l3v3e

Ahogy néhány nappal ezelőtt írtam - bár talán jóstehetség nem kellett hozzá - az elkövetkező időszak nagyon érdekes és fontos változásokat hozhat a magyar politikában. Nos, talán abban mindenki egyetértett velem, hogy a vasárnap majd a jobboldal totális győzelmét hozza, de azt hiszem kiegyezhetünk abban, hogy senki nem számított a mandátumok ilyen mértékű eloszlására, kezdve a nagyobb véleménykutató intézetektől, politológusok százaival bezárólag. Tegnap ugyanis valami olyasmi történt, amit sem a statisztika, sem a szakértők nem tudtak megjósolni, ennek megfelően pedig olyan eredmény rajzolódott ki, amelyet csak a legfanatikusabb szimpatizánsok vártak volna, de talán ők is csak a legmerészebb álmaikban merték volna ezt elképzelni; bejutott a jobbik, nem egy mandátumot vitt el, nem is kettőt, hanem rögtön hármat. Ez a magyar politikában, ilyen jellegű radikális jobboldali párttól kimagasló teljesítmény, a szavazatok nem egészen 15%-át vitte el ezzel a Jobbik, alig lemaradva a második helyezettől, az MSZP-től. Eldőlt az utóbbi hetekben folyó, buta és alpári plakátháború nagy kérdése, a harmadik erő egyértelműen a Jobbiké. Ezzel szemben az SZDSZ totális vereséget szenvedett, nem hogy a harmadik, de még a negyedik, sőt ötödik helyet sem vitték el, az LMP és az MDF ugyanis beelőzte Fodorékat. Csúnyán.

Sok-sok szakértő véleményét hallgattam végig tegnap este, korán reggel, végigböngésztem a sajtót, a blogokat, az internetes fórumokat, glosszákat, az értelmiségi reakciót, és azt kell hogy mondjam, hogy nagyon sok gondolatot és indulatot szabadítottak fel a tegnapi események. Van miről beszélni, és az eredmények értelmezése minden táborban eltérnek egymástól, és ez a politika nyelvén nyilvánvalóan így is van rendjén. Sok szakértő emelte ki, hogy a választáson való részvétel alacsony volt. Néhányan hozzátették, hogy ez csak Magyarországon alacsony, szemben az EU-val, ahol ez az eredmény magasnak tekinthető, főleg a régiós átlagban, ott kifejezetten jól szerepeltünk. Én úgy látom, hogy eredménytől függetlenül, a választási részvételt nem szabad bagatellizálni. Ugyan az országgyűlési választásokon valóban magasabb szokott lenni a részvétel, de ez a többi európai országban is így van, ráadásul a legutóbbi EP-választás is hasonló eredményeket hozott. Véleményem szerint a reális részvételi arány olyan 40-42% lehetett volna, az ami meg lemaradt, az azokból állt, akik nem akartak, nem tudtak kire szavazni. A többiekben meg se fordult, hogy szavazzanak - őket még a hagyományos választásokon is noszogatni kell. Így tehát a választási részvételi arányok korrektek és kielégítőek voltak. A fő kérdés tehát, hogy mi lesz a Jobbikkal?

A Jobbik tegnap 480 ezer szavazatot gyűjtött össze, alig 70 ezerrel lemaradva a második helyezett MSZP-től. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy a Jobbiknak komoly esélye van egy országgyűlési választáson, még akkor is, ha a magyar viszonylatokban az eddigi legmagasabb részvételi aránnyal számolunk, mely 2002-ben, a második fordulóban volt, akkor a szavazásra jogosultak 73%-a járult az urnákhoz. Tisztán látható, hogy 480 ezer szavazat még ebben az esetben is átröpítené a Jobbikot az
5%-os küszöbön, még akkor is, ha a Jobbik nem szerezne egyetlen szavazóval se többet, mint amennyiük tegnap volt, ez pedig az eddigi eredmények tükrében valószínűtlen. Mindazonáltal nagyon fontos megjegyezni, hogy a hazai választási rendszer sajátossága, hogy az a közép- és nagypártoknak kedvez. Ez részben a szisztéma vegyes mivoltából fakad, mivel egyszerre voksolunk listákra és egyéni jelöltekre, s ezen kettősség miatt egy kispártnak elemi érdeke, hogy egyéni jelöltet is juttasson a parlamentbe, enélkül ugyanis nagyobb frakció alkotására képtelen. Emlékezzünk csak vissza a MIÉP 1998-as helyzetére, az addigi részvételi arányok legalacsonyabbika következtében a MIÉP átlépte az 5%-os küszöböt, viszont a házszabály nem tudott rendelkezni egy akkora frakcióról, mint ami a MIÉP-nek volt, mivel a szisztéma eleve feltételezte az egyéni képviselők meglétét, s ezáltal a töredékszavazatokat, a területi listás kompenzált mandátumok megjelenését is. Ilyen a MIÉP-nek nem nagyon volt, mivel csak listán jutottak be, egyéniben semmit nem értek el, ennek megfelelően a frakció létszáma minimum alatti volt. Egy AB. határozat segítette őket át ezen a problémán; a taláros testület úgy határozott, hogy minden pártnak, aki eléri az 5%-ot, joga van frakciót alkotni. Így lett végülis a házszabály szerint 14 fő a frakciók létszámának a minimuma. A MIÉP bejutását annak az átlag alatti részvételnek köszönheti, ami 1998-ban volt, a szavazópolgárok alig 56%-a járult az urnákhoz (ez alig 5%-kal magasabb, mint a szociális népszavazás adatai). Csak viszonyításképpen, az SZDSZ akkor 7,88%-ot ért el, amely mögött alig több mint 350 ezer szavazó állt, a MIÉP mögött pedig majdnem 250 ezer. Ehhez képest viszonyítsunk a tegnapi eredményekhez, a Jobbik 480 ezer szavazót tudhat magáénak, az SZDSZ alig 70 ezret. A MIÉP-nek bár növekedett szavazótábora 2002-ben, az óriási belpolitikai harc végül monstre részvételi arányt hozott; a szavazók 70%-a az első fordulóban, majd 73%-a a második fordulóban annyira széthúzta a mezőnyt, hogy a MIÉP nem jutott be, ellentétben az SZDSZ-szel, akik több mint negyvenezer szavazót vesztettek, de mégis bejutottak az Országgyűlésbe. A folytatás ismert, az egyik legkiélezettebb választást a Fidesz nyerte (még szavazatokban is), de kormányt az MSZP alakíthatott az SZDSZ segítségével. Ez az illusztris példa rendkívül jól mutatja be, hogy egy kisebb pártnak mennyire jól kell tudnia lavíroznia, hogy eredményt érjen el egy országgyűlési választáson; egyrészt listán is jól kell szerepelnie, másrészt pedig egyéniben még ha nem is érnének el mandátumot, biztos második-harmadik helyen kell állniuk ahhoz, hogy a töredékszavazatokból is részesüljenek. Az SZDSZ-nek ez vidék és a főváros segítségével jött össze, míg a MIÉP-nek egyáltalán nem, rendre leszerepeltek a különböző egyéni választókerületekben. Ennek ellenére még egy olyan hatalmas választási hajlandóság, mint amely 2002-ben volt, sem zárná ki a Jobbikot az országgyűlésből, a küszöböt sikeresen átlépnék - listán. Ha feltételezzük, hogy az eredmények tisztán így alakulnak, és a Jobbik egyéniben nem tud olyan jelölteket állítani, akik megfogják a választókat. Viszont, ha azt vesszük figyelembe, hogy a Jobbik már most 7-8 megyében a második helyet foglalja el az MSZP előtt, akkor ha ezt a teljesítményt egyéniben is tudnák hozni, abban az esetben simán elérhetővé válna egy a tegnapihoz hasonló, 10% feletti eredmény is. Természetesen minden a Jobbikon múlik, és azon, hogy miként élnek a megszerzett választói bizalommal.

Mert hogy ennek a bizalomnak van bizony negatívuma is. Minden eddigi belpolitikai harc ellenére az EP-választás hivatalosan, de jure egy dologról szól: ki menjen ki Brüsszelbe. Brüsszel azonban messze van, nagyon messze. Már most nem biztos, hogy a harmadik, meglepetésként bejutó Szegedi Csanád vállalja-e a brüsszeli munkát. Ugyanis valószínűleg azt a Jobbiknál is érzik, hogy itt az idő a belpolitikai kérdésekre fókuszálni, hiszen a felvetett problémákra a választ csak Brüsszelből nehezen lehetne megoldani, illetve ha a bejáratott prominensek elhagyják Magyarországot, kevesebbet képernyőznek, akkor a Jobbik támogatottságának is oda lehet. A Jobbikban valószínűleg realizálta, hogy Brüsszel nem más, mint parkolópálya. A Fidesznek ugyanis 2004 óta nem jelent mást, mint a száműzött, a hazai viszonyokat megunt, feleslegessé váló politikusok pihenőhelyét; gondoljunk csak az azelőtt a Fidesz elsővonalába tartozó Szájer Józsefre, vagy a most bekerült Áder Jánosra, akikről tudni lehet, hogy a Fideszben komoly ellentétek álltak fenn a pártvezetéssel. Az EP-nek így tehát belpolitikai üzenete van, s az országgyűlési választásokra, melyek ki tudja mikor jönnek el, nagy szüksége lehet a Jobbiknak legfőbb prominenseire. Most fog körvonalazódni, de legalább megerősödni a Jobbik ámogatóbázisa, erre vagy arra, mindenesetre egy 2010-es választásra óriási kihívás a jobbiknak az Országgyűlés. Egyúttal pedig példa a többi kispártnak is, hogy van esély a bejutásra, még akár az LMP-nek is, amely alig fél év alatt küzdötte fel magát a kispadra, s ki tudja, hogy mikor jut be majd a nagypolitika színterére. Bár én az LMP amatőrizmusa miatt valószínűtlennek látom az esetleges 2010-es sikert, de bármi megtörténhet még. Nekik is okuk van az ünneplésre. Bukott viszont az SZDSZ. De nagyon nagyot. Az utóbbi tízévben az SZDSZ-nek kiválóan bejött az antirasszista, antifasiszta stratégiája, lehetett gyűlölködni és fröcsögni a jobboldallal szemben. Nem mondom, néha akár jogosan is, bár olyan pofátlanul felesleges dolgokért dobták be a hisztit mint Bácsfi Diána és Tomcat szereplései, ezek pedig aligha nevezhetőek náciformáló erőknek. A helyzet az, hogy az SZDSZ túl sokszor kiáltott farkast, és mint a mesében, mostmár senki nem hisz nekik. Még ha reális volna a helyzet, akkor sem, ugyanis saját szavazótáboruk mondott nemet az SZDSZ elmúlt hétéves munkájára, a Jobbik pedig szépen megköszönte azt, amit az SZDSZ megtett nekik: ahelyett hogy magukkal foglalkoztak volna, a Jobbik malmára hajtották a vizet. A kampányban mindenki tudta, hogy bukta lesz, még a legnagyobb liberális-barát médiaműsorok is kétkedve fogadták az SZDSZ plakátháborúját. A Horn Gábor vezette uszító stratégia, saját szavazótáborukat hülyére vevő nyilatkozataik után egyenesen várható volt az SZDSZ bukása. Az SZDSZ egyetlen pozitívuma a sok negatívumban, ahogyan Fodor Gábor lereagálta a párt bukását, nem fröcsögött, nem szidalmazott, elfogadta az eredményt, sőt mi több, belátta, hogy a választók büntetése ez - ellentétben Horn Gáborral, Kóka Jánossal, vagy Kuncze Gáborral, aki nemes egyszerűséggel odaböfögött a kamerának, amikor szóra bírták volna. Kuncze mozdulata kellőképpen jellemezte az SZDSZ utóbbi pár évét, hogy hogyan vált a semmivé egy rendszerváltó párt.

A nap másik meglepetése az MDF volt. Az 5%-os küszöböt átlépték ugyan, de ez már valószínűleg nem az a szavazótábor, amely legutóbb a parlamentbe juttatta őket. Ez a tábor inkább olyanokból verbuválódott, akik szerettek volna szavazni, de nem tudtak kire, s jobb híján mégis Bokrosra voksoltak. Bokros személye - de szigorúan csak az övé - alternatívát jelentett a kiábrándult baloldali szavazóknak. Ebből mély következtetéseket nem vonnék le 2010-re vonatkozóan, az MDF-nek ugyanis pont ugyanazzal a problematikával kell megküzdenie, amivel a Jobbikot illettem az imént. Az MDF ezt már egyszer eljátszotta 2006-ban, a legtöbb vidéki városban sikerült jelöltet állítaniuk, és rendre a harmadik-negyedik helyeken szerepeltek, így végülis pont átlépték az 5%-os küszöböt.

A baloldal tehát összetört és megbukott. Hogy mi lesz az MSZP-vel, az jó kérdés, bár én még nem temetném őket. Egyértelmű, hogy a Bajnai-kormánynak nem áll érdekében lemondani, és ebben az SZDSZ kiváló partnerük lesz. Az MSZP azzal fog érvelni, hogy a válság megkívánja, hogy tovább regnáljanak, ameddig csak lehetséges, mivel ez az ország érdeke. Ez az egy év, már ha kihúzza addig az MSZP, arra lesz jó a kormánypártnak, hogy elkezdje újraépíteni bázisát, ehhez azonban gyors változásokra van szükség, de legalább egy olyan figurára, mint amilyen Gyurcsány volt. Bajnaival ugyanis az MSZP nem lesz képes választást nyerni, nem olyan karakter mint amilyen Gyurcsány volt, de nem is olyan szerethető mint amivel Medgyessy esetén operáltak. Egyszerűen stílustalan és unalmas. Márpedig egy választáshoz minimum Orbánok és Gyurcsányok kellenek; Orbán egy vitában félkézzel lenyomná a kezeit folyton összetevő, pislogó Bajnait. Nem, ezt így nem lehet csinálni, a szociknak rendes jelölt kell. És ez az ami most nincs; se ifjúsági szervezetük (bár a FiB romjain elindult egy új szervezet, a Societas), se szavazótáboruk. Politológusok azt szokták mondani, két dolog kell egy pártnak, hogy fennmaradjon; lojális, mindenben kitartó szavazók, valamint erős utánpótlás.

Az MSZP-nek jelenleg egyik sincs meg.

Kezdjük az elején. Körülbelül hatéves korom óta rajongója vagyok a műveltségi vetélkedőknek, főleg a televíziósoknak, így történhetett meg az, hogy jómagam is résztvevője voltam nem egy ilyen jellegű műsornak az utóbbi években. Ebből következően tehát abszolúte megvehető vagyok egy ilyen történettel, azzal szemben, hogy herótom van már az amerikanizált sztorik sokaságától, s mint minden másban, az ingerküszöb itt is olyan alacsony, hogy rajongást nem nagyon tud előhúzni belőlem akármilyen film, legyen az hollywoodi, bollywoodi vagy etyekwoodi alkotás. Nos, annyit elárulhatok, hogy ha rajongást nem is hozott elő, de kellemesen csalódtam a Gettó milliomost illetően.

Mert hogy a sajtó mindenféle értelemben, pozitívan-negatívan, de ízekre szedte a filmet. Még be se mutatták, de már heves viták tárgya lett a Gettó milliomos, aztán bemutatták, a nyugati sajtó nagyrészt imádta, a keleti annyira már nem. Salman Rushdie például blődnek nevezte a filmet, de akadt olyan kritikus is, aki szerint az egész film egy kétórásra nyújtott product placement (= termékelhelyezés; bár ez hazánkban jelenleg még jogilag erősen szankcionált, így talán ez a kifejezés nem biztosan ismert), mert hogy a Celeador Films, aki a Legyen Ön is Milliomos jogait birtokolja, gyakorlatilag az egyik produkciós partnere a filmnek. Az indiai filmesek sem voltak odáig Danny Boyle filmjéért, a legtöbben azt tették szóvá, hogy a Gettó milliomos túlságosan negatívan mutatja be Indiát, ami valljuk be, nem áll messze a valóságtól, bár véleményem szerint ennyire nem kell durván komolyan venni a filmet. Egy korábbi posztomban már utaltam az Oscar-díjak kapcsán a filmre, ott elsütöttem azt, hogy a film bollywoodisága miatt nagyon érdekes és aktuális ez a film, ha Boyle ugyanezt a sztorit Angliában játszotta volna el Sohóban felnőtt gyermekekkel, vagy akár Közép-Amerikára fókuszált volna, ahol a gettók a legnagyobb számban találhatóak az egész földön, nos, lehet hogy teljesen másként értékelnénk a filmet. A történelem nem ismeri a “mi lenne, ha” fordulatot, de esztétikai szempontból mégis figyelembe vehető. Némely publicista szerint a Gettó milliomos a 70-es évek indiai filmjeire utal - mi lehetne eklatánsabb példa a kvízműsor első kérdésénél, mely intertextualizál, vagy ahogyan a filmes nyelvben divatosabb, homage egy bollywoodi blockbusterre a hetvenes évek elejéről.

Hát akkor nézzük a filmet. Először is, szögezzük le, a képi világa egyszerűen, kertelés nélkül, brilliáns, nagyon tetszett az a kicsit fakóbb, sötétesebb tónusa, amely márelejétől fogva végigkísérte. Szintén megnyerő a film ritmusa. Egy ilyen történetet csak úgy lehet végigvezetni unalom nélkül, hogy fenntartjuk a tempót az elejétől a legvégéig, s ha egy picit a filmben ez a tempó talán ha monotonná is vált, nem zavarta össze a dolgokat, úgyhogy alapvetően egy kitűnően felépített alkotás a Gettó milliomos. Régóta sort akartam volna már rá keríteni, így az elvárásaim is nőttek, s a hype még mindig nem csengett le a film körül, de az elvárásaim már azon a szinten voltak, ahol kellően kritikusan tudtam nézni az egészet, és még ennek ellenére is kellemes csalódás, szórakoztató alkotás volt a javából. Az elsődleges célcsoportot tehát megtalálta, szórakoztatni tudott, a disztrakcióra vágyó közönség megkapta a magáét, egy a végére felpörgő, meglepő fordulatokkal megtűzdelt, keleti fűszeres (bár néhol kicsit egyhangúan curry-s), brit filmet, ahol a valaha gyarmatosított, commonwealth Indiában a szereplők majdnem a fele filmet végigbeszélik angolul, egy szintén európai vetélkedőben. Mindezt megspékelve jópár flashbackkel, az európai szemnek ritkán látott gettókkal, felvetve az egyre aktuálisabb politikai kérdéseket keleten.

A történet bár egy könyvön alapul, de adaptációnak mégsem szeretik nevezni, pedig egy indiai diplomata könyvéből készült, melynek címe Q & A. Amit tudok a könyvről, az alapján kicsit más a sztori, de ha majd itthon is megjelenik egyszer, akkor összevethető lesz az eredetivel. Mindenesetre mindenkinek ajánlom megnézésre, már csak azért is, mert kiváló vitaalap lehet, bár talán a többség inkább szeretni fogja (és szereti is) a Gettó milliomost, s a kisebbség sem hinném hogy borzalmasnak titulálná, szerintem ugyanis a kifogásolható részek csak egyes, kisebb mozzanatai a történetnek, mint például a befejezés, vagy a plakátokon, illetve a film elején feltett kérdés, mi kell ahhoz, hogy egy gettós srácból milliomos legyen? Ezen lehet gondolkozni és vitázni, olvasgatni az indiai világról, esetleg egyszer el is jutni oda, figyelemmel kísérni az ott zajló eseményeket, hogy ne örökké csak egy kulturális érdekességnek számítson az, ami Indiából érkezik.

Az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (azaz az AMPAS) 1929 óta osztja ki az Oscar-díjakat a legjobb filmek alkotóinak és szereplőinek több kategóriában. A díjakat látványos gála keretében osztják ki minden év februárjában, melyet a legfontosabb csatornák egyenes adásban közvetítetenek, de gyakorlatilag nincs olyan médium, amely ne emlékezne meg erről a jeles eseményről - de magát a gálát is több hónapnyi felhajtás előzi meg, egyesek pedig a legrangosabb filmművészeti elismerésként emlegetik. De vajon tényleg így van ez? Valóban a legrangosabb esemény az Oscar-gála, és a nyertes filmek tükrözik-e a kritikusok döntő többségének véleményét? Ér-e annyit ez a díj, hogy heves viták tárgya legyen, s hogy a filmrajongók mintegy cáfolhatatlan és oszthatatlan forrásként hivatkozzanak rá?

A legelső díjkiosztón a szobornak még neve sem volt, s bár több anekdota is napvilágot látott már arról, hogy miért is nevezték el Oscarnak, a legvalószínűbb és a legelfogadottabb teória szerint Margaret Herrick, az Amerikai Filmakadémia könyvtárosa első munkanapján a házat végigjárva vette szemügyre az aranyszobrokat, majd megállapította, hogy a figura hasonlít Oscar bácsikájára Texasból. Így 1931 óta gyakorlatilag az összes médium Oscar-díjként hivatkozik rá, holott hivatalosan sosem volt ez az elismerés neve. A díjátadó oly nagy bevételi forrás, hogy a három-négyórás ceremónia egészében előre fedezi az Akadémia éves munkáját, ennek tudatában pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a sztárok egyik legfelkapottabb eseménye ez az este, hiszen már a gála előtti hetekben a bulvársajtó arról regél, ki milyen ruhában feszít majd az eseményen. Azt hiszem, teljes nyugodalommal kijelenthető, hogy az Oscar-díj az egyik legtúlértékeltebb médiaesemény, az utóbbi tíz-tizenötévben pedig szinte minden addigi jelentőségét elvesztette, sőt, talán ortodoxabb megfogalmazás volna, ha azt mondanám hogy már igazából előtte sem volt sok neki. De mire ez a rosszmájúság ezzel a díjjal kapcsolatban? Vegyük sorra a pontokat, példák sokasága támasztja alá az ellenoldal véleményét.

Az aranypolgár, Orson Welles egyik legnagyszerűbb filmje bár nominált volt 1941-ben, mindössze csak forgatókönyvéért kapott elismerést, a filmet nem jutalmazták a legrangosabbnak számító kategóriában, mindez egy befolyásos mágnásnak - W. R. Hearstnek - köszönhető, aki a későbbiekben Wellest nem hagyta igazán érvényesülni a filmes világban, csak azért, mert Welles eléggé negatív portrét festett (feltételezhetően) róla az előbb említett filmjében. Az Amerikai Filmintézet száz legjobb filmjét felsoroló listájának első helyén áll az Aranypolgár. De Hitchcock is megjárta a magáét, a Psycho-t jelölték, de nyerni nem nyert - a Psycho máig a rendező egyik legelismertebb alkotása, filmnyelvi újításai pedig a mai napig meghatározóak. De talán sokkal nagyobb félrenyúlás, hogy Hitchcock az egyik legújítóbb filmjéért (melynek képi világa még mai szemmel is zseniális, gondoljunk csak a tériszony bemutatására), a Szédülésért (Vertigo) nem kapott Oscart. A remény rabjaira úgy emlékeznek, mint a 90-es évek egyik legnagyobb filmje, s bár több kategóriában jelölték is, a szobrot nem kapta meg. Ugyanebben az évben a Ponyvaregény is elbukott a nomináltak között, holott ennek (pop)kulturális és filmtörténeti hatása is jelentős, Tarantino szokatlan látásmódjával szinte berobbant a filmművészetbe. De ott a Tizenkét dühös ember, Óz a nagy varázsló, Káosz (Kuroszava: Ran), Volt egyszer egy vadnyugat, A taxisofőr, 2001: Ürodüsszeia, Apokalipszis most, Nagymenők, Mementó, Dark City, Mulholland Drive, A John Malkovich menet, s a lista még folytatódik - nagyon hosszú.

Ehelyett az Oscart mindig odaadták azoknak a nőknek, akik a legjobban alakítottak kurvát. Charlize Theron csak a tizedik a sorban, Anne Baxter, Claire Trevor, Donna Reed, Jo Van Fleet, Dorothy Malone, Elizabeth Taylor, Jane Fonda, Mira Sorvino - ők mind ugyanezért kapták meg az elismerést. Talán nem is meglepő ennek fényében, hogy 1999-ben Trey Parker és Matt Stone, a South Park alkotói Jennifer Lopeznek és Gwyneth Paltrownak öltözve jelentek meg a gálán, ezzel is jelezve a díj komolytalanságát. Oscart nem is nyertek. Jelölésekben a Mindent éváról vezet, tizennégy kategóriában szerepelt, s ebből hatot el is vitt, egyébként pedig a Titanic vezet tizenegy Oscarral, osztozva a képzeletbeli dobogón a jóval korábbi Ben Hurral. Mindezek mellett pedig a Gyűrűk ura trilógia harmadik mozija, a Király visszatér pedig tizenegy szobrot vitt haza, abban pedig az egészséges filmízlésű is egyetérthet, hogy ennyire nem volt jó az a film.

De mi alapján ítélik oda az Oscar díjakat? A Filmakadémia 5829 tagja szavaz a nominált filmekről, de magáért a jelölésért is óriási harcot vívnak a stúdiók. De mi alapján ítélik oda az Oscar díjakat? A Filmakadémia 5,829 tagja szavaz a nominált filmekről, de magáért a jelölésért is óriási harcot vívnak a stúdiók, mivel marketingszempontból nagyon erős címszó azzal eladni egy filmet, hogy akár csak jelölték a díjra - hát még ha nyernek is! Pedig miben több vagy kevsebb hatezer ember véleménye más díjakhoz képest? A többi jelentős díj, mint a BAFTA vagy az Arany pálma, Ezüst medve, mind szakmai szempontok alapján ítélik oda ezeket a díjakat, s bár a politika ott is megjelenik, valamennyire az aktuális ítész-testület véleményét tükrözik a kiosztott díjak, s nem akarják azt sugallni, hogy az ő véleményük az egyetlen és megcáfolhatatlan, mivel az Oscar már rég erről szól. Nem egy emberrel beszéltem már aki az Oscarokkal jött elő, ha filmek minőségéről esett szó. Sok olyan is van, aki szinte rajongóként áll ki valaki mellett, hogy azok a gonoszok még sosem adtak neki Oscart, illetve érthetetlen szőrösszívűként figyelem Heath Ledger esetét is, nem vagyok képes felfogni, mire ez a felhajtás körülötte. Zseniális alakítás volt Jokert odatenni a vászonra, ennek megfelelően nominálandó a címre, ugyanakkor voltak más színészek is az utóbbi évben, akik megérdemelhetnék ezt a díjat, ráadásul úgy érzem, hogy pont a halála teszi ezt az elismerést számára jelentéktelenné. Mármint Ledger számára, hiszen már meghalt - nem rajongom a posztumusz díjakért.

Ez a hatezer ember a jelölést követően mindenféle ajándékot, DVD-t kap a gyártó stúdióktól - többször is próbálták már mindezt megszüntetni, persze hiába. Az Oscar tehát nem csak a netes fájlcserélést segíti elő a screener dvd-k másolása folytán, de még meg is vesztegetik az ítészeket mindenféle ajándékokkal, így tehát mindenki számára busásan jövedelmező biznisz kiostani az Oscart. Ez mind rendjén van, egy jó kis show, amit felkapnak a tabloidok, lehet róla beszélni a bulvársajtóban, na de miért is nevezzük ezt a díjat egy és oszthatatlan forrásnak? Miért számít az ő nevük garanciának egy film értékelésekor? Nézze mindeni az Oscart, de vonja le belőle a megfelelő következtetéseket, ha tényleg a szavazatokon múlik, akkor is több mint valószínű, hogy néhány százon, esetleg néhány darabon dőlhet el, kihez kerül ez a díj, nem véletlen hogy a konkrét adatokat utólag már sohasem tudjuk meg, a szavazás minden tekintetben titkos, így nem is árulnak el róla semmit.

Nem a filmkedvelőket akarom bántani, bár én az utóbbi időkben elpártoltam Hollywoodtól. Unalmasak és nézhetetlenek a filmjeik, egyre kevesebb az önálló ötlet, mindenütt csak adaptáció és (sok felesleges) folytatás, úgy tűnik a filmezés is egyre butább szórakozássá válik a tengerentúlnak köszönhetően. Talán ezért is olyan üdítő a bollywoodi Gettómilliomos, ez szokatlan azoknak akik még nem láttak bollywoodi filmet. Hát talán ebben az évben nyerjen olyan, aki meg is érdemelné, az In Bruges kapjon legalább egy oszkárt a legjobb forgatókönyvért, a háborgó rajongók pedig kapják meg az övéket Heath Ledger helyett… sic transit gloria mundi!

Read more »

Ritkán kerül mozikba olyan film, mint az In Bruges - cselekménye és hangulata egyedülálló a maga nemében, műfajában pedig egyértelműen kiemelkedő. Az amúgy drámaíró-színirendező Martin McDonagh első nagyjátékfilmje kötelező darab minden mozirajongó számára, és az is egyre biztosabb, hogy ez az ír-belga független prudukció erősen az év filmjének tűnik az eddigi vászonra került alkotások tükrében. A magyar cím (Erőszakik) - amelyért óriási mínuszpont jár a hazai forgalmazónak - egy buta filmvígjátékot sugall, míg az eredeti cím inkább emlékeztet egy kisérletezősebb, komolyabb hangulatú művészfilmre, utalva a cselekmény helyszínére, egyúttal a film fő motívumára is, az amúgyis kissé depresszív, de gyönyörű gótikus városra, Brügge-re (ejtsd: Brüzs).

Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) életét egy pokoli munka keseríti meg, és amíg az ügy tisztázódik, főnökük (Ralph Fiennes) Londonból Bruggébe küldi őket egy kis pihenőre karácsony környékén. A két bérgyilkos a gótikus építészet és a kanálisok flamand városában próbál alkalmazkodni a turistaléthez, ami Kennek könnyebben, fiatalabb és izgágább pártfogoltjának azonban nehezebben megy. A drámai alapszituáció is adja magát, a két főszereplő teljesen ellentétesen látja Bürgge városát, Ken számára maga a paradicsom - csónakázik a folyón, megnézi a múzeumokat és a legfontosabb műemlékeket - míg Ray számára Brügge maga a pokol, a város minden percét utálja, a néptelennek tűnő város ugyanis felébreszti benne a bűntudatot, előtörnek belőle a nemrég történt események - gyilkosságukban egy ártatlan kisfiú is életét vesztette, ezen esemény pedig Ray lelkét nem hagyja nyugodni, már az öngyilkosságot is fontolgatja. Ebből fakadóan a film legfőbbb üzenete magában a megtisztulásban rejlik, a film végén maga Ray is ebben reménykedik, hiszen Brügge nem más, mint maga a purgatórium, amely a film egyik emlékezetes momentumában is megjelenik - egy a mennyről és pokolról szóló Bosch képen.

A film egyik legnagyobb pozitívuma maga a város és annak hangulata - egyszer az életben mindenképpen el akarok jutni Belgiumba, de legfőképpen Brüggébe, ahol egyébként a film karácsonyi hangulata miatt a forgatásnak köszönhetően nem is szedték le az ünnepi díszeket egészen március végéig. Az operatőr alapvetően távoli képekkel dolgozik, hogy átérezhető legyen a város depresszív hangulata. A két főszereplő a főnök jelentkezéséig bejárja a gyönyörű várost, innen bontakozik ki az egyébként rendkívül fordulatos cselekmény, amely egy drámaíróhoz méltóan rendkívül okosan felépített. A dialógusok is kellőképp letisztultak és egyenesek, pont olyanok, amilyet ilyen színes karakterű bűnözőktől elvárna az ember. Nem hiába, a filmet körüllebegi némi szarkazmus és fekete humor is, s ez a hangulat átjárja a dialógusokat, olyannyira, hogy nem egy emlékezetes poén maradt meg a film után. A szöveg kissé naturális, nem egy kritikában vették elő a rasszizmus-kártyát - indokolatlanul. A filmhez ugyanis hozzátartoznak ezek a kisebb utalgatások (törpeség, feketék-fehérek, belgákról alkotott sztereotípiák), de ezek inkább jobban megértetik a film mondanivalóját, mont hogy bántó célzatúak lennének.

A másik óriási pozitívum a zene. Carter Burwell zenéje ugyanis hihetetlen atmoszférát teremtett a filmnek, holott néhol csak egy zongora, vagy néhány vonós kíséri a képeket. A film azonban nem igazán az erőszakról szól - s bár rendelkezik néhány brutálisabb akciójelenettel, de az alaptéma inkább a személyiségek fejlődésben rejlik, mint a kézzelfogható történet bonyolultságában - így ezekhez az apróbb rezdülésekhez is kiválóan alkalmazkodik a film zenéje. És hogy egyébként tényleg mi tetszett még az In Bruges-ben? Az a klasszikus kidolgozottság, ami kiemeli ezt a mozit az átlagfilmek sorából. Az a természetes egyszerűség és leleményesség, amely a képi világot jellemzi (gondoljunk csak a városi jelenetekben látható fókuszokra), és persze ott vannak még a bűnösségük ellenére is szerethető és szellemes karakterek, akik ellentétességük miatt megteremtik a komikus elemeket is. Bátran állíthatom, hogy ez a film az év egyik meglepetése - és ha így folytatjuk talán legjelentősebb alkotása is egyben - ugyanis az eddigi unalmas moziprogramot elnézve az év további részében sem várhatóak igazán kiemelkedő, különleges filmek - ebben a több éve tartó uborkaszezonban pedig unikum ez az ízig-vérig szarkasztikus, európai komédia. Kötelező darab, kötelező vétel!

Carter Burwell - The last judgement (© Lakeshore Records, 2008)