l3v3e

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendõ hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!

(Részlet Juhász Gyula Trianon című verséből.)

Amikor a dolgok igazán jól mennek, nagyon figyeljünk oda, hogy észre is vegyük. Nem nagy diadalokról van szó, hanem egyszerű alkalmakról: olyasmiről, mondjuk mint limonádét inni az árnyékban egy forró délután, vagy egy közeli pékség illatát beszívni, vagy horgászni, vagy ügyet se vetni rá, fogunk-e valamit, vagy sem, vagy hallani, amint valaki csak úgy magában gyönyörűen zongorázik a szomszéd házban. - /Kurt Vonnegut/

Túl vagyok életem első egyetemi zárthelyijén, Római jogból, és annyira nem is volt nehéz, mint amennyire gondoltam. Persze most néhányan biztosan felhördültek, hogy én miért csak november elején írom az első zéhámat, de az igazság az, hogy itt a jogon maximum csak a gyakorlati órákon divatos a minden héten írunk valamiből szisztéma, egyébként a diákok jobban szeretnek szívni félévkor. Ugye ismerős a vicc, hogy miért jó az egyetemistáknak? Mert Mikulás és Szilveszter között mindössze kettőt kell aludni. Maga a dolgozat egyébként nem volt olyan nehéz, a történeti részt és az eljárásjogot kérte számon, némi teszt, némi kifejtés, rövidke volt, egy talán csak az lehet a gond, hogyha egy kicsikét felületes, vagy kapkodós voltam, de ennyi fért bele ebbe a rövid időbe, úgyhogy remélem gond nem lesz, meg hát ez úgyis csak gyakorlat, maximum annyiban érint, hogy megfelelt, vagy jól megfelelt eredménnyel zárom-e a félévet (remélhetőleg az elégtelen az nem jön szóba), a vizsga ígyis-úgyis hátravan. Úgyhogy most egy picit élvezem a semmittevést, bár nem sokáig, mert ha jól számolom, akkor innét nem sok időm lesz henyélni, nem egészen két múlva ismét zárthelyi lesz, csak akkor évfolyamszinten, s erről még a felsősök se tudnak sokat mondani, mivel először lesz ilyen hosszú idők óta, csak hogy ehhez már hozzácsappan a személyi és családjog is, és talán már a dologi jog eleje is, én meg most így az írás közben jövök rá, hogy ezek szerint megint tanulhatok egész héten, mert ez az évfolyamszintű dolgozat igencsak előttem áll… és akkor még nem is mondtam, hogy december 15-től vizsgaidőszak van, én meg úgy tervezem, hogy a Rómát és legalább egy jogtörit letudok karácsony előtt. A hangsúly a tervezésen van, nem szívesen vizsgáznék még nyolc tárgyból januárban, akkorra a jogfogalmak (~Jogi alaptan), a közgáz, egyetemes jogtörténet maradna. Meglátjuk, hogyan jön mindez össze.

Az evolúció felőlem elmehet a pokolba. Hatalmas tévedés vagyunk. Egyetlen évszázadnyi közlekedési őrjöngéssel halálos sebet ejtettünk ezen a kedves, életadó bolygón - az egyetlenen az egész Tejúton. A kormány hadat visel a drogok ellen, nem igaz? Akkor menjen neki a kőolajnak is. Beszéljen arról, milyen káros a kőolaj bódulata! Ez aztán a káros bódulat! Ha tankolunk egy keveset az autónkba, akár száz mérföldet is megtehetünk óránként, elüthetjük a szomszéd kutyáját, és cafatokra téphetjük a légkört. Hé, amíg nem lehetünk mások, mint Homo sapiensek, addig mit ugrálunk? Francba az egész szarsággal. Van valakinek egy atombombája? Kinek nincs manapság atombombája? - /Kurt Vonnegut/

Hogy telt a hetem? Érdekes volt. Halmozottan érdekes volt. És akkor még mindig nem tudtam kifejezni a súlyát, amolyan összevisszaság a köbön. Válaszok helyett csak újabb kérdések érkeztek, amolyan megfejtetlen bűnügy, aminek a puzzle-jait soha a büdös életben nem fogom tudni összerakni. Mondhatnám, hogy nagyon érdekel, de inkább azt mondom, hogy baromira unom, és igazából nincs is rá nagyon megoldás, se megfejtés, mert ha valami, akkor az hiányzik a történetből. A jövőt sem tudom dekódolni, nem láthatom előre, őszintén szólva nem is rajtam múlik, és asszem nem leforrázottnak, hanem egy nagy hülyének érzem magamat; sikerült belecsapni a lecsóba, és nemcsak megégettem magamat, de a kaja is még ehetetlenebbé vált (pedig újabban szeretem a lecsót). Nem szeretem az önsajnálatot, ez a poszt se arról szól, mindössze a bizonytalanságot és az érdektelenséget utálom, mindkettő fel tud húzni valahogy, pláne ha e kettőnek kombinációjáról van szó… senkit nem vádolok sehogyan, ez a poszt sem szól semmiről, már megint csak a gondolataim kalandoztak el jó messzire.

A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is, közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban. - /Weöres Sándor/

Ez a könyv, amely bővelkedik humorban és meglepő részletekben, egy őrült utazásra invitálja az olvasót. “Szabó Levente vagyok, barátoknak Levi. Balunak emós Levi. Totyának Levigyerek. Egyeseknek csak Lecsó. A tévénézőknek Cápa. A taxisnak Művész Úr. A zenefüggőknek a harmadik kerület abszolút válasza a frontember szóra. Az amerikai producernek a sármos Kelet-európai Figura, a holland szállodaigazgatónak Levee a magyar gitáros. A szomszéd sávban tíz perce indexelő Swiftes srácnak Hülye Majom, az APEH-nak adóalany.” (Magyar Narancs)

És ez csak a jéghegy csúcsa. Levee megdöbbentő őszinteséggel mesél vad korszakáról, a végeérhetetlen csajozásokról, az öltözőszagú balett táncosokról, ételről, italról, barátokról, ellenségekről, sikerről és kudarcról egyaránt. Szó lesz még színházról, eszement filmtervekről, átverésekről, szerelmekről, szakításokról, házasságokról és válásokról. Visszatérésekről, jó borokról, finom pálinkáról, reklámokról, velős pacalról, golfról és milliós fogadásokról. Kilencven kilóról, majd száznegyvenről, reklámokról, gyúrásról vazze, egy elszalasztott amerikai karrierről és egy megtalált magyarról. Amszterdamról és Las Vegasról, Mexikóról és a Dunakanyarról, titkokról, pletykákról és hajnalig tartó bulikról.

“Igazi fordulatokban gazdag könyv, amely elénk tárja Levi magánéletét, balhéit, zavaros nőügyeit, a szórakoztatóipart, a televíziós bizniszt, a zene világát, az igaz kemény rock ‘n roll éjszakák hangulatát!” (Index)

Levee mindent elmesél. Azt az estét, amikor barátaival megúszták a dutyit egy közösen átkokózott éjszaka után, pedig a közrend őrei nagyon kellemetlen helyzetbe hozták, egy homoszexuális rendőr inzultálta a tévésztárt - az ORFK szóvivője rögtönzött sajtótájékoztatóján bejelentette, vizsgálatot indítanak az ügyben - de az egy szál alsógatyában menekült végig a Szentendrei úton az őt üldöző rendőrök elől. “Máig nem tudom, rendőrök voltak-e, az biztos, hogy rám pályáztak” - mondta el a híres celebritás, aki azóta csak nevet az ügyön. Ez a könyv, amely bővelkedik humorban és meglepő részletekben, egy őrült utazásra invitálja az olvasót. Apropó utazás! Levee azzal a feltétellel vállalta el ennek a könyvnek a megírását, hogy biztosítunk számára egy repülőjegyet a világ egyik távolabbi országába (erről megállapodásunk értelmében sajnos nem mondhatok többet) amit majd a könyv megjelenése után fog felhasználni, mert úgy érzi, szükséges lesz néhány napra eltűnnie. Ha Önök most ezeket a sorokat Levee életéről szóló könyv hátsó borítóján olvassák, akkor ez azt jelenti, hogy a Cápa épp a Zöldfoki-szigeteken bujkál a Capo Verde szállóban és várja, amíg elül a vihar… hoppá.

“Elképesztő olvasmány, lenyűgöz! Nem bírtam letenni, hihetetlen, hogy egy alig húszéves pasinak milyen titkai lehetnek a világ előtt.” (Cosmopolitan)

A könyv, amely megjelenésekor felforgatta az eladási listákat - bestseller lett, megelőzve az év sikerét, a Harry Potter sorozat befejező kötetét is. És ha ez még mindig nem volna elég, Levee azóta ünnepelt sztár, gyakori vendége az esti showműsoroknak, a tinédzserek bálványa lett. “Annyi levelet kapok mostanában, hogy nem is tudok velük mit kezdeni. Legutoljára a tévműsoraim után kaptam ennyi kedves és szeretetteljes üzenetet a rajongóimtól, de ezekre már válaszolni sem tudok. Jelenleg tárgyalok a United Artistsszal, hogy a könyvemet filmre vigyék. Nagyon érdekli őket, úgy hírlik, hogy maga Brad Pitt játszaná a főszerepet. De egyelőre még nagyon korai bármit is mondani, az is lehet, hogy Csányi Sándorral készül majd el egy magyar verzió.”

“Levee mindent kitálal. Én meg csak csodálom az őszinteségét. Provokatív és pimasz, egy igazi csillag robbant be az irodalmi életbe.” (Est.hu)

És ez nem minden. Levee a befolyó összeget karitatív célokra ajánlotta fel, a kisfókák megmentésére fordítja a könyvből származó nyereség nagy részét, a fennmaradó összegből pedig kifizeti a régóta esedékes távhőszámláját. “Az a büdös helyzet, hogy 48 000 forint a távfűtésem. Havonta. És akkor gondoltam bele, hogy szegény kis fókák mennyire fázhatnak a hidegben - hát én még mennyire! Úgyhogy meg is kerestettem a menedzseremmel azt a szervezetet, ami ezzel foglalkozik. Ha minden jól megy akkor mentőakciót szervezünk, amit élőben közvetít majd valamelyik kereskedelmi csatorna, de ennek részleteiről sem beszélhetek, ugyanis az eddigi csatornám elégedetlen, de én is az vagyok. Nem kaptam elég teret a műsoraikban, úgyhogy váltani kényszerültem. Remélhetőleg az RTL Klub fókusza különkiadással jelentkezik majd a helyszínről, de Hajdú Péter az imént hívott fel telefonon, hogy őket is érdekelné.”

“Rock ‘n roll, még Lemmy is megirigyelné!” (Wan2)

“Nem volt sok idő megírni, de azért utólag így átgondoltam az életemet. Leírni mindig nehezebb az ilyen sztorikat, mint átélni, mert tudod, hogy valamit közvetíteni kell az olvasók felé. Ebben a média által uralt világban kell valaki, aki megmondja a frankót, aki laza, de elegáns is egyben, ezért döntöttem úgy, hogy egy lezser farmer-zakó kombinációban kerülök a borítóra, hogy a könyv közel kerülhessen az emberekhez. Hogy lássák, hogy ez is csak egy hétköznapi ember, tehát ember, és itt a lényeg. Hogy belőled is bármikor lehet sztár, csak akarni kell, és ezt főleg a fiatalságnak üzenem. Otthagyott a csajod, kikosaraztak? Küzdeni kell, csak akkor lesz a munkának gyümölcse! Persze jó, ha van pár ismerősöd, de mindenki ki tud emelkedni valamivel, és az a legjobb ha megtalálod magadban ezt a specialitást. Meg kell hódítani a közönséget.”

A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.

Read more »

Ősztől változik a helyesírási szabályzat. A jelenleg is használt helyesírási szabályzat legutóbbi kiadása ugyanis 1984-ben jelent meg, ezért például az internet és általában a technikai fejlődés nyelvi kihívásaira egyáltalán nem tudott még reagálni. Több ponton egyébként a nyelvészek sem gondolkoznak egységesen. Balázs Géza, a bizottság alelnöke szerint például szükség van az egyszerűsítésre, ám ha valahol kivesznek például egy kötőjelet “borul az egész rendszer”. Eőry Vilma, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa pedig úgy véli, sokkal inkább felhasználóbarát szemléletre lenne szükség. Meglátása szerint átgondolandó például az egybeírás-különírás vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Lapinformációk szerint a nyelvi bizottság legutóbbi - júniusi - tanácskozásán felvetődött például, hogy az i-re végződő helységnevek a jövőben két i-re is végződhetnének, mint például “maracalii”.

Érdekes kis vita bontakozott néhány nappal ezelőtt Csibike blogján, a téma pedig nem más, mint a helyesírás kérdése. Szerinte a helyesírás minősít, az igényesség és az értelmi szint egyik mérőfoka, mivel nem igazán vehető komolyan egy olyan ember, aki nem tud kulturáltan fogalmazni, írásai pedig hemzsegnek a helyesírási hibáktól. Mit szabad a nyelvben és mit nem, mennyire kötöttek a szabályok és mennyire nem, ezek jó kérdések, olyannyira, hogy a nyelvészek legnagyobb vitái is e téma körül forognak. Szabad-e túllépni a nyelvi sztenderdeken, mit hozhat valaki magával otthonról, szabad-e olyan komolyan ragaszkodnunk a nyelvi szabályokhoz, ahogy azt a nyelvművelők teszik? Amennyire frekventált kérdés ez a nyelvészek között, annyira kényes is, jól emlékszem, hogy ez volt az a tétel, amit semmiképpen sem akartam kihúzni az irodalom érettségin, nehogy állást kelljen foglalnom egy olyan témáról, amiről a legtöbb magyar nyelv és irodalom szakos tanár is szinte vérremenően, ortológus-neológus módjára vitatkozik. De hogy mi ez a görcsös ragaszkodás a nyelvtani szabályok fölött, mi ez az erőlködés a nyelv megőrzése érdekében? Nyelvművelés, vagy egyszerűen csak képmutatás? Mielőtt a témába nagyon belemennék, egy dolgot mindenképpen le kell szögezzek, a helyesírás igenis, hogy képet ad az emberek személyiségéről, ha úgy tetszik igényességéről, ugyanúgy ahogy az íráskészség is valamiféle értelmi szintről árulkodik. Nyilvánvalóan nem azt várom el, hogy valaki még a hollywoodot is halivudnak írja, hanem hogy valamiféle nyelvi igényességet, körültekintést mutasson magáról, amikor szavait mondatokká, azokat pedig gondolatok egészévé formálja, saját stílusa szerint. Hiszen ahogy a franciák mondják, le style c’est l’homme, azaz a stílus maga az ember, ennek pedig alapvető eleme a kidolgozottság, amibe azért keményen beletartozik a helyesírás, s az alapvető nyelvtani szabályok, még akkor is, ha azok egyfajta megegyezésen - tény, hogy nem közmegegyezésen - alapulnak. S bár e témában sincsen arany középút, a megoldáshoz az indulatok megfékezése volna az első komoly lépés az érveikhez konzekvensen ragaszkodó nyelvészek és a liberálisan mindent engedő nyelvészek között.

Nem tudtuk ki lesz az érettségi elnök, ezért a magyartanárom azt javasolta, hogy mondjuk azt, hogy egyik oldalnak sincs igaza. Bár nagyon nem szeretem az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz típusú véleményeket - sőt, a közönynél semmit nem utálok jobban - azért ebben a témában úgy vélem, hogy nehéz volna bármelyik oldal javára dönteni. A Nádasdy-féle liberális nyelvészet néhol ugyanolyan túlzó, mint a Balázs Géza által kitaposott út, amely a magát pótolhatatlanul fontosnak tartó, újabb és újabb szabályokat alkotó, állandó problémákat okozó nyelvtani szabályok létrehozásában és újraalkotásában rejlik. Kifejezetten nevetséges hallani a rádióban, amikor két nyelvész azon vitatkozik, hogy egy adott szavunkat hogyan illene helyesen írni, most akkor frissesség, vagy “frisseség’”, hiszen valaha így írták, de ugyanígy előjöhetne a cégér és a “céhgér” közti eltérés is, vagy egyszerűen kőkeményen ragaszkodnak ahhoz, hogy kisebb, miközben úgy ejtjük, hogy “kissebb”. És persze, valóban, a kis tőből képezzük, ezért nem lehetne hosszú a mássalhangzó, de ezek a szabályok egyre inkább borulni látszódnak. Pontosan ezért magam is elismerem, hogy nehéz kiigazodni a nyelvtani szabályokban, sőt, gyakorló íróként nekem is néhol gondot okoz a kötőjelek és összeírások problematikája, s bizony én is vétek hibákat minden a helyes írásmódra való törekvésem ellenére is - de azért valamiféle kontrollra mindig szükség van, és nem tartom elégségesnek azt az érvet, hogy a nyelv az majd formálja önmagát. Persze, a nyelv eddig is formálta magát, mindig alakult valahogyan, itt-ott változott, hol bővült, hol kevesebb lett valamivel, de alapvetően megmaradt annak az egésznek, ami mindig is volt, és én azt sem látom valós problémának, hogy megjelent az internet, ami bár komoly hatással volt a nyelvi változásokra, de (egyelőre) azért olyan óriási és vészes problémákat nem okozott, mint amiket a mesterségesen előállított, már korábban meghozott változások okoztak és okoznak (itt elsősorban a görcsösen etimologizált összevonásokra és elválasztásokra, régies családnevek, vagy a korábbi generációk által használt általános szavak és kifejezések helyesírására gondolok). Sosem jó, ha visszafogjuk a nyelvet, hogy az ne változzon (például ha nagy nyelvművelő volnék, írhattam volna azt is, hogy ne változzék, de a szövegkörnyezetben indokolatlannak éreztem ezt a formát), ugyanúgy ahogy annak sem engedhetünk teret, hogy holnaptól suk-süköljenek az emberek, főleg a magyartanárok nem. Persze, ha ez a közmegegyezés, akkor ez ellen nincs kifogásom, de igenis, hogy helytelen, amikor egy ember azt mondja, hogy kiosszák. Rossz hallani. Főleg akkor, amikor egy olyan ember használja helytelenül, akinek nem kellene: egy gimnáziumi magyartanárom, aki - talán szándékosan - szemrebbenés nélkül mondott és mond ilyeneket a diákjainak.

Eőry Vilma, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa pedig úgy véli, sokkal inkább felhasználóbarát szemléletre lenne szükség. Meglátása szerint átgondolandó például az egybeírás-különírás vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Lapinformációk szerint a nyelvi bizottság legutóbbi - júniusi - tanácskozásán felvetődött például, hogy az i-re végződő helységnevek a jövőben két i-re is végződhetnének, mint például “maracalii”.

Persze azt is kevesen tudják, hogy ez hogy is megy. Sokan azt hiszik, ezek olyan kőbe vésett szabályok, mint a törvények, amiket csak indokolt esetben változtatnak meg. Nos, ez egyáltalán nem így van. A magyar nyelvet érintő kérdésekben az MTA megfelelő intézete számít hivatalosnak, bár elméletben ők is csak szabályokat alkotnak, hibákat javítanak, felhívják a figyelmet arra, hogy elméletileg mi a helyes, tehát elvben csak a nyelv változásait kontrollálják úgy, hogy annak csak egyféle (mondhatjuk hivatalosnak) változata terjedjen el. A legegyszerűbb példa az ilyen újkeletű szavakra a számítógépes kifejezések magyarba való ültetése. Mivel ez olyan új terület, ami még nem érintette a legutóbbi, 1984-es, és azóta is hivatalban lévő kiadást, ezért szabályalkotásra ilyen téren biztosan szükség van, sok éve még senki sem hitte volna, hogy a file szó magyarosan fájlként fog elterjedni, ezeket a kifejezéseket pedig még egyetlen helyesírási szabálykönyv sem tartalmazta idáig. Azonban az olyan szavaknak, mint a marcalii semmi értelme nincsen, pedig a hírek szerint ilyen jellegű módosításokon is gondolkoztak. Attól félnek - jogosan - hogy a túl megengedő változások következtében borulnak majd a szabályok. Nos ez meg úgy hülyeség, ahogy van, ezek a szabályok már akkor felborultak, amikor kitalálták őket - az egybeírandóság szabályai például úgy következetlenek (és megjegyezhetetlenek), ahogy vannak, tehát mészároscéh, szabócéh, de a váltóművesszabó céh az már különírandó. Meg vajas kenyér és zsíroskenyér esete. A kivételek káosza, amitől meg kellene szabadulni, ugyanis a rengeteg felesleges szabály előbb-utóbb odáig vezethet, ahová a latin is eljutott, egy látszólag szabályos nyelv, tele kivételekkel, amelyekkel már sokkal, de sokkal nehezebb a nyelvet használni. Egyetlen nyelv sem képes szabályok mentén élni, még a mesterséges nyelvek sem. Jó pár napja írtam egy cikket az eszperantóról, amely egy mesterséges nyelv, s amely tizenhat főszabályon alapszik, tehát gondolnánk, hogy ezektől a szabályoktól nem térnek el. De az eszperantisták már kezdenek eltérni ezektől a szabályoktól, itt-ott változtatják a nyelvet saját szájízük szerint, ami a nyelv létrejötte szempontjából is teljesen normális, ugyanis a nyelv létrehozója, Lazaro Ludoviko Zamenhof mindig kikérte magának, ha a nyelv alkotójának nevezték, megelégedett a nyelv elindítójával is, ami azért jóval liberálisabb nyelvszemléletet tükröz. Ha úgy kívánja az adott közeg és az adott korszak, hogy az eszperantó ilyetén változzon, akkor annak nincs akadálya. Az persze egy másik kérdés, hogy az eszperantisták között is vannak konzervatív nyelvészek, akik tiltakoznak a reformok ellen (az ido nyelv is ilyen volt, mely egy könnyített eszperantó lett volna, ezt a törekvést azonban megfojtották). És akkor az eszperantó még egy mesterséges nyelv! Képzeljük csak el, hogy mi van az angollal!

Mielőtt az egész angol nyelvnek nekimennénk, tudnunk kell, hogy a szigetország lakói az ókorban, középkorban (tehát még jóval az 1066-os Hódító Vilmos általi letelepedés előtt) egy a gaelihez, írhez, walesihez hasonló nyelvkeveréket beszéltek. Legelőször a rómaiak hódították meg a szigetet, s a tárgyak, fogalmak megnevezésére latin szavakat használtak, ez volt az első jelentős hatás az akkor használt nyelvre. Amikor a rómaiak az ötödik század elején kivonták Britanniából csapataikat, a szigetre beáramló germánok nyelve vált elsődlegessé, ezt nevezhetjük a mai angol elődjének - vagyis egyfajta óangol nyelvnek. A hatodik század végén azonban Nagy Szent Gergely pápa téríteni kezdett, s megjelent az egyház, amely magával hozta az egyetemes egyházi nyelvet, a latint is. Ennek köszönhetően az alapvetően germán jellegű nyelvben latin közvetítéssel új szavak jelentek meg, s a kezdetleges irodalmat is latin betűkkel jegyezték le. Angliát aztán a VIII-IX. század környékén skandináv törzsek rohanták le, akik aztán kisebb falvakat is létrehoztak, így ez jelentősebb hatással volt az akkor beszélt nyelvre (így fordulhat elő, hogy a Beowulf is skandináv hatásokat hordoz magán). Az óangol tehát egyértelműen germán nyelv, mivel nyelvtana, szókészlete is az, ám ahogy az előbb is utaltam rá, 1066-ban Hódító Vilmos, azaz a normannok betörése jelentősen megkavarta az addigi helyzetet. A normannok magukkal hozták az akkori francia kultúrát (987-től Capet Hugoval akkor már létezett egy egységes Franciaország a Frank Birodalom egyik utódjaként), s egészen a tizennegyedik századig a szigetország irodalma francia, illetve latin nyelven íródott. Így fordulhat az is elő, hogy az angol nyelv majdnem tízezer szót vett át a franciáktól (ezeknek nagy része főleg az udvari élettel kapcsolatos, hiszen magát az udvari kultúrát is a normannok hozták magukkal). Nagyjából ebbe a korszakba datálható a középangol megjelenése is (elméletileg a magyar iskolákban is tananyag Chaucer Canterbury mesék című műve, amely angolul kiválóan példázza a középangolt). A tizenötödik században azonban megalakultak az első nyomdák, és az ókori klasszikusokat elkezdték az akkori angolba átültetni, így rengeteg új szót kezdtek el használni, s háttérbe szorultak az addig használt francia, spanyol, etc. szavak, kifejezések.

Ezután jött el Shakespeare korszaka. A történelem és az irodalom együtt kiválóan példázza a nyelv apró rezdüléseit, változásait, a spanyolok, portugálok hódítani kezdtek, elfoglalták a fél világot, s felfedezték Amerikát, ahol később angol gyarmatosítók is megjelentek, s az új kereskedelmi útvonalaknak, új cikkeknek köszönhetően rengeteg hatás érte Angliát, s az ezáltal az virágzásnak indulhatott (nem csoda, hogy Erzsébet korszakáról beszélünk). Pont ezeknek az interkulturális hatásoknak köszönhetően jelentek meg olyan szavak az angolban, mint a dohány (spanyol eredetű szó, a tobacco), az olasz mandolin szó, s a borok megnevezése is ezzel kapcsolható össze. Shakespeare tehát abban a korban alkotott, amikor az angol a legbefogadóbb, s leginkább nyitott volt az új szavakra, formákra, és soha nem látott változáson ment keresztül a nyelv. Olaszból (bandita), dánból (switch), ógörögből (metamorphose, mimic, ode) vett át szavakat, s ekkor jelent meg a critic szó is, amit azóta is használunk még a magyarban is, tehát hihetetlen változatosság jellemezte a nyelv fejlődését. Shakespeare például már a Viharban használja a blank verse-t (rímtelen vers), amelyet aztán majd unalomig használ a későbbi irodalom (az már egy másik kérdés, hogy a magyar annyira fantasztikus nyelv, hogy képes időmértékes, de nem időmértékes verselésre is [magyaros], a kettőt egyszerre [szimultán], illetve külön-külön tudja váltani is, ha jól emlékszem nagyjából öt-hat nyelv képes erre még a világon). Jöttek az olyan szavak, mint a negotiate, circumstantial, premediated, marketable és a menedzser szavunk is (manager) ekkor került a nyelvbe. Jöttek német szavak is, így keletkezett az amazement, vagy a szemgolyó, az eyeball is. A keresztes hadjáratokból is merített, az eredetileg arab, “hasisevő” szóból lett az assassination, azaz a orgyilkos szavuk is. Amire azt mondják, hogy egy angol számára olvashatatlan, az csupán a régiességre való utalást jelenti. Shakespeare előszeretettel használta a thee-t, thou-t, ye-t, s mellette a modernizálódó angol hatását, a you-t is. Az angolok azért imádták Shakespeare-t, mert általa hihetetlen szójátékokra lett képes az angol nyelv (amire a magyar persze mindig képes volt). A fő probléma, s ez az amit összetévesztenek az érthetőséggel és érthetetlenséggel, hogy nem volt kiforrott nyelvváltozat, nem volt egységes az irodalmi nyelv, ugyanis 1755-ben jelent meg az első értelmező, helyesírási szótár Angliában, s az váltotta fel az addigi több, mint huszonhat élő nyelvváltozatot. Shakespeare-t éppen azért nem fogadták el pályatársai igazán, mert nagyon konzervatívan ragaszkodtak az akkori nyelvhez (honnan ismerős ez nekem), és nem tudták követni a lépést ezzel a hihetetlenül gyors változással. (Amiért nehéz ma ezt egy angolnak olvasni az az, hogy több drámában egyes szereplők műveltségét, személyiségét, származását butított nyelvvel, gyenge latinitással ábrázolta a szerző.) Shakespeare művei pedig nem egyszerűek egy magyar ember számára sem, kitartás és elmélyülés kell hozzá, hogy valaki mindent megértsen, kihozzon a műből, valószínűleg inkább az angolok lustábbak ehhez, úgy ahogy mi magyarok is lusták vagyunk a Bánk Bánhoz, amelyhez például nekem sem volt elég türelmem.

Elek László (riporter): Úgy tűnik, mint hogyha szegényedne a nyelv. Gondolok például arra, hogy ma kevesebb múlt időt használ a magyar, mint két-háromszáz évvel ezelőtt.
Nádasdy Ádám (nyelvész): Mindig ez történik, hogy kikopnak, megszűnnek bizonyos kategóriák. Így például igen, a „láték egy madarat” típusú múlt idő megszűnt a nyelvben. Helyette viszont megjelent az „el van utazva” típusú szerkezet.
Elek László: Ezt az én iskolás koromban irtották.
Nádasdy Ádám: Ha most mint tudóst kérdezel engem, akkor ne kérdezz ilyeneket! Hiszen az egyik kategória eltűnését mint szegényedést, az új kategória megjelenését mint szörnyűséget aposztrofálod. Én erre csak azt tudom mondani, a kategóriák jönnek-mennek. Az az álláspont, amelyet te képviselsz, semmi egyebet nem akar, mint hogy a nyelv ne változzék. Hiszen minden eltűnést tragédiának és minden születést ugyancsak tragédiának tekint. Tehát erre mint tudós nem tudok mit mondani.

Ezt csak azért éreztem fontosnak, hogy elmondjam, mert a magyar is valahogy egy ilyen katyvaszban van, küszöbön áll egy megújulás, az emberek nagy része tényleg nem bírja már ép ésszel követni a helyesírás szabályait és változásait. Nemrég volt egy teszt az interneten, amely kisebb botrányt váltott ki azzal, hogy még a magyar nyelvet oktató tanárok sem voltak képesek százpontosra kitölteni, olyan problémás szavakat és szóösszetételeket vetett fel. Most akkor “nyitvatartás”, vagy “nyitva tartás”, “légyszives” vagy “légyszíves”? Ezekben tehát a liberális nyelvészeknek sincsen igazuk, hiszen akkor használja mindenki ezeket a szavakat úgy, ahogy tanulta? Írjam azt, hogy “minnyájan”, miközben helyesen “mindnyájan”? De ilyenkor eszembe is jut, hogy mi az a helyes, mit definiálok helyesként? Amit tíz-tizenöt szemüveges bölcsész talál ki egy unalmas délutáni értekezleten? Ha ilyenekről írok, mindig előtör belőlem az értetlenkedő lázadozás az ehhez hasonló dolgokkal szemben, ugyanis nevetségesnek tartom, hogy pont azok az emberek képtelenek hozzátenni ehhez a tudományhoz valamit, akik elvileg ezzel foglalkoznak - túlságosan maradi és idős szemlélettel figyelik ezeket a dolgokat. Balázs Gézát többször is hallottam a Kossuth Rádióban arról tudományoskodni, hogy hogyan is beszélnek ma a fiatalok: több éve kihalt, legfeljebb csak rövidebb ideig létező szlengeket hozott fel, amelyeket még egyetlen tinédzsertől sem hallottam, pedig azért elvileg még egy kicsi ideig én is az vagyok, és ha ez nem volna elég, körülöttem is relatíve elég sok fiatal van. Hiába nem értek egyet egy sor nyelvtani szabállyal, azért még betartom őket. Próbálok kulturált módon fogalmazni, kifejezően írni - lehetőleg helyesírási hibák nélkül. Ugyanis az minősít. Senki ne mondja azt, hogy nem gondolná azt, hogy kissé bunkó vagyok, ha olyanokat írnék, hogy “naon” és “vok“, mindezt pedig megspékelném pár “muszállyal“, esetleg “egyenlőrével“. És akkor még a legtöbb helyesírási hibát meg sem jelöltem. Ez nem önkéntes nyelvművelés, hanem egyszerű igényesség. Ha tudom, hogy egy bálra illendő frakkban menni, akkor azt veszek fel, és nem sportcipőt farmernadrággal. Ez eléggé demagóg, de szemléletes példa, meg lehet érteni belőle, hogy bizonyos alapkövekhez, ha nem is ragaszkodni, de alkalmazkodni kell. Legalábbis érdemes, mert e nélkül nagyon nehéz a kommunikáció - és már az is gyengül az előbb említett nyelvi formáknak köszönhetően.

Azt hiszem tetszik a felhasználóbarát szemlélet ötlete, talán ez volna a helyes megoldás. Ha minden céljuk azt elérni, hogy a nyelv követhető és használható legyen, akkor mindenképpen könnyíteni kell azon valamilyen módon. A nem egyértelmű szabályszerűségeket kellene egyértelműsíteni és újraalkotni, a nyelvet pedig hozzá kellene igazítani a jelenleg is használt változatához, akár a helyesírási alapelvek megváltoztatása mentén is. Ettől nem kellene annyira rettegni, mint ahogyan most azt teszik néhányan. A nyelv pontosan le tudja képezni egy adott kor minőségét, meg tudja mutatni, hogy egy adott intervallumban mi történt abban abban a közegben, ahol használták. A nyelv erre kitűnő indikátor, s ami még jobb, hogy a nyelv önmagától működik. Olyan, mint a természet, látszik rajta, ha elhasználják, ha teleszemetelik, azzal a különbséggel, hogy a nyelv változása nem okoz anyagi veszteséget. Maximum a kommunikáció lustulhat, szegényedhet el, de ez sem a nyelvet, hanem az emberek értelmi színvonalát minősíti. Sok kulturális hiányosságunk van a régi korokhoz képest, nyilvánvalóan emiatt nem is vagyunk olyan kifejezőek, mint száz, vagy kétszáz évvel ezelőtt. Ezért azonban nem a nyelv a hibás, mert az mindig a társadalmi igények szerint alakul. Ha holnap úgy dönt a társadalom, hogy nem használunk többé tárgyeseteket, akkor az kiesik a nyelvből. Mint ahogy kiesett a harmadik múltidő is, ki mondja azt ma már, hogy láték egy madarat az fának tetején? A nyelvművelők sokszor pellengérre állítanak kisebb-nagyobb helyesírási hibákat, miközben a helyes magatartás az igényességre való törekvés elősegítése volna - lássuk be, ebben szenvedünk hiányt. Nem olvasunk elég irodalmat, a tévé és a számítógép (és ezeknek különböző mutációi, kommunikációs variánsai) kaptak komoly szerepet életünkben: egyszerűen elkényelmesedtünk. A kommunikáció gyorsasága lett az uralkodó szempont, ennek pedig nem felel meg a mai magyar nyelv, mivel nehézkes a helyesírása, sok a vessző, követhetetlen mi az egybeírás és különírás, mire kell kötőjelet tenni, és mire nem. Bár helyesírásügyileg magamat elég korrektnek tartom, ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem vétek hibákat. Már általános iskolás koromban is sokat üvöltözött a magyartanárom, ha valaki elvétette a földrajzi nevek helyesírásait. Így hát az oktatással is baj van! Akkor okozhat problémát, amikor már túl késő, egy érettségin már hiába pontoznak le valakit a helyesírása miatt, legfeljebb csak azt érik el, hogy sok-sok felvételi pontot veszít, amiért adott esetben lehet, hogy föl sem veszik. Gimnáziumban a legtöbbször az irodalom négyéves anyagának befejezésére sem jut idő, így a legtöbb iskolában hanyagolják a nyelvtan oktatását. Enélkül viszont hogyan várhatjuk el, hogy a nyelvet eképpen használjuk? A nyelv - ha úgy tetszik - “romlásához” ez a jelen oktatáspolitika is kőkeményen hozzájárult.

Kíváncsian várom a helyesírási szabálykönyv legfrissebb változatát - azonban a nyelvészeknek még egy dolgot nem árt az eszükbe vésni: az ember agya nem szoftver, amit csak úgy fel lehet frissíteni. Az új helyesírást éppen ezért kell(ene) a már megszokássá váló - és persze néhol elképzelhetően lingvisztikailag tényleg hibás - változatokra cserélni, ahogyan az már elég sokszor megtörtént az eddigi idők során. Az emberek azonban nem feltétlenül nyelvészek - van akit ez a tudomány nem is érdekel - éppen ezért jó az imént említett kulcsszó: felhasználóbaráttá kell tenni a nyelvet. Nem még körülményesebbé.

Mivel már csak néhány nap van hátra a felvételi ponthatárok kihirdetéséig, ezért már nagyban járatom az agyamat azon, mi lesz akkor, ha nem vesznek fel - ami a jelenlegi pontjaim mellett nem volna meglepő dolog. Ha újra meg akarom próbálni jövőre, akkor ősszel mindenképpen el kell menjek emelt szinten érettségizni, ezt ismétlő vizsgának hívják, amely eredményétől függetlenül csak egy kiegészítés az eredeti bizonyítvány mellé, így ha esetleg nem sikerülne jobban, mint a jelenlegi eredményem, akkor sem kell elkeseredni. Persze ez a vizsga már pénzbe kerül (12 000 Ft-ba), és október 22-én lesz, úgyhogy össze kell kapnom magamat, ha 24-én negatív eredmények születnek, elkezdem az ismétlést és a felkészülést. Mindezek mellett ezúttal nem fogom a véletlenre bízni a dolgot, mivel csak egy nyelvvizsgám van, angol nyelvből (középfokú), illetve van egy emelt szintű érettségim, ezek csak 75 pontot tesznek ki a lehetséges 80-ból, ezért muszáj vagyok valamilyen módon pluszpontokat szerezni még, hogy kitölthessem a maximális pontszámot. Mivel terhes nem vagyok, illetve nem élek GYED-en, GYET-en ésTGYÁS-on, meg a többi ilyen négybetűs dolgon, illetve nem vagyok vak, halláskárosult, illetőleg a szüleim elvégezték a nyolc általánost és nem nyertem meg az olimpiát, így marad a halandók számára kitalált nyelvvizsga-szisztéma. Na meg az sem egy elhanyagolható tény, hogy a diplomákhoz ma már általában két államilag elismert nyelvvizsga szükséges, ezért valahogy be kell biztosítsam magamat, amíg nem késő. Na de melyik nyelvet válasszam, hiszen gimnáziumban csak angolul és latinul tanultam, meg egy rövid ideig németül is, de se latinul, se németül nem tudok annyira jól, amennyire kellene, és egy év nem elég arra, hogy felhozzam magamat, ezért inkább valami más után kell, hogy nézzek, magam se gondoltam volna, hogy erre a felfedezésre jutok, de tegnap sétálgatás közben felgyulladt a lámpa a fejemben, megszületett a terv: eszperantó nyelvvizsga!

De hogy mi az az eszperantó? Az eszperantó egy mesterséges nyelv, amelynek alapjait Lazaro Ludoviko Zamenhof białystoki születésű, zsidó-orosz nemzetiségű, varsói szemorvos rakta le a XIX. század végén. A tervezett nyelvet eredetileg Lingvo Internacianak, azaz nemzetközi nyelvnek nevezte el, de a köztudatban mégis az eszperantó megnevezés terjedt el - köszönhetően az első eszperantó-tankönyv szerzőjének álneve miatt, a magát Dr. Esperantonak, vagyis Dr. Remélőnek nevező tankönyvíró által terjedt el az eszperantó, mely nem sokkal később önálló életre kelt. Az eszperantó egyébként egy meglehetősen eklektikus nyelv, szókincse főleg újlatin (spanyol, francia, olasz, román), germán (angol, német), illetve szláv (lengyel, orosz) nyelvekből százmazik, de főleg olyan szavak, amelyek már más nyelvekben is megtalálhatóak (tehát interonimák). Zamenhof nem szavakat, hanem szóelemeket - morfémákat - vett át, így maga a nyelv is erősen agglutináló jelleget mutat (ebben tehát eléggé hasonlít a magyarhoz). Mivel a nyelv egyik legfontosabb terjesztője maga az irodalom, így ebben eszperantó sem szűkölködik, az utóbbi száz évben a világirodalom klasszikusait mind átültették eszperantóba, Zamenhof magát a Bibliát is átültette, de a magyar irodalom is egyre nagyobb számban található meg eszperantó nyelven, olvasható a Pál utcai fiúk, a János vitéz, a Toldi, Az ember tragédiája, de ugyanígy megtalálható a Vuk, vagy egy tucat rejtő regény is. Ezek mellett egyébként további érdekes tényeket is találtam az eszperantóról, mégpedig, hogy az eszperantó Magyarországon egyenjogú, bárhol tanítható, a Magyar Tudományos Akadémia 2004-es állásfoglalása szerint élő idegen nyelv. Pontosan emiatt választották rengetegen az utóbbi években diplomájuk megszerzéséhez, felvételi pontjaik bővítéséhez az eszperantó nyelvet, melyből a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont szervez akkreditált nyelvvizsgákat. 2005-ben az angol és a német után a harmadik legkedveltebb nyelv lett.

És monda Isten: Legyen világosság: és lõn világosság.
Kaj Dio diris: Estu lumo; kaj farigxis lumo.

Mi ez az érdeklődés az eszperantó iránt? Az eszperantó alapnyelvtana 16 egyszerű szabályból áll, amelyet az eszperantó nyelv alapjának neveznek (Fundamento), s ezekhez minden újító törekvés mellett is igyekeznek ragaszkodni. Ennek köszönhetően az eszperantó egy könnyen tanulható nyelv, középfokon egy intenzív tanfolyammal nagyon rövid idő alatt meg lehet tanulni, ráadásul az eszperantisták különböző találkozókat, összejöveteleket szerveznek, a nyelv követői között elterjedt szokás vendégül látni bármely eszperantistát a világon, így a nyelvet tanulók, ismerők rengeteg lehetőséghez jutnak mind a nyelv gyakorlására, mind az új emberek megismerésére. Minden évben megjelenik egy Pasporta Servo nevű kiadvány, amelyben azok az eszperantisták teszik közzé címüket az egész világból, akik szívesen vendégül látnak más eszperantistákat egy-két napra az otthonukban. A kötetben szerepelnek a feltételek (pl. hány napra, hány személyre), milyen körülmények között, s a legfőbb szabály, hogy mindezt ingyen teszik, azonban bevett szokássá vált, hogy ajádnékot mindenképpen illendő vinni a majdani vendéglátónak. Létezik eszperantó nyelvű újság, magazin, rádió, televízió is. Az eszperantisták számát csak becsülni merik, én ilyen számok tippelésébe nem bocsátkozom, mindenesetre egy erős közösségépítő nyelv, rossznyelvűek szerint már-már egy szekta is egyben.

Saluton! /sa.ˈlu.ton/ - Helló!
Ĉu vi parolas Esperanton? /ˈʧu vi pa.ˈro.las es.pe.ˈran.ton/ - Beszélsz eszperantóul?
Jes /ˈjes/ - Igen.
Kiel vi nomiĝas? /ˈki.el vi no.ˈmi.ʤas/ - Hogy hívnak?
Mi nomiĝas Levente Szabó. /mi no.ˈmi.ʤas/ - A nevem Szabó Levente.
Unu bieron, mi petas. /ˈu.nu bi.ˈe.ron, mi ˈpe.tas/ - Egy sört kérek!
Dankon! /ˈdan.kon/ - Köszönöm!
Ne dankinde! /ˈne dan.ˈkin.de/ - Szívesen!
Pacon! /ˈpa.tson/ - Béke!
Mi amas vin. /mi ˈa.mas vin/ - Szeretlek.

Az biztos, hogy az érdeklődés a nyelv iránt az egyszerűségében rejlik, könnyen lehet vele felvételi pluszpontszámhoz, egyetemi diplomához jutni, mivel élő idegen nyelvként elfogadják azt. Több eszperantó tanfolyamot is találtam az interneten, amelyek két-három hónapos eltérésekkel folyamatosan indulnak, úgyhogy ha tényleg nem vesznek fel, akkor megyek és beiratkozom egy eszperantó tanfolyamra. Ki tudja, egészen vicces lenne, ha sikerülne írnom egy eszperantó bejegyzést a blogomra is. Esetleg ha valamelyik olvasóm valamilyen módon jártas volna ebben a dologban, vagy érdeklődne iránta, akkor bátran jelentkezzen, párosan szép az élet, legalább volna valaki, akivel megoszthatnám a tapasztalataimat. Addig minden érdeklődőnek ajánlom a Lernu nevű oldalt, amely kezdő és haladó eszperantistáknak is kiváló segítséget nyújt az elindulástól kezdve az egyre magasabb szintű olvasáshoz.

Először is, bár eredeti nyelven már egy éve megjelent, s én meg is szereztem a könyvet is angolul, az mégsem fogyott nálam annyira, amennyire vártam. Olvasgattam, nagyjából eljutottam a kétszázadik oldalik, de aztán valahogy elakadtam vele. Nem a nyelvtudásommal van a baj, hanem egyszerűen megszoktam Tóth Tamás Boldizsár fordításait, és az eredetit valahogy sokkal tompábbnak, egyszerűbbnek éreztem a magyarhoz képest, holott persze az egész könyvsorozatról leszögezhető, hogy alapvetően nem egy nehéz olvasmány. Sok dologgal vagyok így, egyszerűen megszokásból jobban szeretem a honi változatot, Louis de Funès-ből is csalódást okozott a francia verzió (és meglepetést, hogy Balázs Péter mennyire zseniális hozzá képest).

Emlékszem nagyjából tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor a könyvvásáron megvettem a Harry Pottert első részét egy ezresért. Sokat hallottam már akkor is róla, pedig egyáltalán nem volt annyira felkapva, amennyire az utóbbi években volt. Nagyon odáig voltam Harry Potterért. Szerettem olvasni, de nem volt egy olyan könyv se, ami úgy teljes egzisztenciámmal lekötött volna. Harrynek mégis sikerült. Valósággal rajongtam a könyvekért, minden információt tudni akartam róluk, még arra is emlékszem, hogy az ötödik könyv megjelenése előtt újra kiolvastam az összeset, hogy pontosan képben legyek a sztorit illetően.

Read more »