l3v3e

http://www.nemzetiliberalis.net/

Ősztől változik a helyesírási szabályzat. A jelenleg is használt helyesírási szabályzat legutóbbi kiadása ugyanis 1984-ben jelent meg, ezért például az internet és általában a technikai fejlődés nyelvi kihívásaira egyáltalán nem tudott még reagálni. Több ponton egyébként a nyelvészek sem gondolkoznak egységesen. Balázs Géza, a bizottság alelnöke szerint például szükség van az egyszerűsítésre, ám ha valahol kivesznek például egy kötőjelet “borul az egész rendszer”. Eőry Vilma, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa pedig úgy véli, sokkal inkább felhasználóbarát szemléletre lenne szükség. Meglátása szerint átgondolandó például az egybeírás-különírás vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Lapinformációk szerint a nyelvi bizottság legutóbbi - júniusi - tanácskozásán felvetődött például, hogy az i-re végződő helységnevek a jövőben két i-re is végződhetnének, mint például “maracalii”.

Érdekes kis vita bontakozott néhány nappal ezelőtt Csibike blogján, a téma pedig nem más, mint a helyesírás kérdése. Szerinte a helyesírás minősít, az igényesség és az értelmi szint egyik mérőfoka, mivel nem igazán vehető komolyan egy olyan ember, aki nem tud kulturáltan fogalmazni, írásai pedig hemzsegnek a helyesírási hibáktól. Mit szabad a nyelvben és mit nem, mennyire kötöttek a szabályok és mennyire nem, ezek jó kérdések, olyannyira, hogy a nyelvészek legnagyobb vitái is e téma körül forognak. Szabad-e túllépni a nyelvi sztenderdeken, mit hozhat valaki magával otthonról, szabad-e olyan komolyan ragaszkodnunk a nyelvi szabályokhoz, ahogy azt a nyelvművelők teszik? Amennyire frekventált kérdés ez a nyelvészek között, annyira kényes is, jól emlékszem, hogy ez volt az a tétel, amit semmiképpen sem akartam kihúzni az irodalom érettségin, nehogy állást kelljen foglalnom egy olyan témáról, amiről a legtöbb magyar nyelv és irodalom szakos tanár is szinte vérremenően, ortológus-neológus módjára vitatkozik. De hogy mi ez a görcsös ragaszkodás a nyelvtani szabályok fölött, mi ez az erőlködés a nyelv megőrzése érdekében? Nyelvművelés, vagy egyszerűen csak képmutatás? Mielőtt a témába nagyon belemennék, egy dolgot mindenképpen le kell szögezzek, a helyesírás igenis, hogy képet ad az emberek személyiségéről, ha úgy tetszik igényességéről, ugyanúgy ahogy az íráskészség is valamiféle értelmi szintről árulkodik. Nyilvánvalóan nem azt várom el, hogy valaki még a hollywoodot is halivudnak írja, hanem hogy valamiféle nyelvi igényességet, körültekintést mutasson magáról, amikor szavait mondatokká, azokat pedig gondolatok egészévé formálja, saját stílusa szerint. Hiszen ahogy a franciák mondják, le style c’est l’homme, azaz a stílus maga az ember, ennek pedig alapvető eleme a kidolgozottság, amibe azért keményen beletartozik a helyesírás, s az alapvető nyelvtani szabályok, még akkor is, ha azok egyfajta megegyezésen - tény, hogy nem közmegegyezésen - alapulnak. S bár e témában sincsen arany középút, a megoldáshoz az indulatok megfékezése volna az első komoly lépés az érveikhez konzekvensen ragaszkodó nyelvészek és a liberálisan mindent engedő nyelvészek között.

Nem tudtuk ki lesz az érettségi elnök, ezért a magyartanárom azt javasolta, hogy mondjuk azt, hogy egyik oldalnak sincs igaza. Bár nagyon nem szeretem az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz típusú véleményeket - sőt, a közönynél semmit nem utálok jobban - azért ebben a témában úgy vélem, hogy nehéz volna bármelyik oldal javára dönteni. A Nádasdy-féle liberális nyelvészet néhol ugyanolyan túlzó, mint a Balázs Géza által kitaposott út, amely a magát pótolhatatlanul fontosnak tartó, újabb és újabb szabályokat alkotó, állandó problémákat okozó nyelvtani szabályok létrehozásában és újraalkotásában rejlik. Kifejezetten nevetséges hallani a rádióban, amikor két nyelvész azon vitatkozik, hogy egy adott szavunkat hogyan illene helyesen írni, most akkor frissesség, vagy “frisseség’”, hiszen valaha így írták, de ugyanígy előjöhetne a cégér és a “céhgér” közti eltérés is, vagy egyszerűen kőkeményen ragaszkodnak ahhoz, hogy kisebb, miközben úgy ejtjük, hogy “kissebb”. És persze, valóban, a kis tőből képezzük, ezért nem lehetne hosszú a mássalhangzó, de ezek a szabályok egyre inkább borulni látszódnak. Pontosan ezért magam is elismerem, hogy nehéz kiigazodni a nyelvtani szabályokban, sőt, gyakorló íróként nekem is néhol gondot okoz a kötőjelek és összeírások problematikája, s bizony én is vétek hibákat minden a helyes írásmódra való törekvésem ellenére is - de azért valamiféle kontrollra mindig szükség van, és nem tartom elégségesnek azt az érvet, hogy a nyelv az majd formálja önmagát. Persze, a nyelv eddig is formálta magát, mindig alakult valahogyan, itt-ott változott, hol bővült, hol kevesebb lett valamivel, de alapvetően megmaradt annak az egésznek, ami mindig is volt, és én azt sem látom valós problémának, hogy megjelent az internet, ami bár komoly hatással volt a nyelvi változásokra, de (egyelőre) azért olyan óriási és vészes problémákat nem okozott, mint amiket a mesterségesen előállított, már korábban meghozott változások okoztak és okoznak (itt elsősorban a görcsösen etimologizált összevonásokra és elválasztásokra, régies családnevek, vagy a korábbi generációk által használt általános szavak és kifejezések helyesírására gondolok). Sosem jó, ha visszafogjuk a nyelvet, hogy az ne változzon (például ha nagy nyelvművelő volnék, írhattam volna azt is, hogy ne változzék, de a szövegkörnyezetben indokolatlannak éreztem ezt a formát), ugyanúgy ahogy annak sem engedhetünk teret, hogy holnaptól suk-süköljenek az emberek, főleg a magyartanárok nem. Persze, ha ez a közmegegyezés, akkor ez ellen nincs kifogásom, de igenis, hogy helytelen, amikor egy ember azt mondja, hogy kiosszák. Rossz hallani. Főleg akkor, amikor egy olyan ember használja helytelenül, akinek nem kellene: egy gimnáziumi magyartanárom, aki - talán szándékosan - szemrebbenés nélkül mondott és mond ilyeneket a diákjainak.

Eőry Vilma, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa pedig úgy véli, sokkal inkább felhasználóbarát szemléletre lenne szükség. Meglátása szerint átgondolandó például az egybeírás-különírás vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Lapinformációk szerint a nyelvi bizottság legutóbbi - júniusi - tanácskozásán felvetődött például, hogy az i-re végződő helységnevek a jövőben két i-re is végződhetnének, mint például “maracalii”.

Persze azt is kevesen tudják, hogy ez hogy is megy. Sokan azt hiszik, ezek olyan kőbe vésett szabályok, mint a törvények, amiket csak indokolt esetben változtatnak meg. Nos, ez egyáltalán nem így van. A magyar nyelvet érintő kérdésekben az MTA megfelelő intézete számít hivatalosnak, bár elméletben ők is csak szabályokat alkotnak, hibákat javítanak, felhívják a figyelmet arra, hogy elméletileg mi a helyes, tehát elvben csak a nyelv változásait kontrollálják úgy, hogy annak csak egyféle (mondhatjuk hivatalosnak) változata terjedjen el. A legegyszerűbb példa az ilyen újkeletű szavakra a számítógépes kifejezések magyarba való ültetése. Mivel ez olyan új terület, ami még nem érintette a legutóbbi, 1984-es, és azóta is hivatalban lévő kiadást, ezért szabályalkotásra ilyen téren biztosan szükség van, sok éve még senki sem hitte volna, hogy a file szó magyarosan fájlként fog elterjedni, ezeket a kifejezéseket pedig még egyetlen helyesírási szabálykönyv sem tartalmazta idáig. Azonban az olyan szavaknak, mint a marcalii semmi értelme nincsen, pedig a hírek szerint ilyen jellegű módosításokon is gondolkoztak. Attól félnek - jogosan - hogy a túl megengedő változások következtében borulnak majd a szabályok. Nos ez meg úgy hülyeség, ahogy van, ezek a szabályok már akkor felborultak, amikor kitalálták őket - az egybeírandóság szabályai például úgy következetlenek (és megjegyezhetetlenek), ahogy vannak, tehát mészároscéh, szabócéh, de a váltóművesszabó céh az már különírandó. Meg vajas kenyér és zsíroskenyér esete. A kivételek káosza, amitől meg kellene szabadulni, ugyanis a rengeteg felesleges szabály előbb-utóbb odáig vezethet, ahová a latin is eljutott, egy látszólag szabályos nyelv, tele kivételekkel, amelyekkel már sokkal, de sokkal nehezebb a nyelvet használni. Egyetlen nyelv sem képes szabályok mentén élni, még a mesterséges nyelvek sem. Jó pár napja írtam egy cikket az eszperantóról, amely egy mesterséges nyelv, s amely tizenhat főszabályon alapszik, tehát gondolnánk, hogy ezektől a szabályoktól nem térnek el. De az eszperantisták már kezdenek eltérni ezektől a szabályoktól, itt-ott változtatják a nyelvet saját szájízük szerint, ami a nyelv létrejötte szempontjából is teljesen normális, ugyanis a nyelv létrehozója, Lazaro Ludoviko Zamenhof mindig kikérte magának, ha a nyelv alkotójának nevezték, megelégedett a nyelv elindítójával is, ami azért jóval liberálisabb nyelvszemléletet tükröz. Ha úgy kívánja az adott közeg és az adott korszak, hogy az eszperantó ilyetén változzon, akkor annak nincs akadálya. Az persze egy másik kérdés, hogy az eszperantisták között is vannak konzervatív nyelvészek, akik tiltakoznak a reformok ellen (az ido nyelv is ilyen volt, mely egy könnyített eszperantó lett volna, ezt a törekvést azonban megfojtották). És akkor az eszperantó még egy mesterséges nyelv! Képzeljük csak el, hogy mi van az angollal!

Mielőtt az egész angol nyelvnek nekimennénk, tudnunk kell, hogy a szigetország lakói az ókorban, középkorban (tehát még jóval az 1066-os Hódító Vilmos általi letelepedés előtt) egy a gaelihez, írhez, walesihez hasonló nyelvkeveréket beszéltek. Legelőször a rómaiak hódították meg a szigetet, s a tárgyak, fogalmak megnevezésére latin szavakat használtak, ez volt az első jelentős hatás az akkor használt nyelvre. Amikor a rómaiak az ötödik század elején kivonták Britanniából csapataikat, a szigetre beáramló germánok nyelve vált elsődlegessé, ezt nevezhetjük a mai angol elődjének - vagyis egyfajta óangol nyelvnek. A hatodik század végén azonban Nagy Szent Gergely pápa téríteni kezdett, s megjelent az egyház, amely magával hozta az egyetemes egyházi nyelvet, a latint is. Ennek köszönhetően az alapvetően germán jellegű nyelvben latin közvetítéssel új szavak jelentek meg, s a kezdetleges irodalmat is latin betűkkel jegyezték le. Angliát aztán a VIII-IX. század környékén skandináv törzsek rohanták le, akik aztán kisebb falvakat is létrehoztak, így ez jelentősebb hatással volt az akkor beszélt nyelvre (így fordulhat elő, hogy a Beowulf is skandináv hatásokat hordoz magán). Az óangol tehát egyértelműen germán nyelv, mivel nyelvtana, szókészlete is az, ám ahogy az előbb is utaltam rá, 1066-ban Hódító Vilmos, azaz a normannok betörése jelentősen megkavarta az addigi helyzetet. A normannok magukkal hozták az akkori francia kultúrát (987-től Capet Hugoval akkor már létezett egy egységes Franciaország a Frank Birodalom egyik utódjaként), s egészen a tizennegyedik századig a szigetország irodalma francia, illetve latin nyelven íródott. Így fordulhat az is elő, hogy az angol nyelv majdnem tízezer szót vett át a franciáktól (ezeknek nagy része főleg az udvari élettel kapcsolatos, hiszen magát az udvari kultúrát is a normannok hozták magukkal). Nagyjából ebbe a korszakba datálható a középangol megjelenése is (elméletileg a magyar iskolákban is tananyag Chaucer Canterbury mesék című műve, amely angolul kiválóan példázza a középangolt). A tizenötödik században azonban megalakultak az első nyomdák, és az ókori klasszikusokat elkezdték az akkori angolba átültetni, így rengeteg új szót kezdtek el használni, s háttérbe szorultak az addig használt francia, spanyol, etc. szavak, kifejezések.

Ezután jött el Shakespeare korszaka. A történelem és az irodalom együtt kiválóan példázza a nyelv apró rezdüléseit, változásait, a spanyolok, portugálok hódítani kezdtek, elfoglalták a fél világot, s felfedezték Amerikát, ahol később angol gyarmatosítók is megjelentek, s az új kereskedelmi útvonalaknak, új cikkeknek köszönhetően rengeteg hatás érte Angliát, s az ezáltal az virágzásnak indulhatott (nem csoda, hogy Erzsébet korszakáról beszélünk). Pont ezeknek az interkulturális hatásoknak köszönhetően jelentek meg olyan szavak az angolban, mint a dohány (spanyol eredetű szó, a tobacco), az olasz mandolin szó, s a borok megnevezése is ezzel kapcsolható össze. Shakespeare tehát abban a korban alkotott, amikor az angol a legbefogadóbb, s leginkább nyitott volt az új szavakra, formákra, és soha nem látott változáson ment keresztül a nyelv. Olaszból (bandita), dánból (switch), ógörögből (metamorphose, mimic, ode) vett át szavakat, s ekkor jelent meg a critic szó is, amit azóta is használunk még a magyarban is, tehát hihetetlen változatosság jellemezte a nyelv fejlődését. Shakespeare például már a Viharban használja a blank verse-t (rímtelen vers), amelyet aztán majd unalomig használ a későbbi irodalom (az már egy másik kérdés, hogy a magyar annyira fantasztikus nyelv, hogy képes időmértékes, de nem időmértékes verselésre is [magyaros], a kettőt egyszerre [szimultán], illetve külön-külön tudja váltani is, ha jól emlékszem nagyjából öt-hat nyelv képes erre még a világon). Jöttek az olyan szavak, mint a negotiate, circumstantial, premediated, marketable és a menedzser szavunk is (manager) ekkor került a nyelvbe. Jöttek német szavak is, így keletkezett az amazement, vagy a szemgolyó, az eyeball is. A keresztes hadjáratokból is merített, az eredetileg arab, “hasisevő” szóból lett az assassination, azaz a orgyilkos szavuk is. Amire azt mondják, hogy egy angol számára olvashatatlan, az csupán a régiességre való utalást jelenti. Shakespeare előszeretettel használta a thee-t, thou-t, ye-t, s mellette a modernizálódó angol hatását, a you-t is. Az angolok azért imádták Shakespeare-t, mert általa hihetetlen szójátékokra lett képes az angol nyelv (amire a magyar persze mindig képes volt). A fő probléma, s ez az amit összetévesztenek az érthetőséggel és érthetetlenséggel, hogy nem volt kiforrott nyelvváltozat, nem volt egységes az irodalmi nyelv, ugyanis 1755-ben jelent meg az első értelmező, helyesírási szótár Angliában, s az váltotta fel az addigi több, mint huszonhat élő nyelvváltozatot. Shakespeare-t éppen azért nem fogadták el pályatársai igazán, mert nagyon konzervatívan ragaszkodtak az akkori nyelvhez (honnan ismerős ez nekem), és nem tudták követni a lépést ezzel a hihetetlenül gyors változással. (Amiért nehéz ma ezt egy angolnak olvasni az az, hogy több drámában egyes szereplők műveltségét, személyiségét, származását butított nyelvvel, gyenge latinitással ábrázolta a szerző.) Shakespeare művei pedig nem egyszerűek egy magyar ember számára sem, kitartás és elmélyülés kell hozzá, hogy valaki mindent megértsen, kihozzon a műből, valószínűleg inkább az angolok lustábbak ehhez, úgy ahogy mi magyarok is lusták vagyunk a Bánk Bánhoz, amelyhez például nekem sem volt elég türelmem.

Elek László (riporter): Úgy tűnik, mint hogyha szegényedne a nyelv. Gondolok például arra, hogy ma kevesebb múlt időt használ a magyar, mint két-háromszáz évvel ezelőtt.
Nádasdy Ádám (nyelvész): Mindig ez történik, hogy kikopnak, megszűnnek bizonyos kategóriák. Így például igen, a „láték egy madarat” típusú múlt idő megszűnt a nyelvben. Helyette viszont megjelent az „el van utazva” típusú szerkezet.
Elek László: Ezt az én iskolás koromban irtották.
Nádasdy Ádám: Ha most mint tudóst kérdezel engem, akkor ne kérdezz ilyeneket! Hiszen az egyik kategória eltűnését mint szegényedést, az új kategória megjelenését mint szörnyűséget aposztrofálod. Én erre csak azt tudom mondani, a kategóriák jönnek-mennek. Az az álláspont, amelyet te képviselsz, semmi egyebet nem akar, mint hogy a nyelv ne változzék. Hiszen minden eltűnést tragédiának és minden születést ugyancsak tragédiának tekint. Tehát erre mint tudós nem tudok mit mondani.

Ezt csak azért éreztem fontosnak, hogy elmondjam, mert a magyar is valahogy egy ilyen katyvaszban van, küszöbön áll egy megújulás, az emberek nagy része tényleg nem bírja már ép ésszel követni a helyesírás szabályait és változásait. Nemrég volt egy teszt az interneten, amely kisebb botrányt váltott ki azzal, hogy még a magyar nyelvet oktató tanárok sem voltak képesek százpontosra kitölteni, olyan problémás szavakat és szóösszetételeket vetett fel. Most akkor “nyitvatartás”, vagy “nyitva tartás”, “légyszives” vagy “légyszíves”? Ezekben tehát a liberális nyelvészeknek sincsen igazuk, hiszen akkor használja mindenki ezeket a szavakat úgy, ahogy tanulta? Írjam azt, hogy “minnyájan”, miközben helyesen “mindnyájan”? De ilyenkor eszembe is jut, hogy mi az a helyes, mit definiálok helyesként? Amit tíz-tizenöt szemüveges bölcsész talál ki egy unalmas délutáni értekezleten? Ha ilyenekről írok, mindig előtör belőlem az értetlenkedő lázadozás az ehhez hasonló dolgokkal szemben, ugyanis nevetségesnek tartom, hogy pont azok az emberek képtelenek hozzátenni ehhez a tudományhoz valamit, akik elvileg ezzel foglalkoznak - túlságosan maradi és idős szemlélettel figyelik ezeket a dolgokat. Balázs Gézát többször is hallottam a Kossuth Rádióban arról tudományoskodni, hogy hogyan is beszélnek ma a fiatalok: több éve kihalt, legfeljebb csak rövidebb ideig létező szlengeket hozott fel, amelyeket még egyetlen tinédzsertől sem hallottam, pedig azért elvileg még egy kicsi ideig én is az vagyok, és ha ez nem volna elég, körülöttem is relatíve elég sok fiatal van. Hiába nem értek egyet egy sor nyelvtani szabállyal, azért még betartom őket. Próbálok kulturált módon fogalmazni, kifejezően írni - lehetőleg helyesírási hibák nélkül. Ugyanis az minősít. Senki ne mondja azt, hogy nem gondolná azt, hogy kissé bunkó vagyok, ha olyanokat írnék, hogy “naon” és “vok“, mindezt pedig megspékelném pár “muszállyal“, esetleg “egyenlőrével“. És akkor még a legtöbb helyesírási hibát meg sem jelöltem. Ez nem önkéntes nyelvművelés, hanem egyszerű igényesség. Ha tudom, hogy egy bálra illendő frakkban menni, akkor azt veszek fel, és nem sportcipőt farmernadrággal. Ez eléggé demagóg, de szemléletes példa, meg lehet érteni belőle, hogy bizonyos alapkövekhez, ha nem is ragaszkodni, de alkalmazkodni kell. Legalábbis érdemes, mert e nélkül nagyon nehéz a kommunikáció - és már az is gyengül az előbb említett nyelvi formáknak köszönhetően.

Azt hiszem tetszik a felhasználóbarát szemlélet ötlete, talán ez volna a helyes megoldás. Ha minden céljuk azt elérni, hogy a nyelv követhető és használható legyen, akkor mindenképpen könnyíteni kell azon valamilyen módon. A nem egyértelmű szabályszerűségeket kellene egyértelműsíteni és újraalkotni, a nyelvet pedig hozzá kellene igazítani a jelenleg is használt változatához, akár a helyesírási alapelvek megváltoztatása mentén is. Ettől nem kellene annyira rettegni, mint ahogyan most azt teszik néhányan. A nyelv pontosan le tudja képezni egy adott kor minőségét, meg tudja mutatni, hogy egy adott intervallumban mi történt abban abban a közegben, ahol használták. A nyelv erre kitűnő indikátor, s ami még jobb, hogy a nyelv önmagától működik. Olyan, mint a természet, látszik rajta, ha elhasználják, ha teleszemetelik, azzal a különbséggel, hogy a nyelv változása nem okoz anyagi veszteséget. Maximum a kommunikáció lustulhat, szegényedhet el, de ez sem a nyelvet, hanem az emberek értelmi színvonalát minősíti. Sok kulturális hiányosságunk van a régi korokhoz képest, nyilvánvalóan emiatt nem is vagyunk olyan kifejezőek, mint száz, vagy kétszáz évvel ezelőtt. Ezért azonban nem a nyelv a hibás, mert az mindig a társadalmi igények szerint alakul. Ha holnap úgy dönt a társadalom, hogy nem használunk többé tárgyeseteket, akkor az kiesik a nyelvből. Mint ahogy kiesett a harmadik múltidő is, ki mondja azt ma már, hogy láték egy madarat az fának tetején? A nyelvművelők sokszor pellengérre állítanak kisebb-nagyobb helyesírási hibákat, miközben a helyes magatartás az igényességre való törekvés elősegítése volna - lássuk be, ebben szenvedünk hiányt. Nem olvasunk elég irodalmat, a tévé és a számítógép (és ezeknek különböző mutációi, kommunikációs variánsai) kaptak komoly szerepet életünkben: egyszerűen elkényelmesedtünk. A kommunikáció gyorsasága lett az uralkodó szempont, ennek pedig nem felel meg a mai magyar nyelv, mivel nehézkes a helyesírása, sok a vessző, követhetetlen mi az egybeírás és különírás, mire kell kötőjelet tenni, és mire nem. Bár helyesírásügyileg magamat elég korrektnek tartom, ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem vétek hibákat. Már általános iskolás koromban is sokat üvöltözött a magyartanárom, ha valaki elvétette a földrajzi nevek helyesírásait. Így hát az oktatással is baj van! Akkor okozhat problémát, amikor már túl késő, egy érettségin már hiába pontoznak le valakit a helyesírása miatt, legfeljebb csak azt érik el, hogy sok-sok felvételi pontot veszít, amiért adott esetben lehet, hogy föl sem veszik. Gimnáziumban a legtöbbször az irodalom négyéves anyagának befejezésére sem jut idő, így a legtöbb iskolában hanyagolják a nyelvtan oktatását. Enélkül viszont hogyan várhatjuk el, hogy a nyelvet eképpen használjuk? A nyelv - ha úgy tetszik - “romlásához” ez a jelen oktatáspolitika is kőkeményen hozzájárult.

Kíváncsian várom a helyesírási szabálykönyv legfrissebb változatát - azonban a nyelvészeknek még egy dolgot nem árt az eszükbe vésni: az ember agya nem szoftver, amit csak úgy fel lehet frissíteni. Az új helyesírást éppen ezért kell(ene) a már megszokássá váló - és persze néhol elképzelhetően lingvisztikailag tényleg hibás - változatokra cserélni, ahogyan az már elég sokszor megtörtént az eddigi idők során. Az emberek azonban nem feltétlenül nyelvészek - van akit ez a tudomány nem is érdekel - éppen ezért jó az imént említett kulcsszó: felhasználóbaráttá kell tenni a nyelvet. Nem még körülményesebbé.

Mivel már csak néhány nap van hátra a felvételi ponthatárok kihirdetéséig, ezért már nagyban járatom az agyamat azon, mi lesz akkor, ha nem vesznek fel - ami a jelenlegi pontjaim mellett nem volna meglepő dolog. Ha újra meg akarom próbálni jövőre, akkor ősszel mindenképpen el kell menjek emelt szinten érettségizni, ezt ismétlő vizsgának hívják, amely eredményétől függetlenül csak egy kiegészítés az eredeti bizonyítvány mellé, így ha esetleg nem sikerülne jobban, mint a jelenlegi eredményem, akkor sem kell elkeseredni. Persze ez a vizsga már pénzbe kerül (12 000 Ft-ba), és október 22-én lesz, úgyhogy össze kell kapnom magamat, ha 24-én negatív eredmények születnek, elkezdem az ismétlést és a felkészülést. Mindezek mellett ezúttal nem fogom a véletlenre bízni a dolgot, mivel csak egy nyelvvizsgám van, angol nyelvből (középfokú), illetve van egy emelt szintű érettségim, ezek csak 75 pontot tesznek ki a lehetséges 80-ból, ezért muszáj vagyok valamilyen módon pluszpontokat szerezni még, hogy kitölthessem a maximális pontszámot. Mivel terhes nem vagyok, illetve nem élek GYED-en, GYET-en ésTGYÁS-on, meg a többi ilyen négybetűs dolgon, illetve nem vagyok vak, halláskárosult, illetőleg a szüleim elvégezték a nyolc általánost és nem nyertem meg az olimpiát, így marad a halandók számára kitalált nyelvvizsga-szisztéma. Na meg az sem egy elhanyagolható tény, hogy a diplomákhoz ma már általában két államilag elismert nyelvvizsga szükséges, ezért valahogy be kell biztosítsam magamat, amíg nem késő. Na de melyik nyelvet válasszam, hiszen gimnáziumban csak angolul és latinul tanultam, meg egy rövid ideig németül is, de se latinul, se németül nem tudok annyira jól, amennyire kellene, és egy év nem elég arra, hogy felhozzam magamat, ezért inkább valami más után kell, hogy nézzek, magam se gondoltam volna, hogy erre a felfedezésre jutok, de tegnap sétálgatás közben felgyulladt a lámpa a fejemben, megszületett a terv: eszperantó nyelvvizsga!

De hogy mi az az eszperantó? Az eszperantó egy mesterséges nyelv, amelynek alapjait Lazaro Ludoviko Zamenhof białystoki születésű, zsidó-orosz nemzetiségű, varsói szemorvos rakta le a XIX. század végén. A tervezett nyelvet eredetileg Lingvo Internacianak, azaz nemzetközi nyelvnek nevezte el, de a köztudatban mégis az eszperantó megnevezés terjedt el - köszönhetően az első eszperantó-tankönyv szerzőjének álneve miatt, a magát Dr. Esperantonak, vagyis Dr. Remélőnek nevező tankönyvíró által terjedt el az eszperantó, mely nem sokkal később önálló életre kelt. Az eszperantó egyébként egy meglehetősen eklektikus nyelv, szókincse főleg újlatin (spanyol, francia, olasz, román), germán (angol, német), illetve szláv (lengyel, orosz) nyelvekből százmazik, de főleg olyan szavak, amelyek már más nyelvekben is megtalálhatóak (tehát interonimák). Zamenhof nem szavakat, hanem szóelemeket - morfémákat - vett át, így maga a nyelv is erősen agglutináló jelleget mutat (ebben tehát eléggé hasonlít a magyarhoz). Mivel a nyelv egyik legfontosabb terjesztője maga az irodalom, így ebben eszperantó sem szűkölködik, az utóbbi száz évben a világirodalom klasszikusait mind átültették eszperantóba, Zamenhof magát a Bibliát is átültette, de a magyar irodalom is egyre nagyobb számban található meg eszperantó nyelven, olvasható a Pál utcai fiúk, a János vitéz, a Toldi, Az ember tragédiája, de ugyanígy megtalálható a Vuk, vagy egy tucat rejtő regény is. Ezek mellett egyébként további érdekes tényeket is találtam az eszperantóról, mégpedig, hogy az eszperantó Magyarországon egyenjogú, bárhol tanítható, a Magyar Tudományos Akadémia 2004-es állásfoglalása szerint élő idegen nyelv. Pontosan emiatt választották rengetegen az utóbbi években diplomájuk megszerzéséhez, felvételi pontjaik bővítéséhez az eszperantó nyelvet, melyből a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont szervez akkreditált nyelvvizsgákat. 2005-ben az angol és a német után a harmadik legkedveltebb nyelv lett.

És monda Isten: Legyen világosság: és lõn világosság.
Kaj Dio diris: Estu lumo; kaj farigxis lumo.

Mi ez az érdeklődés az eszperantó iránt? Az eszperantó alapnyelvtana 16 egyszerű szabályból áll, amelyet az eszperantó nyelv alapjának neveznek (Fundamento), s ezekhez minden újító törekvés mellett is igyekeznek ragaszkodni. Ennek köszönhetően az eszperantó egy könnyen tanulható nyelv, középfokon egy intenzív tanfolyammal nagyon rövid idő alatt meg lehet tanulni, ráadásul az eszperantisták különböző találkozókat, összejöveteleket szerveznek, a nyelv követői között elterjedt szokás vendégül látni bármely eszperantistát a világon, így a nyelvet tanulók, ismerők rengeteg lehetőséghez jutnak mind a nyelv gyakorlására, mind az új emberek megismerésére. Minden évben megjelenik egy Pasporta Servo nevű kiadvány, amelyben azok az eszperantisták teszik közzé címüket az egész világból, akik szívesen vendégül látnak más eszperantistákat egy-két napra az otthonukban. A kötetben szerepelnek a feltételek (pl. hány napra, hány személyre), milyen körülmények között, s a legfőbb szabály, hogy mindezt ingyen teszik, azonban bevett szokássá vált, hogy ajádnékot mindenképpen illendő vinni a majdani vendéglátónak. Létezik eszperantó nyelvű újság, magazin, rádió, televízió is. Az eszperantisták számát csak becsülni merik, én ilyen számok tippelésébe nem bocsátkozom, mindenesetre egy erős közösségépítő nyelv, rossznyelvűek szerint már-már egy szekta is egyben.

Saluton! /sa.ˈlu.ton/ - Helló!
Ĉu vi parolas Esperanton? /ˈʧu vi pa.ˈro.las es.pe.ˈran.ton/ - Beszélsz eszperantóul?
Jes /ˈjes/ - Igen.
Kiel vi nomiĝas? /ˈki.el vi no.ˈmi.ʤas/ - Hogy hívnak?
Mi nomiĝas Levente Szabó. /mi no.ˈmi.ʤas/ - A nevem Szabó Levente.
Unu bieron, mi petas. /ˈu.nu bi.ˈe.ron, mi ˈpe.tas/ - Egy sört kérek!
Dankon! /ˈdan.kon/ - Köszönöm!
Ne dankinde! /ˈne dan.ˈkin.de/ - Szívesen!
Pacon! /ˈpa.tson/ - Béke!
Mi amas vin. /mi ˈa.mas vin/ - Szeretlek.

Az biztos, hogy az érdeklődés a nyelv iránt az egyszerűségében rejlik, könnyen lehet vele felvételi pluszpontszámhoz, egyetemi diplomához jutni, mivel élő idegen nyelvként elfogadják azt. Több eszperantó tanfolyamot is találtam az interneten, amelyek két-három hónapos eltérésekkel folyamatosan indulnak, úgyhogy ha tényleg nem vesznek fel, akkor megyek és beiratkozom egy eszperantó tanfolyamra. Ki tudja, egészen vicces lenne, ha sikerülne írnom egy eszperantó bejegyzést a blogomra is. Esetleg ha valamelyik olvasóm valamilyen módon jártas volna ebben a dologban, vagy érdeklődne iránta, akkor bátran jelentkezzen, párosan szép az élet, legalább volna valaki, akivel megoszthatnám a tapasztalataimat. Addig minden érdeklődőnek ajánlom a Lernu nevű oldalt, amely kezdő és haladó eszperantistáknak is kiváló segítséget nyújt az elindulástól kezdve az egyre magasabb szintű olvasáshoz.

Kissé meglepő és dühítő is egyben, amikor a felvi.hu fórumát olvasva egyes emberek azt kérdezik, hogy vajh 465 pont elég lesz-e a bekerüléshez? Az ilyen ember vagy nagyon taktikus (és szemét), vagy egyszerűen csak álszent és nem tudja mi lesz. Mindkettő rossz, bár az utóbbi egy kicsivel rosszabb. Persze csak a keserűség beszél belőlem, meg az a szánalmas 403 pont, amit sikerült összegyűjtenem, ennél még az értelmi fogyatékosok is jobban teljesítettek két középszintű érettségivel… nyilván magamnak köszönhetem, hogy valami így félresikerült, mindenesetre jól elszámoltam magamat, hogyha az eredetileg prognosztizált 435-höz képest ekkorát estem a lejtőn. Meg persze a másik probléma, hogy nincs lovári nyelvvizsgám, amit be tudok számíttatni az ánglus mellé, és persze a szüleim is kijárták a nyolc általánost, s azért se kaphatok pluszpontot, hogy GYED-en, GYES-en nevelek néhány gyereket, úgyhogy teljesen ordinálisnak érzem magam a sok járókelő, közönyös ember között.

Persze az már megint egy alapvetően jó kérdés, hogy valójában ki való egyetemre. De elcsépelt ez már, magam is rettentőmód unom ezt a témát, mégsem telik el úgy nap, hogy valaki ne kérdezne rá. Persze nem is a kérdéssel van bajom, miért ne kérdezhetne, egyszerűen csak annyi az egész, hogy folyton magyarázkodnom kell, hogy megvédjem magam. Mintha szükségem volna rá, hogy bárkinek is magyarázkodjam arról, hogy mi és ki vagyok. Nincs rá szükségem. Ilyenkor viszont jön a skatulyaelv, megint én vagyok a rosszak rosszabbika, a hülyék hülyébbike, egészen porbafingónak érezhetem magamat, egy semmirekellőnek, aki sosem teljesítette túl magát. És érkeznek a magosból a bezzegek, a szomszédok gyerekei, nővérei akik kitűnőre teljesítették, diligenter végezték iskoláikat, én meg csak bámulok magam elé, hogy hol vagyok én ehhez képest? Azt kellett volna nekem is. Bemagolni mindent szórul-szóra, biflázni amit csak lehet, s jóllakott tehenek módjára visszabüfögni az egészet az iskolában. Mennyivel előrébb tartanék…! Az a bajom, hogy akarva-akaratlanul is lejebb érzem magam, mint ahol valójában vagyok.

Aztán máson gondolkozom. Lehet, hogy ennek így kell lennie? Amikor valami rossz történt velem, mindig volt valami utóélete. Amikor iskolát, majd osztályt is cseréltem, azt hittem megbomlik a világ, vége van mindennek, mehetek majd árufeltölteni egy közeli hipermarketbe. Nem így lett. Valójában jót tettek bizonyos dolgok - attól függetlenül, hogy senkinek nem köszönném meg őket. Tehát biztosan van valami oka mindennek, csak én nem látom - még. És talán ezen a mégen van az igazi hangsúly, valami közeledés az igazság felé. Valami még.

Nos, immáron végeztem ezzel is. Hosszú történet, ahogy már a rezurrektált posztomban is írtam, kissé felemás, mondhatni ambivalens érzetű az egész dolog - számomra legalábbis mindenképpen. Végre elvégeztem iskoláimat, s jöhetett az érettségi is sok-sok céllal és tervvel a fejemben, úgy ahogy azt kell, de végül bizonyos események alaposan keresztül húzták a számításaimat. Lehet mondani, hogy savanyú a szőlő, de igazából nem az, csupán értetlenül állok bizonyos eredmények felett.

Májusban szépen elballagtunk, s kezdődött a rendes érettségi időszak, elsőként az irodalom írásbeli vizsgákkal. Maga az írásbeli két részből áll, egy szövegértési és egy szövegalkotási feladatsorból. Ezért mondom én azt, hogy ennek az érettséginek semmi köze nincsen az irodalomhoz, vagy annak a minimális ismeretéhez sem. A szövegértés egy Nádasdy Ádám interjúhoz kapcsolódott, melyben a riporter a nyelv változásáról kérdezte a nyelvészt, maga a szöveg érdekes és olvasható volt, de az arra feltett kérdésekre szinte lehetetlen volt pontosan válaszolni, ezt bizonyítja az is, hogy a magyar írásbelik országos átlagban eléggé gyenge eredményeket hoztak egy rakás embert elválasztva a 90% esélyétől is. Az írásbeli másik része egy szövegalkotási feladat volt, melyben három téma közül kell választani; a delikvens vagy verset elemez, ezesetben egy Berzsenyi költeményt, vagy novellát elemez, mely esetünkben egy Petelei szöveg volt, vagy egyszerűen tanulás és tudás nélkül ír három és hét oldal között egy véleményt egy adott témáról, ezt hívják ma egyszerűen csak érvelésnek. Ehhez megoldókulcs sincsen igazán, a javító tanár úgy javítja, ahogy szeretné, a legtöbb iskolában meg is adják rá majdnem a maximális pontot, ezért van ennyi jelesen érettségiző magyarból, mert minden felvételiző diák tudja azt a kimondatlan igazságot, hogy a magyar írásbelire nem lehet és nem is kell tanulni egy szót sem. Ezévben azonban sokan elkalkulálták magukat, a középszintű szövegértések nemhogy nehezebbek, de értékelési útmutatóik diktatóriukusabbak is lettek, a várt válaszokat nagyon kevesen tudták a megoldókulcs szerint visszaadni. Több iskolában, így a miénkben is megpróbáltak beadványban fellebbezni a megoldókulccsal szemben, azonban a várt pontokat nem adták meg. Később egy magyartanár is fellebbezett, de az is süket fülekre talált. Igaz, ez a beadvány elég későn érkezett be.

A Nádasdy Ádám nyelvésszel készített interjúhoz kiszabott feladatokra az oktatási szakértő szerint az idő - hatvan perc - is kevés volt, a javítókulcs pontozása pedig igazságtalan. Szolnoki az oktatási ombudsmanhoz, Aáry-Tamás Lajoshoz írt beadványában kitért arra: a feladat miatt hátrányba kerülhetnek az idén érettségizettek az egyetemi felvételin a korábban végzettekkel szemben.

És ez mondjuk igaz is: többen érettségiztek még a múlt évben, s nekik jobb eredményeik születtek, mint a mostaniaknak, s közülük biztosan rengeteg olyan van, akit nem vettek fel, és egy, vagy két tárgyból esetleg ismétel, de most ül a fenekén a 95% feletti eredményével, mert annyija volt. Egyébként a szóbelikkel már lehet jobban szakítani, nekem is sikerült feltornászni a szánalmas 80%-omat írásban. De erről később, haladjunk végig előbb az írásbeliken.

Ha fél kilogramm narancs 75 Ft-ba kerül, akkor hány kilogramm narancsot kapunk 300 Ft-ért? (részlet a matematika írásbeliből)

Másnap írtuk meg a matematika írásbeliket, ahol a sok humános fejű ember célja, hogy elérje a 20%-ot, az abszolvációs határt, mely felett szóbelizni sem kell (10% alatt van bukás, a két érték között pedig szóbeli). Az utóbbi évek matekérettségijei sem voltak igazából nehezek (és ezt én, egy bukott szamár mondom), a múlt évit egészen lazán írtam négyesre, ez egy kicsit volt másabb, ha a kamatos kamatos feladatot nem cseszem el és egy kicsit jobban odafigyelek a többire is, akkor simán meglett volna a négyes. Igazából mindenki fél a matektól, de alapvetően nem egy nehézség. Két részből áll, egy 45 perces, rövid feladatos írásbeliből, és egy 195 perces második részből, ahol az utolsó feladat a legnehezebb, és az éri a legtöbbet is, de több lehetőség közül kell választani egyet. Nekem ez húzta fel, egy nehéznek titulált feladatot oldottam meg majdnem hibátlanul, úgyhogy fel sem merült, hogy túl rosszul sikerüljön a dolog.

2 kilogrammot. (2 pont)
Az egyenes arányosság felismeréséért hibás számolás esetén is jár 1 pont. (részlet a megoldókulcsból)

A hármast megszereztem, így is jobb lett, mint az abszolvációs határ, tehát örülhetek neki. Persze ha egy kicsit igényesebb vagyok magammal szemben, akkor kikaparok legalább egy négyest, de mivel felvételire se kell ezért nem nagyon vertem magam jobb eredményért. Ezúton is köszönet felkészítő tanáromnak, Sándornak!

Jött a történelem írásbeli. Nos, ha valami nyugtalanított és kedvtelenített, akkor az a történelem emelt szintű érettségim volt. Elég sokat készültem rá, meg azért nem voltam egy segg sosem történelemből, de azért úgy voltam vele, hogy vigyázni kell az ilyen dolgokkal, mert könnyen pofára lehet esni. A történelem érettségi is két részből áll, az első része egy 90 perces teszt, melyben össze-vissza kérdeznek, van benne tényanyag, forráselemzés, szövegértés, topográfia, szövegkiegészítés, egyszóval nagyon vegyes és nem is mindig történelem. Magyarul mondva nem igazán könnyű. Eddig azért megoldható volt, de szerintem ez a történelem emelt szintű érettségi az utóbbi évek legnehezebbje volt, és nemcsak a feladatok miatt, hanem mert egyszerűen nagyon sok idő elment a feladatok megoldására. Én nem vagyok egy lassú valaki, de ez az írásbeli ment a legnehezebben, ezen agyaltam a legtöbbet, itt akartam minden feladatra a legpontosabb választ adni, amit csak lehet. És az idő csak szaladt, rohant, futott, alig bírtam befejezni az egészet, így az időnek áldozatául is esett két négypontos feladat is, amit így azért utólag eléggé bánok. Összességében azért elég jól sikerült így is, az esszékkel arattam, majdnem maximum pontos lett az összes, szóval nem kellett szégyenkeznem. Én inkább az objektivitást és a normális tudás számonkérését hiányolom az érettségiből, mert pont az hiányzik belőle, amire való volna; hogy a delikvens képes-e rendesen átlátni összefüggéseket, át tudja-e ültetni a tanultakat a jelenkor társadalmi problémáira, ügyeire, stb. Na ez nincs benne ma a történelem érettségiben, egyszerűen hiányzik belőle. Helyette sok szövegértés és tippelgetés, hogy vajon ide mit kellene írni?

Utolsó írásbelim a középszintű angol nyelvi érettségi volt. Ha láttatok már primitív, buta, elsős nyelvkönyves feladatokat, akkor ezek tökéletesen olyanok voltak. Hosszú, nagyon sok idő van rá, kábé csak annak kell letennie, akinek van nyelvvizsgája, ugyanakkor semmi célja nincsen a nyelvvel felvételi szempontjából. A végén kell két fogalmazást írni, ott már a legtöbbekből kibukott a röhögőgörcs, annyira szánalmas volt az egész. Ennek ellenére itt vonták le a legtöbb pontot, az egyik levelem maximális pontszámot kapott, a másik azonban figyelmetlenségből nem teljesen arról szólt, amiről kellett volna, így volt némi levonás miatta. De igazából angolból annyi volt az összes célom, hogy a megfelelő pontot megkapjam, és hogy ne kerüljek az ötös szint alá. Ezt sikerült teljesíteni.

A szóbelik előtt jött az írásbelik megtekintése. A magyar tűrhetően (bár nem úgy, ahogy szerettem volna) sikerült, a szövegértés sajnos lehúzta az eredményt, a szövegalkotásra egyébként maximális pontszámot kaptam (noha a szerkezet miatt le “kellett” vonni pár pontot a végeredményből). A történelem érettségi meghozta a várt eredményt, az írásbelim 85%-os lett emelt szinten, ami azért nem rossz eredmény, ezzel az iskola második legjobb eredményét produkáltam. Matekból simán túlléptem az abszolvációs határt (49%-kal), és az angol sem okozott problémát (83%). Tudtam, hogy kitűnő nem lehet a bizonyítványom a matematika miatt, illetve a múlt évben lerakott előrehozott informatika érettségim miatt (amit sikerült elrontani a szóbelivel négyesre), de ez nem is nagyon érdekelt. Duplázással akarok bekerülni az egyetemre, ha a magyar és a történelem is jól sikerül, akkor bent vagyok. A magyar már tűrhető közelségben volt, a történelem pedig egészen korrekt állapotában volt már az írásbelik alapján, a szóbelivel kellett mindkettőt jól megúzni.

Így az utolsó nagy megmérettetés a történelem emelt szintű szóbeli volt, melyre meg is érkezett a behívóm, ami egészen pontosan júnis 6-ra szólt. Egy rakás kidolgozott tételem volt, amit át kellett néznem és tanulnom hozzá, ugyanis nem elég, hogy majd harminc tétel vár a vizsgázókra, de minden egyes tételen belül újabb témák találhatóak, amiket a vizsga során kérdezhetnek. Ilyen téma a társadalom helyzete egy bizonyos nagyobb intervallumban (pl. a IX-XIII. század között), s a vizsgán azt kapod, amit adnak, elvileg ilyenkor mindent tudni kell hozzá, hogy nehogy rosszat kapj. Volt egy pár hülyeség azonban, amire nagyon készülni nem lehetett.

- A demokratikus politikai rendszerek működése a modern tömegkultúra és tömegbefolyásolás viszonyai között
- Életmód és társadalom az 1920-as, 1930-as évek Magyarországán
- Nemzetiségek, romák Magyarországon; a határon túli magyarság a XX. század második felében
- A tudományos technikai fejlődés hatása az életmódra (XIX–XX. század)

És akkor ez csak egy kisebb mazsolázgatás, hogy milyen tételek is voltak. A legrosszabb, hogy sokféle kiadvány megjelenik, ami tételeket tartalmaz, de igazán egyik sem koncentrál arra, amit valójában kérnek majd a szóbeli vizsgán. Mindegyik bele-belecsapkod valamibe, de igazán nem adnak teljes egészet ezek a tételek. Úgyhogy ezért mindenki úgy próbál húzni, hogy az valahonnan a jobb tételek közül jöjjön, már ha van ilyen. Senki sem tudja mi van a “fejlődő országok problémái” tételben pontosan, aztán volt is olyan aki kihúzta és a mai Indiáról kellett beszélnie. Miközben a legtöbb gimnáziumban a világháborúk végéig se jutnak el! Ezt tapasztalatból mondom, mi is csak rohanással, jegyzetek kiosztásával tudtuk befejezni az egészet, és annak már csak egy kevesebb része marad meg az emberben.

Szóval megjött a behívom hatodikára, készültem is rá rendesen, éreztem, hogy már csak egy paraszthajszál választ el attól a mágikus 90%-tól, ami simán berepít majd az egyetemre is. Nyomtam a tételeket, alaposan mindegyikhez néztem plusz információkat, adatokat, míg el nem jött a szóbeli napja. Az interneten már informáltam magam, hogy a délelőtti felelők mit húztak, hogy én is tudjam, mire számíthatok. Volt minden délelőtt, kicsit paráztam is a délután miatt, hogy mit fogok kihúzni a dologból. Mire odaértünk egy osztálytársammal már be is hívtak minket…

Kihúztam a második tételt, azaz a “A magyar gazdaság a XV-XVII. században” címűt, és örült a fejem amikor megláttam, hogy Hunyadi gazdaságpolitikáját kell jellemezni. Helyemre el a kiadott forrásokkal, az atlaszommal és nekiálltam, mint a güzü kidolgozni a tételt. Nyeregben éreztem magam, úgy gondoltam, ebből a tételből jó felelés lesz. Ott nem is kellett csalódnom, újra azt éreztem, amit a jó feleléseknél érzek mindig; amikor egyre jobban belelendülsz a téma kidolgozásába, magyarázatába, és sorolod a dolgok lényeges elemeit.

Nagyjából 10-12 percet beszéltem a témáról, kezdtem a korábbi gazdasági helyzettel (Anjou-k virágzó gazdasága és Luxemburgi Zsigmond báróktól való függése, városokra való támaszkodása), majd elemeztem, hogy Hunyadi korában hogyan változott meg (független államszervezet kiépítése), fõleg a pénzügyi változásokra kellett rávilágítani, illetve az adónemekre (koronavám, füstpénz, sómonopólium, városok adói, zsidók és oláhok ötvenede, de a forrás kitért ezekre is). A kultúráról is szólt a forrás, hogy mekkora részét fordította a királyi jövedelmeknek kultúrára (megint ez a Mátyás kultusz, sosem bírják kihagyni). A mezõgazdaságról is szót kellett ejteni, egy forrás arról is eléggé részletesen beszámolt (rideg szürkemarha tenyésztés kezdete, de nincsenek technológiai újítások).

(Megjegyzem, hogy megint a Mátyás kultusszal jöttek elő, azt amit építenek, dagasztanak az oktatásügyben már ezeréve. Fogok indítani egy sorozatot a blogomon mítoszrombolás címmel, ahol majd szépen lerántom a leplet ezekről a túlértékelt történelmi dolgokról, félreértelmezésekről. Persze ilyenkor a diáknak mindig azt kell elmondani, amit számonkérnek tőle, de azért nem szabad elfelejteni, hogy a történelem tanítása nem arról szól, hogy értelmetlen évszámokat magolunk kútfőbe, aztán azt visszaköpdössük. Elvileg az a cél, hogy a diák összefüggéseket lásson és vissza tudja azokat adni. Esetleg - urambocsá - ezeket az összefüggéseket a jelenkor társadalmi helyzetére le is tudja bontani. Mert ez volna a legfőbb cél.)

Amikor befejeztem kérdezõsködtek még sokat (ez a szabály, először a vizsgázó elmondja a feleletet, majd kb. 5-10 percig még kérdezősködnek, ha úgy gondolják, hogy tudnak mit), két nagyon rendes vizsgáztató volt, a harmadik kötözködött mindenkivel folyton, s fõleg arról kérdeztek, hogy mire hasznosította Mátyás ezt a valag pénzt (külpolitikai hódítások, törökellenes védelem, Fekete Sereg fenntartása), és hogy mik voltak a hosszútávú céljai ezzel (Német-Római császári cím elnyerése, illetve azon keresztül az 1212-es Prágai oklevél alapján a cseh királyi cím elnyerése, hiszen a történelemkönyvek butaságaival ellentétben a császári cím csak egy cím lett volna a sok közül, az igazán ütőképes dolog a cseh királyság lett volna, hiszen az a mérhetetlen pénz és nyersanyag - ami az ottani ipart máig mozgatja - elég erőssé tud tenni egy már birodalmi babérokra pályázó, amúgyis teheséges uralkodót). Megkérdezték tõlem mi az az immunitás. Elég sok idegen szót, kifejezést ismerek, tanultam latint is, elvileg rémlene pár dolog, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi ez. Jelentkezzen az, aki tudja, hogy mi az az immunitás (és nem történelm szakos). Úgyhogy mondtam a pasinak, hogy a szó mit jelent, ők pedig mondták, hogy gondoljak bele ez mit jelenthet ez gazdasági szempontból. Végül kinyögték, hogy azokról szól, akik ki akarnak bújni a királyi jövdelmek beszedése alól különbözõ mentességeik szerint, s emiatt a király olyan adókat vezet be, amelyek alól nem tudnak mentesülni. Nem hiszem, hogy ezt tudnom kellett volna, de gondoltam, hogy üsse kő, emiatt nem fogok sokat bukni.

Részleteztették az adónemeket, hogy mi miért volt, mit mért, mennyire, össze kellett hasonlítanom az Anjou-k és a Hunyadiak adórendszerét (koronavám VS harmincadvám, kapuadó VS füstpénz), ez jól ment. Egy rakás olyan dolgot is elmondtam, ami mondjuk csak jogtörténet, vagy esetleg olyasmi, amit egy jobb iskolában sem tanítanak (nálunk sem tanították és másoktól sem hallottam őket). Ezekre is csak mosolyogtak és bólogattak.

Elmélkedtünk Mátyás kultúrájáról, s hogy miért volt erre szüksége. Szokás szerint megint enyelegtek pár percet a királyi pompáról és hogy micsoda reneszánsz uralkodó volt Mátyás. Arról kérdeztek, hogy miért akart ekkora reneszánsz uralkodónak tűnni, aztán “rávezettek” a válaszra, miszerint azért hamisított magának egy komplett családfát is (corvinusok), hogy ne egy senkiházinak tűnjön, hanem hogy egy nagy kaliberű uralkodónak tartsák. Ez a válasz mondjuk logikusnak tűnhet, bár kicsit erőltetettnek érzem. Említettem nekik a visegrádi palota díszudvarát, kérdezték mikor voltam utoljára Visegrádon, s az is a nyalakodás kategóriája volt megint csak.

Úgyhogy én úgy jöttem ki, hogy mindent megtettem, mindent elmondtam, az utolsó szó jogán is. Megvártam az utánam felelő osztálytársamat, így volt azonnal egy indikátorom is arra, hogy a feleletem milyen volt, szerinte korrekt és kifejtett felelet volt, simán megérne annyit, amennyit az övé, vagy amennyi az előttünk lévő osztálytársnőnké volt. Innentől lezártnak éreztem a témát, jött a magyar érettségire való felkészülés, ami igencsak a nyakamon feszült már, alig volt egy hetem hátra belőle, kezdhettem neki a tanulásnak.

Összességében egyébként a magyar sem volt téma. A legtöbb helyen a magyar nem az. A szaktanár kiadja a tételeket, összedobja az érettségi szabályok szerint és onnantól kezdve már csak a diákokon múlik minden. Az egyetlen félelmem az volt, hogy ne húzzak ki valami nehéz nyelvtan tételt, s hogy irodalomból is valami tűrhető kerüljön a kezeim közé. Ez így is történt, kihúztam az egyik kedvenc költőmet, Ady-t, bár előtte ódzkodtam ettől a tételtől, sikerült nagyon jól kidolgozni a feladatot (magyarságversek). Idéztem sokat, összefüggően beszéltem, az elnök nagyon elégedett volt. Nyelvtanból pedig a székely nyelvjárást húztam ki, ott sikerült elterelni a beszélgetést sok minden másra, amibe még az elnök is bekapcsolódott, így probléma azzal sem volt. Utólag megtudtam, hogy maximális pontot kaptam a szóbelimre (50/50 pont), úgyhogy nagyon örültem, hogy legalább a magyar jól sikerült.

Ellentétben a történelemmel. Annak eredménye ugyanis nem sokkal korábban érkezett meg az iskolába a bizonyítványba való beírás céljából. Majdnem dobtam egy hátast, amikor az osztályfőnököm közölte velem, hogy a szóbelimre 42 pontot kaptam a 60-ból! Háromszor is visszakérdeztem, hogy nem nézték-e félre, nem nézték-e el, de sajnos ez tűnt a nagy igazságnak. Itt háborodtam fel és kedvtelenedtem el az egésztől. Valaki négy évig tisztességesen tanul egy tárgyat, amiből jónak is számít, az írásbelijét is megírja elég jól és egy szóbelivel, amire fellebbezni sem lehet jól elcseszik neki az egészet. Mondhatni itt szálltak el a reményeim… 78% lett a végeredményem.

Matekozzunk egy kicsit. Duplázni szeretnék, ami azt jelenti, hogy a két felvételi tárgy százalékos eredményét számolják kétszer. Van egy magyar érettségim 86%-os végeredménnyel (amit persze sajnálok, hogy csak ennyi lett, a multévit azt megírtam volna 90% felé is), s van egy 78%-os történelem érettségim. Ezeket összeadjuk, 164 pont. Ezt kell duplázni, így kijön a 328 pont, melyhez hozzá kell adni a pluszpontjaimat. 35 pont a középfokú angol nyelvvizsgámért és 40 pont azért, mert emelt szintet tettem történelemből. Így kijön 403 pont. A 480-ból. Mondhatnám, hogy semmire nem elég, de még arra sem.

Hozzuk vissza azt, amit előzőleg prognosztizáltam. Egy 90%-os magyar (ami végül nem sikerült, de ez legyen a kisebbik gond) és egy 90%-os emelt töri (ez utóbbitól egy lépésnyire voltam csak). Ez így 180 pont, amely kétszerezve 360, melyhez hozzájárul a 75 plusz. Így kijön a 435 pont. Ami már bőven elég lenne oda, ahová szeretnék menni: jogra. Tavaly az ELTE-re kellett a legtöbb, de az is kevesebb volt, mint a korábbi magas pontszámok, mindössze 132 kellett. Különböző fórumokon kérdezősködtem múlt évben felvételizetteket, hogy ők mennyi pontot vinnének ma, és kb. 420-440 közötti pontokat kaptam. Ez azt jelenti, hogy ha belekaluláljuk a jogász szakma iránti érdeklődést, a felvételizők csökkenő számát, az emelt szinten érettségizők kedvét, akkor azt mondhatjuk, hogy nem lesz nagyon magas a ponthatár, és egy ilyen eredménnyel abszolúte jól jártam volna.

_{*= 2007-hez képest a pontszámok kiértékelése megváltozott. Részletesebben a cikkben olvasható.}

Az ábrán az ezévi jelentkezéseim láthatóak, az utolsó oszlopban pedig a 2007-es ponthatárokat tüntettem fel. Persze ezek a pontok nem teljesen mérvadóak, mivel 2007-ben az összesen elérhető pontszám 144 pont volt. 120 pont az érettségivel és az utolsó két év bizonyítványaival volt összehozható, erre jöttek rá az ún. pluszpontok (maximum 24 pont), melyet közép- és felsőfokú, “C” típusú (komplex) nyelvvizsgáért, emelt szintű vizsgáért és sporteredményekért lehetett kapni. Az érettségi eredményeket sávokban számolták, 90% feleti eredményért maximális tantárgyi pontszámot kapott a felvételiző. Két 90% feletti középszintű érettségi például 120 pontot ért. Ha az egyik ebből a tárgyból emelt szintű volt, már 127 pontja, míg ha egy középfokú nyelvvizsgája is volt már, akkor 134 pontja, s ha netán felsőfokú nyelvvizsgája is volt már az illetőnek akkor 144 pontot tudott szerezni (és vice versa, tehát a középfokú 7 pontot, a felsőfokú 10 pontot ért).

A helyzetet némiképpen bonyolította az a tény, hogy 2005-ig minden olyan diáknak, aki nyelvi érettségire jelentkezett, s valamilyen államilag elismert, “C” típusú (komplex, tehát írásbeli, szóbeli része is van) nyelvvizsgával rendelekezett, az automatikusan 100%-os emelt szintű nyelvi érettségit kapott érte. Vagyis túllépte a kérdéses 90% feletti határt, mellyel a tárgyért szerezhető maximumot megkapta. Voltak és vannak olyan egyetemek, amelyek a legfontosabb nyelveket (angol, német, francia, spanyol, olasz) felvételi tárgyként is elfogadnak, ilyen például a Budapesti Corvinus Egyetem (vagyis a közgáz), a Budapesti Gazdasági Főiskola, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, és a lista még hosszan folytatódik. Ezekben az egyetemekben egy dolog a közös: vannak slágerszakjaik.

• kommunikáció- és médiatudomány
• nemzetközi tanulmányok
• nemzetközi gazdálkodás
• gazdálkodás és menedzsment
• kereskedelem és marketing
• szabad bölcsészet

Ismerősen hangzanak? Az utóbbi évek legfelkapottabb szakjai, egyúttal ezekre a szakokra a legmagasabb a ponthatár. No, de közelt sem azért, mert ilyen erős eredményekkel futnak neki a diákok. Akkor miért is? Mert az ide bekerülő diákok 99%-a rendelkezik legalább két nyelvvizsgával, melyeket 2005-ig automatikusan 100%-os emelt szintű érettséginek fogadtak el. Ezek bekerültek az érettségi bizonyítványokba, kitörölni őket onnan nem lehet (csupán egy megjegyzés jelzi, hogy az xyz technikai számú rendelkezés alapján szerezte), elfogadásuk kötelező jellegű. Mindehhez hozzájárul az is, hogy csupán ettől az évtől kötelező az egyetemeknek, főiskoláknak két tárgyból kiírni a felvételit. Ezeken a slágerszakokon egy tárgyból kellett felvételizni, ami nagyon magas ponthatárokat eredményezett. Egy emelt szintű nyelvi érettségivel (melyhez elég volt egy államilag elismert nyelvvizsga) megvolt a 134 pontjuk az egytárgyasság miatt (a szabály szerint azon intézményekbe, ahol az adott szakon egy tárgyból írták ki a felvételit kétszer kell számolni az emelt szintért járó hét pontot). Ehhez már csak még egy nyelvvizsga kellett; vagy középfokú, s akkor megvolt a 141 pont, vagy egy felsőfokú, s akkor ki volt töltve minden pontjuk, azaz a maximálisan elérhető 144 pont. Volt olyan, aki egy nyelvi emelt szintű érettségivel (134 pont), újabb nyelvvizsgával (+7 pont), és egy sporteredménnyel (+3 pont) került be egy ilyen “magasan kvalifikált” intézménybe. Nos, akkor hol számít a tudás? Aki emelt szinten érettségizett egy ténylegesen tudást elváró tárgyból (vegyük alapul a közgazdasági egyetem felvételi követelményeit, történelem és matematika, vagy közgazdasági alapismeretek), de nem érte el a 90%-ot (ami amúgy piszkosul nehéz feladat mindhárom nevezett tárgyból), az nem került be sehová, még ha meg is érdemelte volna a tudása alapján. Nyelvvizsgás, sporteredményes társai elvették előle a helyet.

Ebben az évben ez a következőképpen módosult. 480 pontot lehet maximálisan elérni, magyarán kibővítették a skálát, és minden intézménybe kötelezővé tették a két tárgyból való felvételit. Magyarán egyetlen intézmény sem kérhet csak idegen nyelvet a felvételihez, kötelező valamilyen másik (általuk meghatározott) tárgyat is számíttatni. Egyetlen fontos változás történt még, immáron nem alakítják az érettségin szerzett százalékos eredményeket felvételi pontokká, hanem azok annyit érnek, amennyit szereztek. Tehát, egy 78%-os történelem érettségi 78 pontot ér az egyik oldalról, egy 86%-os magyar érettségi pedig 86 pontot a másik oldalról. Innen jön a kétféle számítási módszer, az egyik egy bonyolult, amely csak az ötösöknek kedvez, illetve egy könnyedebb, a duplázás, amivel viszont matematikailag érhető módon sok pontot lehet bukni (minden egyes százalékpont veszteség két további pont veszteségét jelenti). Így buktam rengeteg pontot én is, 90%-os történelem érettségimmel most 25 ponttal többem volna. Igen, ennyin múlik.

Természetesen ezek után szinte megjósolhatatlan melyik szakra mennyi lesz a határ. Az is lehet, hogy minden alacsony lesz, de az is, hogy minden nagyon magas. Én speciel egyiket sem prognosztizálom, vannak tippjeim, illetve a jelentkezések számából tudok következtetni.

Amint az látható, a jelentkezők száma évről évre csökkenő tendenciát mutat. Fontos, ezek az összes jelentkezőt mutatják az ország összes felsőoktatási intézményébe. Ugyanakkor az is látható, hogy 2006-hoz képest 2007-ben 24 000 fővel, míg 2007-hez képest 2008-ban 12 000 fővel jelentkeztek kevesebben. Az állami helyek tekintetében nem volt akkora csökkenés, mint az összes jelentkező esetében. Annyi viszont biztos, hogy a szakpolitikusok és a kormány is alaposan elszámíthatta magát, sokféle okot emlegetnek, tandíj, ötéves képzések, stb., a végeredmény azonban ugyanaz, 96 ezer tanulni vágyó diák jelentkezett felsőoktatási intézményekbe. Ez higítja a rendszert.

Ahhoz, hogy átlássuk és prognosztizálhassuk az ezévi pontokat a budapesti jogi egyetemekre, meg kell néznünk milyen eredményeket értek el az utóbbi években a felvételihez szükséges vizsgatárgyakból (amennyiben elfogadjuk azt a statisztikát, hogy a felvételizők 80%-a történelem emelt szintű érettségivel és magyar középszintű érettségivel kerül be).

A statisztikák egyértelműen azt mutatják, hogy a legjobban az első évben, 2005-ben sikerültek a vizsgák, utána 2006-ban mintha nehezítettek volna rajta, 2007-ben pedig javultak az eredmények. Az ábráról azonban egyértelműen leolvasható, hogy a legrosszabb eredmények 2008-ban, azaz ezévben születtek. Ebben az évben lett a legtöbb közepes, és ebben az évben lett a legkevesebb 80% feletti eredmény.

A statisztika jól mutatja, hogy a történelem emelt szintű vizsgák esetében ezévben született a legkevesebb 60% feletti eredmény az eddigi évekhez képest, azonban jól látható, hogy a 80% feletti eredmények tekintetében megközelíti a 2005-ös eredményeket az ezévi vizsga. Majdnem kétszer annyi, 5%-a a vizsgázóknak ért el 90% feletti eredményt.

A fenti statisztika pedig az ezévi eredményeket részletezi. Összesen 5630-an tettek emelt szintű érettségit történelemből, vagyis mintegy 35%-kal kevesebben, mint az előző évben. Ugyanakkor többen értek el 80% feletti eredményt, mint az elmúlt két évben, és többen értek el 90% feletti eredményt, mint valaha.

Hol állok tehát a 78%-os eredményemmel? Nagyjából 1500 diák áll előttem, tehát úgy az 1500-dik helyen. Feltételezzük, hogy a történelem emelt szinten érettségizők mind olyan helyre felvételiznek, ahová a történelem felvételi tárgy. Lesznek köztük történelem szakra jelentkezők, közgazdasági egyetemre, társadalomtudományokra, bölcsészettudományokra jelentkezők is, de jószerivel lesznek köztük jogra pályázók.

Specifikáljuk magunkat a budapesti jogi egyetemekre. Feltételezzük, hogy az ide felvételizők nagy része budapesti lakos is egyben. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium adatbázisából ezeket az adatokat is lekértem. Jól látható, hogy majdnem a vizsgázók 25%-a 80% feletti eredményt produkált emelt szinten. Ez összesen 451 fő. Ha őket tekintjük a mintavételi alapnak, és összevetjük az általános statisztikákkal intézményszerűen:

_{*= Figyelem! A csillaggal jelölt helyek csupán a szerző által prognosztizált eredményeket mutatják. A hivatalos ponthatárokat 2008. július 25-én, a vonalhúzás éjszakáján hirdetik ki.}

Abban az esetben láthatjuk, hogy bár az utóbbi években sokat esett a jogra jelentkezők száma, ezévben mégis nőtt egy kevéssel. Az irányszám ugyanannyi, mint az elmúlt évben, azaz 350 és 450 fő közé kell essen (ezt is a ponthatárok irányítják, hogy hány fővel tudják betölteni a kereteket). Ez azt jelenti, hogyha feltételezzük, hogy aki jogra jelentkezik és budapesti, az első helyen az ELTE jogi karát jelöli meg, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a 80% felettiekkel fogja kitölteni ezen helyeket a rendszer. Akit nem tudnak bepakolni, azt bepakolják a második helyére, ha oda se sikerül, akkor megy a harmadik helyére és így tovább. Ha a vidékieket is beleszámítjuk, akkor az már 1150 főre dagasztja a felvételt követelők létszámát. Persze ebből még mindig kérdés, hogy mennyien akarnak konkrétan a 80% felett érettségizettekből jogra bejutni, és még a pluszpontokat, nyelvvizsgásokat, sporteredményseseket sem számoltuk. Sőt! Olyanokkal sem számoltunk, akik csak megjelölik, vagy nem is emelt szinten érettségiztek, vagy éppen magyarból tették (ott persze jóval rosszabb eredmények születtek).

És akkor még nem beszéltünk arról, hogyha ekkora a differencia, akkor biztosan lesz különbség egy 85%-os és egy 86%-os eredmény között is. Elképesztő harc várható a helyekért, a pontszámokat értékelő algoritmusnak jóval több dolga lesz, mint eddig valaha. Annyi szent, hogy alaposan lemaradtam azoktól, akik 80% felett írták, s a legnagyobb előnyben pedig nyilván a 90% felettiek lesznek.

Ezek alapján pesszimistán jóslom a pontokat. Nem számítok óriási ponthatárokra a jogi egyetemek tekintetében, azonban az ELTE-nél a ponthatár elérheti a 440 pontot is. Annyi biztos, hogy 420-425 pont alatt valószínűtlen, hogy valakit felvegyenek. És ez valahol inkább egy optimista jóslat, hiszen ne feledjük el, hogy 480 pontot lehet elérni, és most is rengetegen jelentkeznek akiket eddig nem vettek fel, vagy éppen valahová egyetemre járnak és párhuzamosan végeznék! Július 25-én minden kiderül, ez biztos, addig csak a haruspexet játszhatom, semmi mást.

Sors bona, nihil aliud! Mindenkinek sok szerencsét, sorstársaimnak pedig jó pihenést és várakozást az esélytelenek nyugodalmával.

_{A szerző csak prognosztizálja a ponthatárokat, nincsen semmiféle kapcsolata az Oktatási és Kulturális Minisztériummal, sem más hasonló tevékenységet végző hivatallal. A szerző által felsorolt statisztikák nyilvánosak.}