzel a jóindulattal él vissza jelenleg is a BKV, eléggé hányadék módon. Ugyanis a BKV legújabb szokása, hogy évvekkel ezelőtti büntetéseket küld ki behajtó útján, hiszen a cégnél rájöttek, hogy jogi osztályuk már nem képes megbírkózni ennyi büntetéssel, úgyhogy szépen eladtak egy nagyobb csomaggal különböző adósságbehajtó cégeknek, jogi irodáknak, hogy rendezzék ők a keletkezett kárt, cserébe megszabadulhatnak egy tetemesebb mennyiségű deficittől és persze behajthatatlan adósságtól is, ami mondjuk úgy, gyorssegély az adósságoktól fulladozó BKV-nak. Ugyanis ez a piacon bevett szokás, a Vatera is így gombolta le rólam azt a fene nagy tartozásomat (814 forintot) jó nagy kamattal és sáppal megtoldva (összesen 2800 forint volt). Az adósságbehajtó cégeknek, jogi irodáknak ez meg nem nagy tétel, ha az eredeti büntetés dupláját tudják behajtani a delikvensen, ami nyilvánvalóan meg is történik majd: tegye fel a kezét az, aki megtartotta a több évvel ezelőtt befizetett BKV-s csekkejeit?

Ugye, hogy nem? Naná, hogy nem. Innentől kezdve akárkinek kiküldhetem a felszólítást, aki az utóbbi öt évben bliccelés közben egyszer is lebukott, legfeljebb egyszerűen csak igazolja, hogy már befizette a büntetését - de ez elég ritka esetben fog előfordulni - aztán emberek nagy része csak anyázik majd egyet, esetleg tollat ragad, sűrű telefonálásokba kezd, de nagyobb eredménye nem lesz a dolognak, a delikvens végül beletörődik a sorsába és lesütött fejjel befizeti a sárga csekket. Persze lehet pereskedni is: polgári perre is viheti bárki az ügyet, ha kifizeti a perköltséget és hajlandó éveken át bíróságra járni egy ilyen pitiáner ügy miatt. Sem pénzben, sem időben nem éri meg ez a lehetőség, főleg, hogy megnyerni a pert sem túl könnyű ekkora gennyláda cégekkel és jogászegyletekkel szemben. Mi ilyenkor a megoldás? Kussolni és fizetni? Ez volna a modern jog- és igazságszolgáltatás, hogy egy ilyen olcsó (de kétségkívül zseniális) trükkel másodszorra is kihúzhatunk egy jó nagy összeget a csóró bkv-utasok zsebéből, akik semmilyen módon nem lesznek képesek bizonyítani a korábbi befizetés meglétét? Ügyes, de ugyanakkor gusztustalan eljárás is egyben, bicskanyitogató pofátlanság. Fel nem fogom, hogy ebben az országban meddig nem képesek elmenni csupán a pénz érdekében, álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas húzást is meg mer majd lépni a BKV. A napokban érkezett meg az első (és remélhetőleg egyben az utolsó) ilyen levelünk egy jogi irodától, melyben tizenötezer forint mefizetésére köteleznék a nővéremet, mondván, hogy 2005-ben bliccelt a metrón és a tartozását nem fizette meg. Mivel leveleket irogatni hasztalan, pert indítani ugyancsak az, marad a befizetés. Illetve lehet kutatgatni a postai főkönyvekben, vagy a pótdíjiroda adatbázisában, de valahogy úgyérzem, hogy mindkettő hasztalan, mert a postánál káosz van, a BKV meg nem lesz a saját maga ellensége, úgyhogy marad a végén az annyi: fizess!

Én meg erre azt mondom, ha van BKV-sztrájk, akkor legyen BKV-bojkott is. Bár nyáron amúgyse vásárolok bérletet (mert felesleges, nem utazom vele), úgy döntöttem, hogy ezentúl amíg a BKV vissza nem törleszti az adósságát - tehát ezt a csekély tizenötezer forintot - addig én sem vásárolok bérletet, így leszünk kvittek, kedves BKV Zrt.! Akkor tehát, kereken öt hónapon keresztül nem fogok bérletet vásárolni, ki fogom kerülni az ellenőröket, ahol csak tudom: HÉV-en, buszon, villamoson, ezeken a járműveken úgyem dolgoznak, metrón pedig élek majd az eddig megszokott módszerrel: lejárt bérletet tolok majd az arcuk alá. Nem kérhetek senkit sem arra, hogy kövessen, de arra buzdítok mindenkit, hogy ahol lehet, passzív rezisztenciával lassítsa a BKV munkáját, jelezvén, hogy akármit nem tehetnek meg az emberekkel. Nem lesz nagy megvonás a BKV-nak az én bojkottom, de legalább anyagilag kiegyenlítődik a mérleg, mintha csak Iványi úr tanítana a táblánál.