l3v3e

http://www.nemzetiliberalis.net/

A parlament az Alkotmány módosítására készül. Az Alkotmány megváltoztatása a TASZ szerint nem fogja a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos problémákat megoldani, de rendkívül veszélyes precedenst teremthet. A javaslat példa nélküli módon szűkítené le a véleménynyilvánítási szabadságot Magyarországon - ezúttal alkotmánybírósági kontroll nélkül, hiszen az Alkotmány módosítása esetén a testület tehetetlen. Arra kérjük az országgyűlési képviselőket, hogy szavazzanak nemmel az Alkotmány módosítására. Arra kérjük Önt, hogy támogassa törekvésünket azzal, hogy levelet küld képviselőjének és Ön is aláírja a nyílt levelet!

Ha a képviselők kétharmada június 29-én igennel szavaz, akkor az Alkotmány egyebek közt a következő szöveggel bővül:

„A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltését, valamint a faji felsőbbrendűségre vagy fajgyűlöletre alapozott eszmék terjesztését a büntető törvény akkor is szigorúan bünteti, ha az mások alapvető jogát vagy a köznyugalmat közvetlenül nem sérti vagy veszélyezteti.“

Az alkotmánymódosítás azt az alapvető demokratikus elvet igyekszik felülírni, mely szerint alkotmányos jogok gyakorlását csak abban az esetben lehet korlátozni, ha mások alkotmányos jogai sérülnek. Ha senkinek nem sérülnek alapvető jogai, és a köznyugalom sem forog veszélyben, akkor a szólásszabadságot nem lehet korlátozni.

Magyarország már megtapasztalta, hogy a véleménynyilvánítás korlátozása nem akadályozza meg a szélsőségesek előretörését. Sőt, a szóláskorlátozó szabályokat épp a megerősödőtt szélsőségesek használják fel arra, hogy elnémítsák a humanizmus szenvedélyes szószólóit. Az 1930-as években – mások mellett – Illyés Gyulát 1 hónapi fogházra ítélték nemzetrágalmazás miatt. József Attilát sajtó útján elkövetett izgatásért ítélték nyolc nap fogházra. Radnóti Miklós felfüggesztett elzárást kapott, mert meggyalázta „az állam által elismert hitfelekezet vallásos tiszteletének tárgyát”.

Az állam elsődleges feladata, hogy megvédje a polgárokat az erőszaktól és a megfélemlítéstől. Az Országgyűlésnek és a Kormánynak világossá kell tennie, hogy nem tűri a kirekesztést.

A hatályos törvények biztosítják a politikai és a jogi eszközöket a gyűlölet és az erőszak elleni fellépéshez, az állam intézményei és a politikai vezetők mégsem tesznek eleget feladataiknak. A rendőrség a rasszista indíttatású bűncselekmények kapcsán nem látja el megfelelően feladatait.

Az ügyészség nem indított eljárást a melegfelvonulás elleni uszítókkal szemben, a bíróság nem hozott jogerős döntést a Magyar Gárda feloszlatásáról, az Országgyűlés és a Kormány nem tette helyre a cigányozó állami vezetőket és nem lépett fel kellő eréllyel a náci masírozókkal szemben.

Az Alkotmány ezirányú módosítása a világon egyedülálló lenne – azt, hogy a büntető törvénykönyv mit büntessen, az alaptörvények nem szokták tartalmazni.

Olvassa el az Alkotmány-módosítást ellenző nyílt levelet és csatlakozzon az aláírókhoz Ön is!

A gyűlölet-bűncselekmények elleni fellépés nem Alkotmánymódosítást kíván, hanem a meglévő jogszabályok következetes betartatását, az állam aktív szerepvállalását a diszkrimináció és kirekesztés felszámolásában. Az Alkotmány a demokratikus berendezkedés záloga. Nem csupán szimbolikus eszközök tárháza, hanem normatív ereje van. A büntetőpolitika nem lehet az alaptörvény tárgya. Az Alkotmány hosszú távra szóló törvény, a benne foglalt rendelkezéseknek időtállónak kell lenniük. A meglehetősen lakonikusan indokolt alkotmánymódosítási javaslat végiggondolatlan: az ad hoc fogalmak használata, az alapjogi tesztek figyelmen kívül hagyása nagy károkat képes okozni a demokratikus berendezkedésben.

A jogalkotó és az Alkotmánybíróság közötti szemléletmódbeli különbséget alkotmánymódosítással feloldani cinikus hozzáállás, hiszen éppen az alkotmánybírósági kontrollt próbálják a képviselők kikerülni. A TASZ álláspontja szerint a Holokauszt-tagadás súlyos társadalmi problémát jelez. Azonban Alkotmánymódosítással nem lehet társadalmi problémákat megoldani, és tévedés azt hinni, hogy e problémák oka az alapjogok korlátozásában keresendő. A kirekesztés, a szegregáció, a méltánytalanság, az intézményesült diszkrimináció az antiszemitizmus nem fog az alapjogok korlátozásától megoldódni. A Magyar Köztársaság felelőssége, hogy oktatáspolitikával, a diszkrimináció és a szegregáció felszámolásával az elfogadást és tiszteletet biztosítsa minden nemzeti, etnikai és vallási kisebbség számára. Az előítéletes gondolkodásmód mindenfajta megnyilvánulását utasítsa el, ideértve az állami előítéletességet is.

A TASZ álláspontja szerint a benyújtott Alkotmánymódosítás nagyon veszélyes. Veszélyezteti az alkotmányos alapjogok rendszerét, ezen keresztül pedig a demokráciát.

Ahogy néhány nappal ezelőtt írtam - bár talán jóstehetség nem kellett hozzá - az elkövetkező időszak nagyon érdekes és fontos változásokat hozhat a magyar politikában. Nos, talán abban mindenki egyetértett velem, hogy a vasárnap majd a jobboldal totális győzelmét hozza, de azt hiszem kiegyezhetünk abban, hogy senki nem számított a mandátumok ilyen mértékű eloszlására, kezdve a nagyobb véleménykutató intézetektől, politológusok százaival bezárólag. Tegnap ugyanis valami olyasmi történt, amit sem a statisztika, sem a szakértők nem tudtak megjósolni, ennek megfelően pedig olyan eredmény rajzolódott ki, amelyet csak a legfanatikusabb szimpatizánsok vártak volna, de talán ők is csak a legmerészebb álmaikban merték volna ezt elképzelni; bejutott a jobbik, nem egy mandátumot vitt el, nem is kettőt, hanem rögtön hármat. Ez a magyar politikában, ilyen jellegű radikális jobboldali párttól kimagasló teljesítmény, a szavazatok nem egészen 15%-át vitte el ezzel a Jobbik, alig lemaradva a második helyezettől, az MSZP-től. Eldőlt az utóbbi hetekben folyó, buta és alpári plakátháború nagy kérdése, a harmadik erő egyértelműen a Jobbiké. Ezzel szemben az SZDSZ totális vereséget szenvedett, nem hogy a harmadik, de még a negyedik, sőt ötödik helyet sem vitték el, az LMP és az MDF ugyanis beelőzte Fodorékat. Csúnyán.

Sok-sok szakértő véleményét hallgattam végig tegnap este, korán reggel, végigböngésztem a sajtót, a blogokat, az internetes fórumokat, glosszákat, az értelmiségi reakciót, és azt kell hogy mondjam, hogy nagyon sok gondolatot és indulatot szabadítottak fel a tegnapi események. Van miről beszélni, és az eredmények értelmezése minden táborban eltérnek egymástól, és ez a politika nyelvén nyilvánvalóan így is van rendjén. Sok szakértő emelte ki, hogy a választáson való részvétel alacsony volt. Néhányan hozzátették, hogy ez csak Magyarországon alacsony, szemben az EU-val, ahol ez az eredmény magasnak tekinthető, főleg a régiós átlagban, ott kifejezetten jól szerepeltünk. Én úgy látom, hogy eredménytől függetlenül, a választási részvételt nem szabad bagatellizálni. Ugyan az országgyűlési választásokon valóban magasabb szokott lenni a részvétel, de ez a többi európai országban is így van, ráadásul a legutóbbi EP-választás is hasonló eredményeket hozott. Véleményem szerint a reális részvételi arány olyan 40-42% lehetett volna, az ami meg lemaradt, az azokból állt, akik nem akartak, nem tudtak kire szavazni. A többiekben meg se fordult, hogy szavazzanak - őket még a hagyományos választásokon is noszogatni kell. Így tehát a választási részvételi arányok korrektek és kielégítőek voltak. A fő kérdés tehát, hogy mi lesz a Jobbikkal?

A Jobbik tegnap 480 ezer szavazatot gyűjtött össze, alig 70 ezerrel lemaradva a második helyezett MSZP-től. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy a Jobbiknak komoly esélye van egy országgyűlési választáson, még akkor is, ha a magyar viszonylatokban az eddigi legmagasabb részvételi aránnyal számolunk, mely 2002-ben, a második fordulóban volt, akkor a szavazásra jogosultak 73%-a járult az urnákhoz. Tisztán látható, hogy 480 ezer szavazat még ebben az esetben is átröpítené a Jobbikot az
5%-os küszöbön, még akkor is, ha a Jobbik nem szerezne egyetlen szavazóval se többet, mint amennyiük tegnap volt, ez pedig az eddigi eredmények tükrében valószínűtlen. Mindazonáltal nagyon fontos megjegyezni, hogy a hazai választási rendszer sajátossága, hogy az a közép- és nagypártoknak kedvez. Ez részben a szisztéma vegyes mivoltából fakad, mivel egyszerre voksolunk listákra és egyéni jelöltekre, s ezen kettősség miatt egy kispártnak elemi érdeke, hogy egyéni jelöltet is juttasson a parlamentbe, enélkül ugyanis nagyobb frakció alkotására képtelen. Emlékezzünk csak vissza a MIÉP 1998-as helyzetére, az addigi részvételi arányok legalacsonyabbika következtében a MIÉP átlépte az 5%-os küszöböt, viszont a házszabály nem tudott rendelkezni egy akkora frakcióról, mint ami a MIÉP-nek volt, mivel a szisztéma eleve feltételezte az egyéni képviselők meglétét, s ezáltal a töredékszavazatokat, a területi listás kompenzált mandátumok megjelenését is. Ilyen a MIÉP-nek nem nagyon volt, mivel csak listán jutottak be, egyéniben semmit nem értek el, ennek megfelelően a frakció létszáma minimum alatti volt. Egy AB. határozat segítette őket át ezen a problémán; a taláros testület úgy határozott, hogy minden pártnak, aki eléri az 5%-ot, joga van frakciót alkotni. Így lett végülis a házszabály szerint 14 fő a frakciók létszámának a minimuma. A MIÉP bejutását annak az átlag alatti részvételnek köszönheti, ami 1998-ban volt, a szavazópolgárok alig 56%-a járult az urnákhoz (ez alig 5%-kal magasabb, mint a szociális népszavazás adatai). Csak viszonyításképpen, az SZDSZ akkor 7,88%-ot ért el, amely mögött alig több mint 350 ezer szavazó állt, a MIÉP mögött pedig majdnem 250 ezer. Ehhez képest viszonyítsunk a tegnapi eredményekhez, a Jobbik 480 ezer szavazót tudhat magáénak, az SZDSZ alig 70 ezret. A MIÉP-nek bár növekedett szavazótábora 2002-ben, az óriási belpolitikai harc végül monstre részvételi arányt hozott; a szavazók 70%-a az első fordulóban, majd 73%-a a második fordulóban annyira széthúzta a mezőnyt, hogy a MIÉP nem jutott be, ellentétben az SZDSZ-szel, akik több mint negyvenezer szavazót vesztettek, de mégis bejutottak az Országgyűlésbe. A folytatás ismert, az egyik legkiélezettebb választást a Fidesz nyerte (még szavazatokban is), de kormányt az MSZP alakíthatott az SZDSZ segítségével. Ez az illusztris példa rendkívül jól mutatja be, hogy egy kisebb pártnak mennyire jól kell tudnia lavíroznia, hogy eredményt érjen el egy országgyűlési választáson; egyrészt listán is jól kell szerepelnie, másrészt pedig egyéniben még ha nem is érnének el mandátumot, biztos második-harmadik helyen kell állniuk ahhoz, hogy a töredékszavazatokból is részesüljenek. Az SZDSZ-nek ez vidék és a főváros segítségével jött össze, míg a MIÉP-nek egyáltalán nem, rendre leszerepeltek a különböző egyéni választókerületekben. Ennek ellenére még egy olyan hatalmas választási hajlandóság, mint amely 2002-ben volt, sem zárná ki a Jobbikot az országgyűlésből, a küszöböt sikeresen átlépnék - listán. Ha feltételezzük, hogy az eredmények tisztán így alakulnak, és a Jobbik egyéniben nem tud olyan jelölteket állítani, akik megfogják a választókat. Viszont, ha azt vesszük figyelembe, hogy a Jobbik már most 7-8 megyében a második helyet foglalja el az MSZP előtt, akkor ha ezt a teljesítményt egyéniben is tudnák hozni, abban az esetben simán elérhetővé válna egy a tegnapihoz hasonló, 10% feletti eredmény is. Természetesen minden a Jobbikon múlik, és azon, hogy miként élnek a megszerzett választói bizalommal.

Mert hogy ennek a bizalomnak van bizony negatívuma is. Minden eddigi belpolitikai harc ellenére az EP-választás hivatalosan, de jure egy dologról szól: ki menjen ki Brüsszelbe. Brüsszel azonban messze van, nagyon messze. Már most nem biztos, hogy a harmadik, meglepetésként bejutó Szegedi Csanád vállalja-e a brüsszeli munkát. Ugyanis valószínűleg azt a Jobbiknál is érzik, hogy itt az idő a belpolitikai kérdésekre fókuszálni, hiszen a felvetett problémákra a választ csak Brüsszelből nehezen lehetne megoldani, illetve ha a bejáratott prominensek elhagyják Magyarországot, kevesebbet képernyőznek, akkor a Jobbik támogatottságának is oda lehet. A Jobbikban valószínűleg realizálta, hogy Brüsszel nem más, mint parkolópálya. A Fidesznek ugyanis 2004 óta nem jelent mást, mint a száműzött, a hazai viszonyokat megunt, feleslegessé váló politikusok pihenőhelyét; gondoljunk csak az azelőtt a Fidesz elsővonalába tartozó Szájer Józsefre, vagy a most bekerült Áder Jánosra, akikről tudni lehet, hogy a Fideszben komoly ellentétek álltak fenn a pártvezetéssel. Az EP-nek így tehát belpolitikai üzenete van, s az országgyűlési választásokra, melyek ki tudja mikor jönnek el, nagy szüksége lehet a Jobbiknak legfőbb prominenseire. Most fog körvonalazódni, de legalább megerősödni a Jobbik ámogatóbázisa, erre vagy arra, mindenesetre egy 2010-es választásra óriási kihívás a jobbiknak az Országgyűlés. Egyúttal pedig példa a többi kispártnak is, hogy van esély a bejutásra, még akár az LMP-nek is, amely alig fél év alatt küzdötte fel magát a kispadra, s ki tudja, hogy mikor jut be majd a nagypolitika színterére. Bár én az LMP amatőrizmusa miatt valószínűtlennek látom az esetleges 2010-es sikert, de bármi megtörténhet még. Nekik is okuk van az ünneplésre. Bukott viszont az SZDSZ. De nagyon nagyot. Az utóbbi tízévben az SZDSZ-nek kiválóan bejött az antirasszista, antifasiszta stratégiája, lehetett gyűlölködni és fröcsögni a jobboldallal szemben. Nem mondom, néha akár jogosan is, bár olyan pofátlanul felesleges dolgokért dobták be a hisztit mint Bácsfi Diána és Tomcat szereplései, ezek pedig aligha nevezhetőek náciformáló erőknek. A helyzet az, hogy az SZDSZ túl sokszor kiáltott farkast, és mint a mesében, mostmár senki nem hisz nekik. Még ha reális volna a helyzet, akkor sem, ugyanis saját szavazótáboruk mondott nemet az SZDSZ elmúlt hétéves munkájára, a Jobbik pedig szépen megköszönte azt, amit az SZDSZ megtett nekik: ahelyett hogy magukkal foglalkoztak volna, a Jobbik malmára hajtották a vizet. A kampányban mindenki tudta, hogy bukta lesz, még a legnagyobb liberális-barát médiaműsorok is kétkedve fogadták az SZDSZ plakátháborúját. A Horn Gábor vezette uszító stratégia, saját szavazótáborukat hülyére vevő nyilatkozataik után egyenesen várható volt az SZDSZ bukása. Az SZDSZ egyetlen pozitívuma a sok negatívumban, ahogyan Fodor Gábor lereagálta a párt bukását, nem fröcsögött, nem szidalmazott, elfogadta az eredményt, sőt mi több, belátta, hogy a választók büntetése ez - ellentétben Horn Gáborral, Kóka Jánossal, vagy Kuncze Gáborral, aki nemes egyszerűséggel odaböfögött a kamerának, amikor szóra bírták volna. Kuncze mozdulata kellőképpen jellemezte az SZDSZ utóbbi pár évét, hogy hogyan vált a semmivé egy rendszerváltó párt.

A nap másik meglepetése az MDF volt. Az 5%-os küszöböt átlépték ugyan, de ez már valószínűleg nem az a szavazótábor, amely legutóbb a parlamentbe juttatta őket. Ez a tábor inkább olyanokból verbuválódott, akik szerettek volna szavazni, de nem tudtak kire, s jobb híján mégis Bokrosra voksoltak. Bokros személye - de szigorúan csak az övé - alternatívát jelentett a kiábrándult baloldali szavazóknak. Ebből mély következtetéseket nem vonnék le 2010-re vonatkozóan, az MDF-nek ugyanis pont ugyanazzal a problematikával kell megküzdenie, amivel a Jobbikot illettem az imént. Az MDF ezt már egyszer eljátszotta 2006-ban, a legtöbb vidéki városban sikerült jelöltet állítaniuk, és rendre a harmadik-negyedik helyeken szerepeltek, így végülis pont átlépték az 5%-os küszöböt.

A baloldal tehát összetört és megbukott. Hogy mi lesz az MSZP-vel, az jó kérdés, bár én még nem temetném őket. Egyértelmű, hogy a Bajnai-kormánynak nem áll érdekében lemondani, és ebben az SZDSZ kiváló partnerük lesz. Az MSZP azzal fog érvelni, hogy a válság megkívánja, hogy tovább regnáljanak, ameddig csak lehetséges, mivel ez az ország érdeke. Ez az egy év, már ha kihúzza addig az MSZP, arra lesz jó a kormánypártnak, hogy elkezdje újraépíteni bázisát, ehhez azonban gyors változásokra van szükség, de legalább egy olyan figurára, mint amilyen Gyurcsány volt. Bajnaival ugyanis az MSZP nem lesz képes választást nyerni, nem olyan karakter mint amilyen Gyurcsány volt, de nem is olyan szerethető mint amivel Medgyessy esetén operáltak. Egyszerűen stílustalan és unalmas. Márpedig egy választáshoz minimum Orbánok és Gyurcsányok kellenek; Orbán egy vitában félkézzel lenyomná a kezeit folyton összetevő, pislogó Bajnait. Nem, ezt így nem lehet csinálni, a szociknak rendes jelölt kell. És ez az ami most nincs; se ifjúsági szervezetük (bár a FiB romjain elindult egy új szervezet, a Societas), se szavazótáboruk. Politológusok azt szokták mondani, két dolog kell egy pártnak, hogy fennmaradjon; lojális, mindenben kitartó szavazók, valamint erős utánpótlás.

Az MSZP-nek jelenleg egyik sincs meg.

Már a tegnapi írásomban is utaltam hazai választási alkotmányos rendszerünk egyik legbutább jogintézményére, a kampánycsendre. Bár nem egy felesleges, vagy rosszul átgondolt szabály működik a magyar jogban, amit felül kellene vizsgálni, azért megpróbálnék felvetni néhányat, amelyen sürgősen változtatni kellene.

Kezdjük tehát a kampánycsenddel. A hazai jogban előfordul, hogy az európai, vagy akár atlanti országok praxisában fellelhető jogszabályokat, jogintézményeket átemelnek, és elhelyeznek a magyar jogrendszerben. A kampánycsend azonban egyike azoknak a felesleges találmányoknak, amelyeket a legtöbb európai országban nem használnak, vagy ha használtak is, eltörölték őket. Az erre vonatkozó szabályozást az 1997. évi C. törvény 41.§-a szabályozza, mely szerint a kampánycsend megsértésének minősül a választói akarat befolyásolása, ingyenesen juttatott szolgálgatásokkal, pártjelvények és zászlók, egyebek osztogatása, illetve egyéb, a választói akarat befolyásolására alkalmas információk terjesztése. A törvény tehát túlságosan tág, alaposabb értelmezést kíván, melyet az OVB számos beadvány alapján szűkített-tágított, de egy 2007-es állásfoglalás szerint az állampolgárok közötti személyes kommunikáció [levél, SMS, e-mail, blogok] nem valósít meg kampánycsendsértést. Normák alkotásánál az alapvető szempont, hogy mi az adott magatartási mintát szabályozók, azaz a jog- illetve normaalkotók szándéka. Jelen esetben az én értelmezésemben a jogalkotó feltett szándéka, hogy legyen nem egészen két olyan nap, amelyben a politikai pártok nem fröcsögnek, nem zaklatnak, nem osztogatnak cukorkát a választóknak, tehát egyfajta “csend” valósuljék meg a nagy megmérettetés előtt. Bár véleményem szerint már maga az argumentáció hibás, ugyanis a kampány finisében, a kampányzárókon lehet a legnagyobbakat fröcsögni, odamondani a választóknak a másik pártról, így én már magát a kampánycsend intézményét bírálom, elhibázott gondolatnak tartom. Na de mit mond ez az OVB-s állásfoglalás? Pofánvágja az egészet, és azt jelenti ki, ha én telefonon, e-mailben, SMS-ben, MMS-ben, fórumokon, blogokon [amely a jövő egyik legnagyobb média- és marketingfelülete] fürkészem be magam az állampolgárok gondolataiba, az nem valósítja meg a kampánycsend megsértését. A törvény a kifejezetten propagandát tiltja, tehát nem verhetek sátrat és nem állíthatok fel egy dobogót, üvöltve azt, hogy szavazzatok a nyúlpártra, mert az már sértené a kampánycsendet. Én ezt abszurdnak és nevetségesnek tartom, ráadásul a jogszabály önmagában nem látja el a feladatát, súlyos következménye nincsen annak, ha valaki megsérti azt. Maximum egyes területeken lehet új választást kiirni, de ennek a valószínűsége nagyon kicsi, főleg a magyar viszonyokat ismerve.

A másik óriási probléma már ötven éve jelen van, s még csak fel sem merült a megváltoztatása. A pártállami időkben vált divatossá a borítékolás, illetőleg a papírdoboz használata a szavazások során. Delikvens bemegy a fülkébe, fogja a tollat, ikszel, fogja a borítékot, belerakja a lapot, és azt az egészet bedobálja a dobozba. Ennek az az egyetlen praktikus oka van, hogy régebben voltak olyan választások, ahol 3-4 lapot is ikszelni kellett, országos lista, egyéni jelöltek, etc. Ezt mondjuk elszeparált dobozokkal is meg lehetne oldani, de borítékos rendszer megszüntetése elsősorban a láncszavazások miatt volna szükséges, a papírdobozokat pedig lecserélném az osztrák illetve az angolszász területeken használt üveg-, illetve plexidobozok szisztémájára. Szavazó bemegy, ikszel, összehajtja a papírt, bedobja az átlátszó dobozba, ahol tökéletesen látható hogy nem egy üres borítékot dobtak be, hanem egy összehajtott papírt. A csalások elkerülése érdekében szigorítanám a felügyeleti rendszert, például szabadon megfigyelhetővé tenném a szavazatok összesítését. A szavazókörökben egy kis helyet hagynék az érdeklődő állampolgároknak, akik távolról figyelhetnék, ahogy bizonyos szabályok szerint összesítik a szavazatokat. Ma is van erre lehetőség, ha jelentkezel felügyelőnek, meg akárminek, de az emberek az ilyesmivel nem szeretnek élni. Az érvénytelen szavazatokat közszemlére tenném, hogy lehessen látni, miért érvénytelen az a szavazat. Persze ez utóbbi már adatvédelmi és alkotmányos aggályokat vetne fel, de azért érdekelne honnét volt 2002-ben az rengeteg érvénytelen voks.

Lassú és csendes kampányt követően elérkezett június első hétvégéje. Amikor ezeket a sorokat írom, akkor még ugyan nem szigorít a kampánycsend – amúgy teljesen felesleges – jogintézménye, de írásom már egy nagyobb napilapban sem volna képes nagyon sok szavazót megmozgatni, átrendezni, mivel az arányok eldőltek – jó előre.

A proteszt szavazók hipotézise abból indul ki, hogy a társadalom azon szegmense, akik a népszavazás intézményét elutasítják [tehát válaszmegtagadók], illetve olyan bizonytalanok, hogy az utolsó napig nem lehet tudni, szavaznak-e egyáltalán, mindig az alacsonyabb státusú emberek közül kerülnek ki. Statisztikailag legalábbis ez írható le, nyilvánvaló persze, hogy a műveltebb középosztályban is lehetnek proteszt szavazók, de nagyobb számban mégis az iskolai végzettségeik miatt alacsonyabb fokon állók - tehát fizikai munkások, mezőgazdasági dolgozók, stb. – képviselik ezt a réteget. A proteszt szavazók tehát vagy teljesen érdektelenek, és nem mennek el szavazni, mert például nem találnak politikai szimpiátiájuknak megfelelő platformot, vagy teljesen bizonytalanok, és az utolsó napig el sem döntik, hogy kire szavaznak, már ha szavaznak egyáltalán. Bár a vasárnapi népszavazás hivatalosan az EU-ról szól, a proteszt szavazókról szóló elméletekben szintén divatos az ilyen szavazók kormányellenességét hangsúlyozni, ezt főleg a különbözői európai és nem-európai példák is eklatánsan igazolják, Belgiumban – amely persze mostanság egy politikailag heves, és aktív nemzet – például több ízben előfordult már, hogy az egymást követő választásokon mindig a kormányoldal szenvedte el a bizonytalanok szavazatait, de szintén erős példa lehet Izrael, ahol utóbbi években szintén felfokozott volt a belpolitikai helyzet.

Így tehát egy megfontolt, a politikával átlagosan foglalkozó ember két dolgot biztosan gondolhat és kijelenthet; egyrészről azt, hogy a vasárnapi szavazás az EU-ról fog szólni, ugyanis ekkor választjuk meg azokat a képviselőket, akik Brüsszelben védik a magyar érdeket, illetve közvetíthetnek az EU törvényhozása és az anyaország között. Másodsorban pedig joggal mondhatja azt a gondolkodó állampolgár, hogy vasárnap politikai csatározás várható, egyfajta belföldi meccs a különböző politikai erők között. Véleményem szerint a gondolkodó embernek ajánlott egyszerre mindkettőt gondolnia, hiszen egyik-másik felé odasandítani nem elég körültekintő álláspont. Egyfelől ugyanis valóban az EU-ba választunk képviselőket, de statisztikailag igazolható, hogy az EU megfoghatatlansága, távolisága a tagállamok polgáraiban önmagában nem hergeli fel a szavazási akaratot, hiszen a különböző években, általában alacsonyabb részvételi arányok rajzolódtak ki a tagországobkan az ott megszokhatóakhoz képest. Magyarországon olyan meglepő érdektelenség (vagy szkepticizmus?) övezte az EU (illetve már korábban a NATO) csatlakozást, hogy az Országgyűlés leszállította az ügydöntő népszavazások eredményességi küszöbét az addigi 50%-ról 25%-ra. A spekuláció bejött, a NATO-ra a szavazásra jogosultak alig 49%-a, az EU-ra pedig a 46%-ra ment el szavazni, a korábbi alkotmányjogi szabályok értelmében pedig mindkét népszavazás eredménytelenül zárult volna, ha nem történik meg a szükséges módosítás. A szakirodalomban meglehetősen hosszú vitákat folytattak arról, hogy ez vajon minek köszönhető, vajon a kérdésekkel kapcsolatos érdektelenség, vagy magával a politikai erőkkel formált vélemény tükröződött-e az eredményeken. A kettős állampolgárság kérdéséről indított ügydöntő referendum ennél is kevesebb embert vonzott, a választók alig 36%-a járult az urnákhoz – bár személyes véleményem, hogy ott a felgyülemől társadalmi feszültség is közrejátszott abban, hogy jópár ember, az akkoriban húzódó hisztéria miatt nem járult az urnákhoz. Gondoljunk csak a heves pro, illetve a még hevesebb kontra érvekre, illetve arra, hogy egyik oldal sem tudott megfelelő tájékoztatást adni a választóknak arról, mi történik, ha egyik-másik kérdésben igennel-nemmel döntenek. Tisztán látható tehát, hogy míg a NATO-ról szóló voksolás viszonylag nyugodt politikai környezetben történt [ebben az időszakban jelentették be a minimálbér emelését, a tandíjak eltörlését, itt nullzáták le véglegesen a korábbi Bokros-csomagot is], úgy az EU-csatlakozást véglegesítő – csupán formális szavazásnak is tekinthető – referendum is ugyanbben a szituációban állt elő; a Medgyessy-kormány „száz napos” programját zárta. Bár a kormányfő elégedetlenségét jelezte a referendum eredményével kapcsolatban, Medgyessy Péter bukása csak egy évvel később, 2004-ben jelentkezett, az első EP-választásokon. Pontosan megfigyelhető a trend, mindkét referendum előtt elegendő cukorkát osztogattak a kormánypártok ahhoz, hogy a jóllakott választók ne nagyon menjenek sehová.

Egy évvel később, az első EP-választás ugyanakkor már meghozta az ellenkezés előszelét. A belpolitikai helyzet felborult, köszönhetően Medgyessy ügynökmúltjának, illetve az MSZP hathatós marketing-gépezetének,vereségük csak annyit jelentett, hogy Medgyessy hamarosan repült a székéből, de az MSZP-SZDSZ koalíció maradt a helyén. A két választás közötti számadatok eltérésében két dolog húzódik meg; amíg NATO és az EU-csatlakozásról szóló szavazások az érdektelenség látszódott, addig az első EP-választáson a kormányoldallal szemben feltámadó elégedetlenség húzódott meg. Míg a NATO szavazást vélhetőleg a Fidesz még meglévő, de csökkenő, kormánypárti szavazótábora mentette meg az eredménytelenségtől, addig az EP-választást az akkoriban már ellenzékben levő Fidesz tábora „húzta fel” részvételi hajlandóságával. A viselkedési minta mindkét oldalon ugyanaz volt, a hagyományosan baloldali, elégedetlen szavazók inkább elkerülték az urnákat, minthogy a jobboldal jelöltjeire, vagy épp a jobbolaldali kormány jövőbeli döntéseire voksoljanak.
2004-ben megint egy érdekes döntés született. Részben az MVSZ oldaláról jövő kezdeményezés eleve halálra volt ítélve, főleg, hogy a kormányoldalnak sikerült megfelelő bizalmi tőket kovácsolnia az eredménytelen referendumból. A jobboldali szavazókat sikerült ugyan feltüzelni, a kormánypártiak azonban inkább nem mentek el, amit az MSZP nyereségként könyvelhetett el, jókora pofont kapott az akkor már a szétszakadás szélén lévő ellenzék. Az MDF fordulata már hamarabb elindult, de retorikájukban érezhető változás 2005-ben, majd a parlamenti választások évében, 2006-ban történt. A 2006-os választás külön cikket érdemelne, de annyi biztos, hogy a különböző kutatásokkal ellentétben (ugyanaz a csapda, mint 2002-ben) a Fidesz nem alakított kormányt, de még csak győzni sem tudott, így a második fordulóban már csak a győzelem mértéke és aránya volt a kérdés. Gyurcsányék ugyan kormányon maradtak, de a bajok ott kezdődtek el; őszödi-beszéd, vizitdíj, tandíj, napidíj bejelentése, adóemelés, költségvetési problémák, kisebbségi kormányzás, miniszterelnök lemondása, újabb jelöltek keresése, Bajnai befutása. Az egy évvel ezelőtti „szociális népszavazás” is, 51%-os részvétel mellett, az ellenzék totális győzelmével zárult, amely azt jelenti, hogy még a korábbi szabályokkal is eredményesen zárult volna. A különböző időközi szavazások is a jobboldalt támogatták, így ténylegesen elképzelhető, hogy a proteszt szavazók jelensége a vasárnapi szavazást sem kerüli el, úgy tűnik rengeteg olyan ember van ma Magyarországon, akit az EP-választás egyáltalán nem érdekel, illetve amúgyis pártokra, logókra kell szavazni, meggyőződésem, hogy rengeteg polgár fejében el sem különül ez a két téma, így egyértelműen ki lehet mondani, hogy a vasárnapi szavazás – szemben a pártok demagógiájával – az EP-választásról, és a belpolitikai helyzet értékeléséről szól.

Demagógia, mivel az MSZP azt hirdeti, amit legutóbb hirdetett, persze politikailag nagyon más lehetősége nincs is; ez csak egy népszavazás, itt a külpolitikáról döntünk, meg a képviseletről, igazából nem is számít, Medgyessy javaslata 2004-ben az volt, hogy a pártok állítsanak közös listát. [Megrökönyödést és nevetést váltott ki a médiából, nem hiába.] Ugyanilyen demagógia persze a Fidesz részéről is megjelenik, ők pont a fordítottját hangsúlyozzák, ez a választás arról szól, hogy elég a kormányból, végre legyen vége ennek a mókuskeréknek, legyen egy új rendszerváltás, történjen meg az a fordulat, amire már 2002 óta várunk, és végülis ez a szlogen sem támadható – retorikai szempontból, hisz mindenki nagyon hatásvadász, az alapvető célok minden pártnál megfigyelhetőek. A Fidesz a mandátumok maximalizálására hajt, ezért támadja már napok óta „riválisát”, a Jobbikot, az MSZP szintén maximalizálni akar, annyit szerezzünk, amennyit csak lehet, hogy ne történjen meg egy történelmi vereség. Az SZDSZ bár titkolja, mégis vállalja, hogy a túlélésért küzd, Fodor Gábor tévéinterjúiban fel sem merül, hogy az SZDSZ kiesne a palettáról, ugyanakkor a harmadik erő megnevezéssel mégiscsak arra várnak, hogy ne süllyedjenek el a hazai politika gödreiben. Folyamatosan támadják a Jobbikot, olyannyira, hogy a Fidesz pocskondiázására már nem maradt energiájuk, amely az utóbbi tíz esztendő termését tekintve meglehetősen furcsa [Lop-Stop, narancsos plakátok, stb.]. Az SZDSZ tehát realizálta, hogy az egyetlen céljuk a liberális szavazókat felébreszteni, hátha ők eljuttatnak egy SZDSZ-est Brüsszelbe, ezzel elkerülvén a totális vereséget, amelyet szinte minden mérvadó kutatóinzét előre megjósolt. Nem tartom valószínűnek, hogy bejutnak, a történelmi vereség meg fog történni, főleg azért, mert az eddigi kettős-tengely mellett megjelent egy harmadik is az SZDSZ-ben, ez pedig Demszky vagyonadó-ellenessége, amely talán egy marginális pontja az SZDSZ-nek, de mégsem elhanyagolható. Süllyed a hajó, vasárnap kiderül mennyire.

A szavazási hajlandóság valószínűleg alacsony lesz vasárnap, főleg, hogy rossz időjárás várható, amely a proteszt szavazókat is otthon tarthatja. Az országnak számos olyan pontja van, ahonnan az urnákat nehéz megközelíteni, még a budapesti agglomeráció is ilyen, pedig ez az ország legfejlettebb régiója. Mindazonáltal a Fidesz-szavazók hajlandósága korrekt, a Jobbik szimpatizánsaié pedig kimagasló, olyannyira fanatikus a tábor, hogy 95%-uk, vagyis szinte minden támogatójuk elmegy vasárnap, legyen égszakadás, földindulás. Nyilván itt kiderül majd, mekkora lufi a Jobbik. Hiszen ez is felmerülhet. Korábban elég erős eredményeket értek el, de mind a ferencvárosi időközi, mind a pécsi eredmények megkérdőjelezhetőek. A ferencvárosiban a Jobbik delegáltja kizáratta az MDF-et, a Zöld Pártot és a MIÉP jelöltjeit, míg Pécsett a magas részvételi arány a polgármester választására vonatkozott, ténylegesen egy képviselőt csak egy kisebb városrészben választottak, ott a jobbik lett a harmadik és az utolsó is, körülbelül 10%-kal (4-500 szavazat).

Ennek ellenére nem úgy látom, hogy a Jobbik lufi. Két szcenáriót tudok elképzelni, az egyikben a Jobbik egy képviselőt delegál, a másikban kettőt. Ha kettőt küld, az SZDSZ sportnyelven szólva KO-val kiesik a színtérről, ha egyet, az is elég jelzés lesz Magyarországnak. A Fidesz maximum 15 képviselőt fog küldeni Brüsszelbe, egyet a jobbik, és ötöt az MSZP. Ez reálisnak tűnik, bár az alacsony részvétel a kisebb pártoknak segít, a Jobbik így akár 7%-ot is elérhet, amely már két képviselőt jelent. Nehéz megtippelni, de az utolsó nagy közvélemény kutatások is azt mutatják, Morvai megy Brüsszelbe. Minden megkérdőjelezhető kijelentése ellenére. A Fideszből és az MSZP-ből (egy kutatócég szerint a Jobbikosok ötöde volt MSZP-s) kiábrándultak ugyanis alternatívát látnak a Jobbikban. Az SZDSZ-szel szemben a Jobbik vidéken is nagyon erős, ott az előbbi szinte mérhetetlen. Az SZDSZ-nek csak akkor volna esélye, ha hirtelen feltámadna az a 10%, aki őket korábban a fővárosban támogatta. Ez csak akkor történhetne meg, ha az MSZP és az SZDSZ közös platformon mozogna, és osztoznának a szavazatokon, például egy hagyományos baloldali család esetében; szülők MSZP, gyerekek SZDSZ. Ugyanis ez a minta történik meg a Jobbik esetén, a fiatalabbak hajlandóságot mutatnak a Jobbikra szavazni, míg az idősebb korosztály a mérsékeltebb irányt választja. Egység mindenesetre van. A baloldalon most úgy tűnik nincs, sokan adnak le majd döglött szavazatot az MDF-re, LMP-re, az SZDSZ jól le fog maradni arról, amit a Jobbiknak hat év alatt sikerült elérnie. Ehhez persze szükség volt a MIÉP marginalizálására, a Magyar Gárdára, a szélsőjobboldaliakkal szembeni ellenségeskedésre, az antiszemitizmus elleni közbeszédre, ezek mind a Jobbiknak kovácsoltak [negatív] reklámot, támogatóbázist. Morvai pedig egy marketingben tökéletesen befuttatott termék, a korábbi zavargások során megsérültek jogait védő büntetőjogász végül a Jobbiknál kötött ki. Ez várható volt már akkor is, amikor Gondáék társaságában jelent meg. A Jobbik esetében a lufiság három dolgot jelent: ténylegesen van-e a Jobbiknak ennyi szavazója, vagy ez csak egy tévedés, ha van szavazója, akkor középpárt-e a jobbik, s ha nem az, de van rá esélye, akkor tud-e középpárttá válni, vagy eltűnik-e a süllyesztőben?

Nagyon érdekes kérdéseket vet fel a vasárnapi referendum, kíváncsi leszek az eredményeire. Egy esetleges kellemes időjárás még nagyon meglepő eredményeket hozhat, egy zord pedig a proteszt szavazókat otthon hagyhatja. Egy biztos, a proteszt szavazatok sokat nyomhatnak a latba vasárnap, erre-arra is eldőlhet a mezőny. Az én merész tippem az volna, hogy a Jobbik két képviselőt küld majd Brüsszelbe, de legalábbis nagyon közel lesznek hozzá. A Fidesz totális győzelme 16 mandátummal, az MSZP elsüllyed, az SZDSZ mérhetetlen.

Mostmár ezt csak jó célokra kellene felhasználni, ügyesen és okosan. Fluctuat nec mergitur, ahogy a latin bölcsesség hirdeti: inog, de el nem süllyed. A jobboldal olyan erő megragadására készül, amit nem biztos, hogy elbír. Akkor taktikáznak jól, ha inognak, de nem süllyednek el. Az elkövetkező időszak nagyon érdekes változásokat hozhat a magyar politikatörténetben.

Elnézést kérnék mindenkitől, aki kereste a blogomat, de túl sok újdonságot nem talált rajta, ugyanis az történt, hogy anyaszerverünk, az Önökért Brókerház szervere kissé lehalt egy agresszív szkriptnek köszönhetően, s így a blogmotorom is hatástalanná vált, még csak belépni se tudtam, úgyhogy úgy döntöttem, határozatlan időre, de tavaszi szünetre küldöm a blogomat. Nos, ennek a kényszerszünetnek ezennel véget is vetek, bár nem mondhatnám, hogy túl sok publikus újdonságról tudnék beszámolni az idetévedetteknek. Mondjuk csak annyit, hogy lassan elindul a progresszió útján Laci barátommal tervezett online blogunk, de persze még nem tudom megmondani, valójában mikor is indítom el. Reméljük, hogy a vizsgaidőszak végén be lehet izzítani egy jó kis nyári próbaidőre.

Mert hogy megint itt vannak a vizsgák, alig estem túl az első féléves vizsgáimon, már is itt van a második. A gyakorlati jegyeimmel idáig jól állok, a fontosabb tárgyakból majdnem mindenhol kiválóan megfeleltet kaptam, az első nagy falat pedig a hónap végén várható, akkor vizsgázom ugyanis Római jog 2-ből. Júniusra marad még az államtan, a két jogtörténet tárgy, statisztika, illetve a kánonog vizsgám, reméljük mindenféle UV-k nélkül sikerül majd abszolválni a dolgokat. Egyébként pont ma gondolkodtam el azon, hogyha ennyire vészesen közeledik a június, akkor jönnek az EP választások, no hát az is egy érdekes szavazás lesz. Jelen pillanatban ugyanis még nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kit támogassak, illetve hogy egyáltalán támogassak-e valakit, ugyanis egyik lehetőség se tudja teljes mértékben kielégíteni az elvárásaimat, mindenhol olyan generális zűröket érzek, amiken nehéz volna csak úgy átsiklani. Kihagyni a szavazást nem fogom, elvem, hogy a népképviselet arra való, amire kitalálták, mindenkinek kutya (és állampolgári) kötelessége lenne elmenni, s legalább egy érvénytelen szavazatot leadni, hiszen az is jelent valamit. Be kellene vezetni az üres szavazatok rendszerét itthon; csak úgy egyszer kipróbálnám mi lenne akkor, ha a szavazólapon lenne egy “egyik pártra sem szavazom, mert nincs kire” opció. Persze ez csak egy vicc, de azért eljátszottam a gondolattal, hogy milyen eredménnyel zárulna a választás, ha ilyen is lenne benne.

Számomra egyértelmű, hogy se az MSZP-t, se az SZDSZ-t nem tudom támogatni. Bár szerintem Magyarországon a legtöbb ember a mozaikszavak rövidítéseivel egyetért, tehát aki normális módon gondolkozik, az szociálisan kellőképpen érzékeny, és emellett van annyira liberális, amennyire egy európai embernek lennie kellene, de ez önmagában túl sokat nem jelent. Az MSZP utóbbi hétéves kormányzása után azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy miért nem fogom támogatni őket, az SZDSZ pedig végképp leírta magát még a saját választói előtt is a jelenleg is futó, szélsőjobb-ellenes plakátjaival, amelyeken ráadásul rendre olyan fotókat használtak fel, melyekre nem terjedt ki a licensz, tehát a cég, akitől ezeket a képeket vásárolták, konkrétan kiköti azok értékesítésénél, hogy vallási vagy politikai célokra nem lehet őket alkalmazni. De persze még ha csak ez volna a legkisebb gond! A plakátok csúsztatóak, szerintem a jóérzésű embereket felháborítja, nem hogy azokat, akik “csendes” támogatói a Jobbiknak.

Az SZDSZ óriási hibát követ el a Jobbik ostorozásával. Nem csak azért, mert ez az egész korteshadjárat szánalmas lábakon áll, hanem mert a negatív kampány csendesen, a háttérben ígyis-úgyis a Jobbikot fogja támogatni, akiknek vidéken is egyre nagyobb a támogatottságuk, nem úgy mint az SZDSZ-nek, akinek szinte már nem is mérhető. Gusztos Péter gyalázkodásai a parlamentben mindenről szólnak, csak nem az SZDSZ állítólagos liberális politikájáról; tolerancia küszöbük olyan magasan van, hogy az olyan szélsőséges véleményeket, mint amit a Jobbik is képvisel, már nem bírják elviselni. Fröcsögni persze muszáj, különben nem lesz meg az az 5%. Egyébként meglepőek az SZDSZ javaslatai; sokadszorra játsszák ki már az untig skandált rasszizmus-kártyát, épp azon fáradozik ez az egyszázalékos párt, hogy a holokauszttagadás (vagy inkább holokauszt-tagadás) csakúgy mint néhány európai országban, hazánkban is büntetendő legyen. Volna pár észrevételem.

• Aki a holokausztot tagadja, az egy buta barom állat. Szó szerint tessék ezt venni, minden hungarista felháborodhat, aki van olyan buta, hogy azt mondja, nem volt holokauszt…
• …ugyanakkor a legtöbb buta ember nem a holokausztot tagadja, hanem arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a holokauszt eseményei, statisztikái, számadatai túlzóak, illetve, hogy az elhurcolt zsidók (és legalább ugyanennyi nem zsidó, cigány, meleg, stb!) halálát nem azok az eszközök okozták, amelyeket a történészek hirdetnek.
• Még mindezek ellenére is, egy liberális embernek, pláne ilyen szélsőségesen liberális embernek, maximálisan a szólás- és véleményszabadság mellett kell kiállnia: MINDENKINEK joga van önnön butaságához. Aki szerint nem volt holokauszt, az csak egy buta segg, akit iskoláztatni kellene, aki pedig revizionista, annak pedig a véleményét meg kellene hallgatni, és erős bizonyítékokkal kellene szembesíteni az igazságnak hitt dolgaikkal, nem pedig tekintélyelvű módszerekkel, egyszerűen csak úgy karcerbe záratni, mert nem úgy gondolkodik, ahogyan azt mi elvárjuk. Ennyi erővel ugyanis egész Törökországot börtönbe kéne dugni, mert tagadják az örmény népírtást, jópár magyar történészt a Csillagba kéne zárni, mert azt mondják, nem volt Tatárjárás (nesze neked actio radius-elmélet), és még sorolhatnám.

Mi következik ebből? Az SZDSZ mással nem tud, nem is bír szavazatot szerezni, csak azzal, ha olyan kisebbségek, szélsőségek érdekeit képviseli, akik lehet hogy nem is kérik meg rá. Például számos homoszexuális ember él ma Magyarországon, aki nem ért egyet az SZDSZ melegpolitikájával, de ugyanígy előjöhetnénk az oktatás- és egészségügyi politikájukkal is, melyek hasonló toleranciával és megértéssel fordulnak a választók felé. Ha mást mondasz, mint amit megengedünk, irány a kamra. Az SZDSZ ezzel a retorikával semmivel sem jobb, mint a Jobbik.

Akkor vegyük szemügyre a Jobbikot. Jelen pillanatban a Jobbik szeretne a jobboldalból kiábrándult, nemzeti konzervatív szavazók alternatívája lenni, mivel a MIÉP már egy döglött párt, a FIDESZ pedig nem ad elég támpontot ennek a rétegnek, ezért a Jobbik kiválóan meglépte, amit meg kellett lépnie, joggal akarja kitölteni a MIÉP megüresedett pozícióját. Természetesen össze sem hasonlítható a két párt, mert míg a MIÉP egy párt szétszakadásából jött létre (az MDF 1993-mas halála, melyből keletkezett az MDNP és a MIÉP) és alapvetően nyíltan rasszista, irredentista nézeteket vallott, addig a Jobbik kínosan ügyel arra, hogy a prominensei csak lazán mondjanak csúnya dolgokat, s bár a háttérudvarukban van a Kuruc, na meg a Gárda egyik része, alapvetően nem vállalnak szoros közösséget velük.

Na meg ott van az ütőkártyájuk; Morvai Krisztina. Megvallom őszintén, nagyjából két éve, amikor Morvai feltűnt, még nagyon szimpatikusnak találtam, egy a saját közegéből, gondolkodásából kiábrándult, erős igazságérzettel megáldott nőt láttam benne, akit felháborítottak az igazságtalan októberi események - amelyek alatt még mindig a FIDESZ gyűléséről hazainduló tömeget értem, ők ugyanis nem autót borogatni mentek ki, az egyetlen bűnük csak annyi volt, hogy meghallgatták Orbán Viktort, többüknek a szemét kilőtték, s még sorolhatnám, ezzel foglalkozott a büntetőjogász Morvai. Ugyanakkor Morvai hamar betársult a Jobbikkal, itt-ott megjelent Gondáék társaságában, szélsőséges prominenseket védett tárgyalásokon, s még ezzel se lett volna semmi baj, de a kiállása kezdett antipatikussá válni. A kezdetben még szellemes magunkfajtázása hamar idegesítővé vált, retorikájának visszatérő eleme az SZDSZ gyalázása, érdemleges párbeszédet már jó rég óta nem hallani tőle. Szomorú, persze ettől még nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy bekerüljün az EP-be.

De a Jobbikkal másutt is bajok vannak. Novák Előd bomlasztó tevékenysége, a kopogtatócédulás balhé, amit most megint elkezdtek, illetve a rendre iskolázatlan, buta vezetőség, kezdve Vonától egészen Szegedi Csanádig bezáróan. Komolyan ilyenekre akarjuk alapozni a jövő konzervatív, radikális jobboldalát? Mert ez annyira komolytalan így, hogy nem csodálkozom azon, hogy már a nemzeti oldalon is óriási a széthúzás, az általam például oly élesen kritizált Zöld Párt is ennek a szelein akart elevezni a képviselőségig. No persze nem sikerült nekik, köszönhetően a Jobbik perlési politizálásának, ami pedig az utolsó, a poharat teljesen betöltő eleme annak, amit kifejezetten utálok a Jobbikban.

És mi a helyzet a FIDESZ házatáján? Őket tudom a legkevésbé komolyan venni, néha nagyon felhúznak az ostoba szövegeikkel, például az előbb is emlegetett holokauszt-problémát ők is támogatnák. Hol vannak azok a fiatal jogászgyerekek, akik a rendszerváltozáskor olyan keményen megmondták az igazat? Megmondom: sehol. A legjózanabb, legnormálisabb prominensek már rég az EP-ben vannak (mint Szájer), vagy már teljesen eltűntek a színről. A reszli pedig annyria vegyes, hogy az embernek válogatni sincs benne gusztusa. A legtöbb ember azonban eléggé jogosan a kormány alternatíváját látja benne, azt a csoportosulást, akiken keresztül meg lehet mondani a jelenleg is regnáló hatalomnak, hogy elegük van abból, ami Magyarországon folyik. A FIDESZ igazi erőpróbája azonban nem júniusban, hanem az országgyűlési választásokon lesz: ott fog kiderülni, mire képes a jobboldal. A szememben így tehát nem túlzottan szimpatikusak.

És ott van az MDF. Akik még mindig királycsinálóknak hiszik magukat Bokrossal, Ibolykával, Habsburg Györggyel (aki egyébként ha nem volna Habsburg, nem lenne semmivel se több bármelyik vidéki politikusnál). Vicc az egész társaság, bár Herényi nyilatkozatait rendszerint meghallgatom, na de nem azért, mert olyan jó dolgokat mondana. Jókat derülök azon, ahogy próbál szimpatikus lenni, hogy ő Rejtő regényekből készült hangoskönyvet hallgat, meg hogy Milton Friedman gazdaságpolitikáját követi az MDF (muhahaha). Komoly ember nem voksol rájuk, maximum az, akinek elment a józan esze.

A többi pártnak a nevét fel se hozom. Ugyanis jószerivel esélyük sincsen bekerülni, meg valahogy az ilyen hippi-humanitárius-zöld, de azért a technokrata Soros pénzeit élvező alakulatok helyzetéről felesleges volna bármit is nyilatkozni. Az ő idejük majd később jöhet el (sajnos). Úgyhogy ez a nagy büdös helyzet; jelenleg agyalok azon, hogy mi legyen júniusban. Végleges döntést ugyanis nem hoztam még, sőt, kopogatócédulát se adtam le…

De régen is volt már az, amikor az MDF-SZDSZ paktum eredményeképpen - az akkor még az utóbbiakhoz tartozó - Tölgyessy Péter elintézte, hogy a parlamenti küszöb 4%-ról 5%-ra növekedjen, így is védekezvén az akkoriban még “veszélyes” MIÉP és MDNP bejutása ellen. Arra persze nyilván kevésbé gondolhattak, hogy az a bizonyos küszöbátállítás egyszer még nekik is rosszul jön, hiszen 1998 óta gyakorlatilag minden választáson a gyomorgörcs kerülgeti őket, vajon bejutunk-e a parlamentbe, meglesz-e a kellő támogatás? Mindazonáltal mai posztomnak nem témája a baloldal, illetőleg a fókuszpontba nem ők kerülnek majd, hanem az ellenem felgyülemlő indulatok következményeként egy kis csemegét kínálnék az olvasóknak; ma itt a jobboldalt fogom szapulni. Nem azért, hogy szimpatikusabb legyek, csak hogy bebizonyítsam, nem birka módjára állok egyik, akár másik oldalon, hanem azért kritikával szemlélem azt, méghozzá nagyon erős kritikával.

A kályhától

Induljunk a kályhától, számomra a Fidesz 2002 óta egyre terhesebb, vállalhatatlanabb, méghozzá azért az imidzsért, amit akkor felszedtek magukra; egy alapvetően a fiatalságra építő párt, szakértők szerint is íves karriert futott be a kilencvenes évek elején, mozgalomból tényleges politikai szervezetté, rétegpártból pedig tömegpárttá avanzsált. Mondhatnánk úgy is, hogy rendkívül jól és tehetségesen lovagolták meg az akkori hullámokat és szeleket, nagyjából minden benne volt az akkori felemelkedésben, így hát sok-sok tényező együtt emelte ki a közönyből a Fideszt. A sajtó is imádta őket, persze csak addig ameddig leszóltak mindent és mindenkit, aztán amint úgy tűnt, rettentően megnőtt a támogatásuk (1993), megijedtek tőlük, s a többi parlamenti ellenzéki erő szétcincálta a Fideszt és az MDF-et is, ez utóbbit örökre, a Fideszt azonban csak négy évre, mivel ők belátták, valamerre fordulni, mozdulni kell, az eredeti balközép irány helyet: jobbra. 1998-ban egy nagyon ígéretes párt, kevésbé ígéretes hátszéllel (sajnos ezt az akkori politikai helyzet hozta így, ezért én nem őket hibáztatom) kormányt alakíthatott, s többé-kevésbé be is végezte a programját, melynek megítélése megint csak ilyen-olyan, azt nézvén, melyik oldalról is szemléljük a dolgot. Egy dolgot azonnal leszögeznék: ha rossznak érzem azt az orthodox MSZP-s szemléletet, hogy minden, amit Gyurcsányék csináltak az elmúlt hét évben, remek volt, akkor természetesen azt is rossznak érezhetem, ha azt mondjuk, minden, ami 1998 és 2002 között történt, maga volt a Kánaán. Volt nekem ilyen tanárom, aki ezt gondolta, és ezt is hirdette, s ez a vad szemlélet, önmagában kissé szélsőséges is.

Az Orbán-Torgyán-Polgár-Kormány

Nem volt minden szép és jó, nem volt megváltás, és nem volt minden olyan gyönyörű, amilyennek sokan utólag látják, hiszen az idő mindig megszépíti az emlékeket. Azonban a kormányzás első két éve alapvetően korrekt vonalon tartotta a politikát, a költségvetés pedig még a “kisebbségi” kormányzás ellenére is teljesen tökéletesen, időre megtörtént. Nyilván csak idézőjelesen kisebbségi, hiszen a kisgazdák kilépése nem okozott nagy bukfencet, mivel Orbánnak sikerült a kieső kisgazdákat vissza is tenni a kormányzásba, szerződéssel vállalták, hogy támogatják a kormányzást - Torgyán mindenféle bohóckodásai ellenére is. Az ország azonban megérett, súlyosan megérett egy kormányváltásra 1998-ban, s amilyen állapotok álltak fenn, a Fidesz alapvetően jól végezte a munkáját, gazdaságpolitikájuk a munkát támogatta, náluk választották el először a minimálbér összegét a munkanélküli segélytől, hiszen addig ugyanannyit kapott egy minimálbéres, mint az, aki nem dolgozott. Jöttek az országot építő tervek, amelyeknek a megítélésébe megint nem bocsátkoznék, jobb- és baloldalon nagyban eltérnek arról a vélemények, hogy például a Széchenyi-terv az most milyen is volt, vagy milyen nem. Az viszont egy ténykérdés, hogy gazdaságilag stabilan állt az ország, az olajválság idejében felvett IMF hitelünket kezdtük már visszafizetni, a GDP-hez viszonyított államadósságunk mértéke is jóval alacsonyabb volt, mint a mai, összességében 2001-ben volt a legalacsonyabb, úgyhogy az előző tételt el tudom fogadni minden további nélkül (természetesen amellett, hogy az energiaszektor privatizációja jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy legyen pénzünk). A hitelminősítések tekintetében pedig 2002-re minden jelentős intézet szerint (Fitch, Moodys) A-s minősítésbe kerültünk, így tehát a nemzetközi sajtó is kezdte megfogni a magyar erősödést. Összességében tehát stabil kormányzás volt, rendes költségvetéssel, talán egy kicsit kisebb reálbér-emelkedéssel, azonban annál szigorúbb adósságkezeléssel. Korrekt, ezzel ma, 2009-ben nagyon jól beérnénk.

A média megreformálása

2001-ben azonban nagyon káros folyamat indult meg. Közeledtek a választások, a kampány előtt is kampány indult, talán még sokan emlékezhetnek rá, hogy 2002-ben volt a legrondább választás az utóbbi húsz évben Magyarországon. Szó szerint ronda, mivel a kormányoldal védte magát (Heti Válasz indítása, Rádióban érezhető túlsúlyok), ezzel szemben pedig a baloldal is elindította a maga támadását Ron Werberrel. Elindult a Heti Hetes, amelyet gyakorlatilag az Orbán-kormány cikizésére hoztak létre, s amelyről mindig egy remek amerikai analógia jut eszembe; “a FOX News is rendesen hozzájárult George W. Bush újraválasztásához”. Nos hát én meg azt mondom, a kereskedelmi televíziók össztüze jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 2002-ben - szerintem egy felesleges - kormányváltás történjen. Mi magyarok ugyanis értünk ahhoz, hogy mikor kell kiebrudálni egy kormányt feleslegesen, ahhoz viszont nem, hogy egy felesleges kormányt hogyan is ebrudáljunk ki felelősen. Súlyos mondatok ezek, emésztgessük.

A hét főbűn

Mi volt a jobboldal bűne? Túlzott nacionalizmus, néhol talán kicsit erősebb nemzeti-populizmus, kommunistázás, és az, hogy örökkön-örökké hagyták magukat a víz alá lenyomni, ugyanis nem voltak túlságosan harcosak ahhoz, hogy 2002-ben is győzni tudjanak, mivel azzal a “képtelenséggel” nem számoltak, hogy nem csupán a gazdasági eredmények számítanak egy választáson, hanem sok más dolog is. No, nem mintha ennyire buták lettek volna, inkább felelőtlenek és gyengék, illetőleg a másik oldal volt nagyon felkészült, hogy még egy totálisan alkalmatlan és lúzer, az utolsó pillanatban előállított miniszterelnök-jelölttel is győzni tudott, köszönhetően a kialakult szimpátiának. Még visszhangzik a fülemben a régi duma; “gazdasági szakember, nem szónok”, “kiváló ember, jó politikus”. Aztán ezekből az emberekből hallom a röhögést azóta is, ha Medgyess neve egyáltalán szóba kerül, és kérik, hogy inkább tereljük a témát. Összességében tehát 2002 az egyik leggusztustalanabb kampány éve volt - soha többet olyat! - végérvényesen akkor “szakadt” ketté az ország, “jobb-” és “baloldaliakra”, akkor betonozódott be az általam csak focicsapat-jelenségűnek titulált folyamat, miszerint mi itt már csak színekben gondolkozunk. Hogy kinek a hibája ez, az megint eltérő vélemény, a baloldal szerint a jobboldal kokárdázásának, nemzeti szimbólumainak kisajátításának, a jobboldal szerint pedig egyértelműen Kovács Lászlónak és médiabandájának, mely az összes lehető fórumon annyiszor elmondta Orbán Viktor nevét, amennyiszer csak lehetett. A taktika amúgy bevált, némelyek még ma is olyan gyűlölettel beszélnek Orbánról és az embereiről, mintha még ma is ők volnának kormányon. Képtelen helyzet állt elő Magyarországon. Orbánék győztek és kikaptak a második fordulóban, hiszen a legtöbb mandátumot megszerezték, de kormányt nem tudtak alakítani - főleg, hogy aztán még az MDF is külön frakciót alakított. Az MSZP és az SZDSZ megint kollaborált, megalakult az új koalíció Medgyessy Péter vezetésével, a jobboldal pedig megindult az árok felé.

Unió jobboldalon

Orbán terve már 1994 óta az volt, hogy egységesítse a jobboldalt, ám ez 2002-ben ismét csődöt mondott, az MDF megijedt a tehertől, s fokozatosan, 2006-ig végülis teljességel leszakadt róla, a Fidesz pedig egyedül maradt a tervével, a látszatot és az égést mentendő, bevették a döglött tehenet, a KDNP-t. Azt a KDNP-t, amit még annak idején Giczy tett tönkre - hasonlóan mint Csurka és Lezsák az MDF-et, vagy Torgyán a kisgazdákat - számomra teljesen hihetetlen módon. Külön frakcióra bomlott a Fidesz, kapott a KDNP pár képviselőt, miközben saját maguknak vajmi kevés esélyük lett volna egyáltalán valaha is bejutni a parlamentbe 1998 után. Az gyakorlatias egységesítési gondolatokból tehát lett egy elvi megoldás, a Fidesz azt próbálta szimbolizálni, hogy a sokszor szélsőségesebb megnyilvánulásaik mellett ott lesz majd a kereszténydemokrata őrség, akik majd garantálják az ideológiai tisztaságot; mindezt persze feleslegesen, hiszen a Fidesz ezzel csak annyit ért el, hogy 23 képviselővel kevesebbjük lett, ha még idézőjelesen is, mert ugye a KDNP mindenben a Fidesz mellett szavaz. Feleslegesen, mert ma Magyarországon a Fidesz szavazóin kívül nem sok embert érdekel egy kereszténydemokrata párt.

Osztrák elmegyógyklinika

És valahol itt romlott el az egész. Orbán mellé más tanácsadók kerültek, a korai jobbos-balos vonalról egyaránt építkező miniszterelnök megújította apparátusát, s a közelébe került Balog Zoltán. Az a Balog Zoltán, aki 2006 óta az Országgyűlésben is nagyban szerepel, aki szerintem telebeszélte Orbán fejét mindenféle baromságokkal. Az Orbán-kép tehát 1990 óta többedszerre módosult, a kezdeti, rendszerváltó figurából lett egy visszafogottabb, de továbbra is fiatalos miniszterelnök, aki aztán bukása után annyira összeomlott, hogy csak a vallás újrafölfedezése árán szerezte vissza önbecsülését. Így viszont kaptunk egy nagyon visszafogott, nagyon keresztény, néha nagyon is demagóg politikust, aki már nem az az Orbán akit sokan annyira szerettek annak idején. Nem állhatom meg a kritikát én sem, Orbánnal az ég világon semmi bajom nem lenne, ha végre egy kicsit visszatérne ahhoz a jogászian pontos énjéhez, mely 1990-98 között benne volt. Erre azonban már nagyon kevés az esély, mondhatnám, szinte semmi, így reményeket se fűzök ehhez - ezeket a tulajdonságokat ugyanis ő már régen szétosztotta “utódjai” között, mint például Navracsics, akit ma messzemenően komolyabb embernek tartok, mint a Viktort. Ez volt a jobboldal válsága 2002 után. Ezt még azt hiszem alapvetően jól megmagyarázva, levezetve, az okokat hipotetikusan felskiccelve el is lehet fogadni, egyet lehet vele érteni, de hogy 2006-ban mi történt? Az már megint egy másik történet. Másik történet, de alapvetően az előzőből fakad; egyrészt nem volt rendes politikai kampány, s ami volt, az nagyon a pesszimizmusra épített, másrészt pedig az az új imázs, amit megpróbáltak elfogadtatni a választókkal, nem tudott megmozgatni annyi embert, amennyit kellett volna. Hiába a megannyi szarvashiba, amelyet a kormányoldal elkövetett, a Fidesz nem tudott rá megfelelően válaszolni, reagálni, mely pedig tökéletesen bemutatta, hogy jelen helyzetében a Fidesz túl nagy már ahhoz, hogy gyorsan, kicsiket lépjen a kormányzás felé. El is vesztették a választásokat, s éppen sikerült annyi képviselőt küldeni a parlamentbe, amennyit 2002-ben az MDF nélkül tettek.

A “Nemzeti oldal”

És itt tartunk valahol most is. Szájalnak, de lépni semmi komolyabbat nem mernek, itt ez a katasztrofális helyzet, kivonulnak a parlamentből, meg persze elutasítják Bajnai Gordont, de az utóbbi hét év alatt nem sikerült akkora támogatottságot összeszedniük, hogy a népharag olyan erős legyen, hogy lenyomhassa a jelen regnáló kormányalakulatot. És ott a jobboldal másik része, azok akik kiábrándultak mindenkiből, a kormányból, az újból és a régiből is, és a Fideszt sem bírják, nekik egy igazságuk van: önmaguk. Dr. Morvai Krisztina, akit nagyon tisztelek jogászi munkásságáért, de egyszerűen magyarázatot nem találok a néhol nagyon gáz nyilatkozataira. Minden tiszteletem ellenére, Morvai ma már nem büntető-, hanem tüntetőjogász. Ez pedig nem hasznára válik a nemzetnek, hanem ellenére. Így úgy ahogy van, a nemzeti oldalról sokat nem lehet szólni. Nem hogy nem kormányképesek, hanem még csak nem is parlamentképesek a jelenlegi helyzetükben, s az hogy, a ferencvárosi időközi választásokon kiiktattak jópár jelöltet a szavazólapról, nem növelte a támogatottságukat és népszerűségüket, nem egy olyan ember van a nemzeti oldalon, akiket a Jobbik már nem érdekel. Mindazonáltal a jelenlegi kényes helyzet sokat adott a Jobbiknak, nagyon sokat, melyet akár jól sáfárkodva fel is tudnak majd használni a közelgő választásokon, de tényleg csak akkor, ha jól bánnak majd a megszerzett szociális tőkéjükkel. Mert ha ez nem sikerül, akkor visszasüppednek arra a két százalékra amin mindig is voltak - s valójában a Jobbikon belül nem tudnék még egy olyan embert mondani, a pártonkívüli Morvain kívül, akit reálisan komolyan lehetne venni. Lehet Bocskaikban ugrókötelezni, a Szentkoronát lobogtatni, de ezek önmagukban túl sok változást nem mutatnának fel a jövőben. A Jobbik programja így pedig kellően üres és demagóg, amelyre a jelenlegi helyzetben is csak sokan azért szavaznak, ha szavaznak, mert el vannak keseredve. De nagyon. És én meg már csak azt nem tudom, mennyire vagyok elkeseredett…

A vezetők ünnepelnek, a nép kizárva - a mandarint és az almát is elvették az embertől, ha be akart jutni a zászlófelvonásra. Magányos állami apparátus és őrizetbe vétel a Kossuth téren.

Azt hiszem ennél mélyebbre egy ország aligha süllyedhet. A tegnapi nap szégyenteljes a húszéves demokráciánk történetében, mivel alapvetően megkérdőjelezi az ország politikai berendezkedését. Pártpolitikától függetlenül, mindenki, aki az eredeti értelmében vett liberális gondolkodó, mélyen el kell hogy vesse azt, amit tegnap a kormányoldal, a rendészeti szervek és a média véghezvitt. De nem vagyok naiv, a legtöbb ember már felháborodni sem méltóztatott, egyszerűen úgy érezték, hogy nincs miért, annyira beleszoktak már abba, hogy ebben az országban bármilyen magasszintű normát korlátozni lehet. Nem tartom magam idealistának, de annyi jóérzés szorult belém, hogy leendő jogászként mélységesen felháborodjam a gyülekezési jog ezen irányú korlátozásán. Felháborodom azon, hogy a közpénzből fenntartott média ennyire hallgatólagosan támogatta a kormány által kiadott ukázt; hallgatni arany, amiről nem beszélünk, az nem is létezik. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, amikor már az index.hu is megjegyzi, hogy az mtv “antiújságírását” megint bebizonyította azzal, hogy semmilyen atrocitásról, kormányellenes megmozdulásról nem volt hajlandó még csak megemlékezni sem, sőt, az általuk közvetített állami rendezvények kameraállásaiból is csak arra lehetett következtetni, nem nagyon akarják, hogy lássunk valamit odakint. Mert hogy reggel a Nemzeti Múzeumnál csak a nyugdíjasok tömegét mutatták, bent a kertben, a repülőterekre emlékeztető triplakordont már nem, amelyen már cumisüveggel sem lehetett áthaladni. Ez olyan embereket is felháborított, akik talán még aulikusak is a kormány mellett, hazamentek, ilyen intézkedést ugyanis ez az ország hosszú évek óta nem látott már. Édesanyám a hatvanas évekből mesélt ilyen történetet, amikor kokárdával kiment a múzeum elé, s hazaküldték, mondván ez zártkörű rendezvény. Azóta eltelt negyven év, és újra itt tartunk? Milyen demokráciáról beszélünk, tisztelt honfitársaim?

Magánrendezvények, magánünnepségek sokasága, merthogy a kormányoldal magában megünnepelte a forradalom és szabadságharc évfordulóját, úgy, hogy közben alkotmányos jogokat, sőt, a rendszerváltozást követő alkotmányos rendet köpte szembe, ráadásul a legszomorúbb, hogy mindezt következmények nélkül. Valóban ez egy egy következmények nélküli ország lenne? Idáig süllyedtünk? Elég volt kitennie valakinek egy transzparenst, idézve a tizenkét pont egyikét, “felelős kormányt Buda-Pesten”, a rendőrök pedig máris elvitték. Több tüntetést betiltottak előre, ezzel megint eltiporva a gyülekezési jogot, sőt, több embernek felírták a nevét a múzeum előtt, mert magyar zászló volt náluk. Milyen jogon? Apám megkérdezte tőlük, milyen rendőrök ők, mert teljesen különbözött az egyenruhájuk a többitől, s azt válaszolták, erre a kérdésre ők nem adhatnak választ. In-kalos magánhadsereg? Ez egy vicc, kérem! Eddig túlzásnak tartottam, most szimplán csak röhejesnek, és elfogadhatatlannak, hogy ilyen valóban létezik 2009-ben Magyarországon.

Demszky lassan húsz éve tart beszédeket a Petőfi-szobornál. Hol ilyet, hol olyat. Teszem hozzá, hogy az Orbán-kormány évei alatt folyamatosan arról beszélt, hogy az emberek félnek ebben az országban, és le kell váltani Viktorékat. Akkor senki nem vonta őket kérdőre, még csak a véleményükhöz való jogukat sem vonták kétségbe - Demszky most pedig védekezik a dobálózókkal szemben, akiknek magatartása valljuk be, nem éppen kulturált, európai emberhez méltó, de igenis joga van minden embernek elégedetlenkedni, főleg azokkal szemben, akik a mi adófizető pénzünkből dolgoznak, mivel mi adtunk rá mandátumot, felhatalmazást, hogy dolgaikat végezzék. Demszkytől az adekvát válasz így hangzott volna; primitív dolog a tojásdobálás, de azt, hogy megtehetitek, ezt is mi [rendszerváltó erők] harcoltuk ki. Mint amikor Bush elnököt majdnem fejen találták egy cipővel, és Bush azt válaszolta, hogy “amúgy 43-mas cipő volt”. Hát igen, volna még mit tanulnunk demokráciáról, és legfőképpen toleranciáról Magyarországon. Leginkább az SZDSZ-nek, akiknek a toleranciaküszöb ott ér véget, hogy csak azt viselem el, amit én helyesnek tartok, a többiek véleménye meg magasról le van tojva, sőt, fel vagyok rajta háborodva, ha valaki mást gondol, és be is tiltatom ha kell. Mert hogy épp a hetekben cikkeztek a gyűlöletbeszéd törvény újabb módosításáról, mivel már sokadszorra takarította le az Alkotmánybíróság azt az asztalról, úgy döntöttek, magát az alkotmányt kell módosítani, hogy a normasértő törvény érvényesülhessen. Tetszik érteni? Quislingizmus a javából, ha valamit nem sikerül alkotmányos eszközökkel kiharcolni, akkor azért az alkotmány a hibás, tehát változtassuk meg azt, csak hogy szerezhessünk pár szavazatot - és hogy elintézhessük azokat, akik velünk nem értenek egyet. Demszkyre visszatérve, még mindig fenntartom azt az álláspontomat, hogy iszonyat kártékony és buta embernek tartom, és sűrűn szidom az MDF-et, hogy a szavazataikkal rásegítettek legutóbbi győzelmére - ha Katona Kálmán nem indul, ma a főpolgármester Tarlós lenne. Aki valljuk be, sokkal alkalmasabb, mint a már lassan életfogytig regnáló Demszky.

Gyurcsány esti beszéde. Direkt végignéztem, csak hogy objektíven véleményt mondhassak; nos, ez egyrészt még rögtönzésnek sem volt nevezhető, mert még annak is gyenge volt. Látszott, hogy fogalma se volt róla, mit fog mondani, össze-vissza hablatyolt hülyeségeket, nálam akkor verte ki a biztosítékot, amikor 50 Centet, az amerikai reppert behozta a beszédébe. Micsoda modern ember! Még mindig nem fogták fel, hogy a rolót kéne lehúzni, de ezúttal örökre. Már csak remélni tudom, hogy az EP-választásokon történelmi vereséget szenvednek, és váltanak valamerre. De hogy a jövő számukra csak Gyurcsány nélkül volna lehetséges, az biztos. S ha most nem mozdulunk meg, ezek bebetonozzák magukat örökre. Még csak a gondolatától is irtózom.

Az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (azaz az AMPAS) 1929 óta osztja ki az Oscar-díjakat a legjobb filmek alkotóinak és szereplőinek több kategóriában. A díjakat látványos gála keretében osztják ki minden év februárjában, melyet a legfontosabb csatornák egyenes adásban közvetítetenek, de gyakorlatilag nincs olyan médium, amely ne emlékezne meg erről a jeles eseményről - de magát a gálát is több hónapnyi felhajtás előzi meg, egyesek pedig a legrangosabb filmművészeti elismerésként emlegetik. De vajon tényleg így van ez? Valóban a legrangosabb esemény az Oscar-gála, és a nyertes filmek tükrözik-e a kritikusok döntő többségének véleményét? Ér-e annyit ez a díj, hogy heves viták tárgya legyen, s hogy a filmrajongók mintegy cáfolhatatlan és oszthatatlan forrásként hivatkozzanak rá?

A legelső díjkiosztón a szobornak még neve sem volt, s bár több anekdota is napvilágot látott már arról, hogy miért is nevezték el Oscarnak, a legvalószínűbb és a legelfogadottabb teória szerint Margaret Herrick, az Amerikai Filmakadémia könyvtárosa első munkanapján a házat végigjárva vette szemügyre az aranyszobrokat, majd megállapította, hogy a figura hasonlít Oscar bácsikájára Texasból. Így 1931 óta gyakorlatilag az összes médium Oscar-díjként hivatkozik rá, holott hivatalosan sosem volt ez az elismerés neve. A díjátadó oly nagy bevételi forrás, hogy a három-négyórás ceremónia egészében előre fedezi az Akadémia éves munkáját, ennek tudatában pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a sztárok egyik legfelkapottabb eseménye ez az este, hiszen már a gála előtti hetekben a bulvársajtó arról regél, ki milyen ruhában feszít majd az eseményen. Azt hiszem, teljes nyugodalommal kijelenthető, hogy az Oscar-díj az egyik legtúlértékeltebb médiaesemény, az utóbbi tíz-tizenötévben pedig szinte minden addigi jelentőségét elvesztette, sőt, talán ortodoxabb megfogalmazás volna, ha azt mondanám hogy már igazából előtte sem volt sok neki. De mire ez a rosszmájúság ezzel a díjjal kapcsolatban? Vegyük sorra a pontokat, példák sokasága támasztja alá az ellenoldal véleményét.

Az aranypolgár, Orson Welles egyik legnagyszerűbb filmje bár nominált volt 1941-ben, mindössze csak forgatókönyvéért kapott elismerést, a filmet nem jutalmazták a legrangosabbnak számító kategóriában, mindez egy befolyásos mágnásnak - W. R. Hearstnek - köszönhető, aki a későbbiekben Wellest nem hagyta igazán érvényesülni a filmes világban, csak azért, mert Welles eléggé negatív portrét festett (feltételezhetően) róla az előbb említett filmjében. Az Amerikai Filmintézet száz legjobb filmjét felsoroló listájának első helyén áll az Aranypolgár. De Hitchcock is megjárta a magáét, a Psycho-t jelölték, de nyerni nem nyert - a Psycho máig a rendező egyik legelismertebb alkotása, filmnyelvi újításai pedig a mai napig meghatározóak. De talán sokkal nagyobb félrenyúlás, hogy Hitchcock az egyik legújítóbb filmjéért (melynek képi világa még mai szemmel is zseniális, gondoljunk csak a tériszony bemutatására), a Szédülésért (Vertigo) nem kapott Oscart. A remény rabjaira úgy emlékeznek, mint a 90-es évek egyik legnagyobb filmje, s bár több kategóriában jelölték is, a szobrot nem kapta meg. Ugyanebben az évben a Ponyvaregény is elbukott a nomináltak között, holott ennek (pop)kulturális és filmtörténeti hatása is jelentős, Tarantino szokatlan látásmódjával szinte berobbant a filmművészetbe. De ott a Tizenkét dühös ember, Óz a nagy varázsló, Káosz (Kuroszava: Ran), Volt egyszer egy vadnyugat, A taxisofőr, 2001: Ürodüsszeia, Apokalipszis most, Nagymenők, Mementó, Dark City, Mulholland Drive, A John Malkovich menet, s a lista még folytatódik - nagyon hosszú.

Ehelyett az Oscart mindig odaadták azoknak a nőknek, akik a legjobban alakítottak kurvát. Charlize Theron csak a tizedik a sorban, Anne Baxter, Claire Trevor, Donna Reed, Jo Van Fleet, Dorothy Malone, Elizabeth Taylor, Jane Fonda, Mira Sorvino - ők mind ugyanezért kapták meg az elismerést. Talán nem is meglepő ennek fényében, hogy 1999-ben Trey Parker és Matt Stone, a South Park alkotói Jennifer Lopeznek és Gwyneth Paltrownak öltözve jelentek meg a gálán, ezzel is jelezve a díj komolytalanságát. Oscart nem is nyertek. Jelölésekben a Mindent éváról vezet, tizennégy kategóriában szerepelt, s ebből hatot el is vitt, egyébként pedig a Titanic vezet tizenegy Oscarral, osztozva a képzeletbeli dobogón a jóval korábbi Ben Hurral. Mindezek mellett pedig a Gyűrűk ura trilógia harmadik mozija, a Király visszatér pedig tizenegy szobrot vitt haza, abban pedig az egészséges filmízlésű is egyetérthet, hogy ennyire nem volt jó az a film.

De mi alapján ítélik oda az Oscar díjakat? A Filmakadémia 5829 tagja szavaz a nominált filmekről, de magáért a jelölésért is óriási harcot vívnak a stúdiók. De mi alapján ítélik oda az Oscar díjakat? A Filmakadémia 5,829 tagja szavaz a nominált filmekről, de magáért a jelölésért is óriási harcot vívnak a stúdiók, mivel marketingszempontból nagyon erős címszó azzal eladni egy filmet, hogy akár csak jelölték a díjra - hát még ha nyernek is! Pedig miben több vagy kevsebb hatezer ember véleménye más díjakhoz képest? A többi jelentős díj, mint a BAFTA vagy az Arany pálma, Ezüst medve, mind szakmai szempontok alapján ítélik oda ezeket a díjakat, s bár a politika ott is megjelenik, valamennyire az aktuális ítész-testület véleményét tükrözik a kiosztott díjak, s nem akarják azt sugallni, hogy az ő véleményük az egyetlen és megcáfolhatatlan, mivel az Oscar már rég erről szól. Nem egy emberrel beszéltem már aki az Oscarokkal jött elő, ha filmek minőségéről esett szó. Sok olyan is van, aki szinte rajongóként áll ki valaki mellett, hogy azok a gonoszok még sosem adtak neki Oscart, illetve érthetetlen szőrösszívűként figyelem Heath Ledger esetét is, nem vagyok képes felfogni, mire ez a felhajtás körülötte. Zseniális alakítás volt Jokert odatenni a vászonra, ennek megfelelően nominálandó a címre, ugyanakkor voltak más színészek is az utóbbi évben, akik megérdemelhetnék ezt a díjat, ráadásul úgy érzem, hogy pont a halála teszi ezt az elismerést számára jelentéktelenné. Mármint Ledger számára, hiszen már meghalt - nem rajongom a posztumusz díjakért.

Ez a hatezer ember a jelölést követően mindenféle ajándékot, DVD-t kap a gyártó stúdióktól - többször is próbálták már mindezt megszüntetni, persze hiába. Az Oscar tehát nem csak a netes fájlcserélést segíti elő a screener dvd-k másolása folytán, de még meg is vesztegetik az ítészeket mindenféle ajándékokkal, így tehát mindenki számára busásan jövedelmező biznisz kiostani az Oscart. Ez mind rendjén van, egy jó kis show, amit felkapnak a tabloidok, lehet róla beszélni a bulvársajtóban, na de miért is nevezzük ezt a díjat egy és oszthatatlan forrásnak? Miért számít az ő nevük garanciának egy film értékelésekor? Nézze mindeni az Oscart, de vonja le belőle a megfelelő következtetéseket, ha tényleg a szavazatokon múlik, akkor is több mint valószínű, hogy néhány százon, esetleg néhány darabon dőlhet el, kihez kerül ez a díj, nem véletlen hogy a konkrét adatokat utólag már sohasem tudjuk meg, a szavazás minden tekintetben titkos, így nem is árulnak el róla semmit.

Nem a filmkedvelőket akarom bántani, bár én az utóbbi időkben elpártoltam Hollywoodtól. Unalmasak és nézhetetlenek a filmjeik, egyre kevesebb az önálló ötlet, mindenütt csak adaptáció és (sok felesleges) folytatás, úgy tűnik a filmezés is egyre butább szórakozássá válik a tengerentúlnak köszönhetően. Talán ezért is olyan üdítő a bollywoodi Gettómilliomos, ez szokatlan azoknak akik még nem láttak bollywoodi filmet. Hát talán ebben az évben nyerjen olyan, aki meg is érdemelné, az In Bruges kapjon legalább egy oszkárt a legjobb forgatókönyvért, a háborgó rajongók pedig kapják meg az övéket Heath Ledger helyett… sic transit gloria mundi!

Minden évben eljátsszák ezt az oroszok. Ha nem fogadjátok el az árainkat, megvonjuk a gázt. Jó, ha ti megvonjátok a gázt, mi ellopjuk a többiekét. Jó, akkor mi elkezdjük a stratégiai anyagot használni. Jó, akkor mi elkezdjük visszafogni a gyárakat, jó, akkor elkezdjük visszafogni a közhivatalainkat… 1997-ben volt a legsúlyosabb, akkor a negyedik lépcsőig is eljutottunk, igaz, csak félórára, mivel sikerült megegyezniük a feleknek egymással. De az sokkal aggasztóbb, hogy az ötödik fázis lett volna a legsúlyosabb, a lakossági korlátozás, eleinte csak hatásfokában gyengülve, majd szakaszosan, de teljesen elzárva azt a fogyasztóktól. Szakértők azt mondják, ez az év lesz a legsúlyosabb, mivel itt a gazdasági válság, az európai országok számára meg a recesszió maga volna a mennyország, a gáz világpiaci ára amúgy is az egekben van már, hova lehet jobban szívatni még az embereket? Nos, mi “csak” 60%-ban függünk az orosz gáztól, energiaimportunk van még máshonnét is, de például ott vannak a szlovákok, ők 100%-ban az oroszoktól függnek, náluk csak tíz napra elegendő a tartalék. Hogy ott mi lesz, ha nincs megegyezés, na azt ne kérdezzétek.

De most megint napirenden van a Gyurcsány, a hős. Levelet írt az orosz és ukrán elnököknek, hogy ezt tessenek befejezni, mert a népek Európája ezt megszívja. Mondjuk tökös legény, hogy kiáll mellettünk, hisz ez a dolga, persze amikor egy másik miniszterelnök anyázott az oroszoknak, akkor volt felháborodás. Mindenesetre ez a helyzet tényleg tarthatatlan, de Gazprom versus Nabucco ügyben én az utóbbi mellé állnék, eszembe nem jutna még egyszer elkötelezni magamat a ruszkik mellett. Az a büdös helyzet, hogy mi még mindig ütközőzóna vagyunk, az ukránokig még elér a Nagy Testvér keze, de minket, magyarokat már csak pofozgatni tud. De az a pofozgatás is elég erős ahhoz, hogy egy pillanat alatt összedőljön egy ország a semmitől, recesszió, mínuszos növekedés, egy alig elkerült államcsőd van eddig a számlánkon, ha a gázt is megvonják a még működő hazai ipartól, na ott végünk van. Örülnének a Feriék, ha a tavalyi, amúgy szánalmas gazdasági növekedéshez akárcsak hasonlót tudnánk produkálni, mert sajnos a mínusz az várható dolog. De hogy nem csak a könyvelésben lesz mínusz, hanem az éterben is, nos az már hétfő körülre biztosra vehető, ugyanis meteorológusok szerint az lesz az év leghidegebb napja - nagyon remélem nem jutunk el az ötödik fázisig, a lakossági gáz korlátozásáig, márpedig minél hidegebb van, annál több gáz kell. Mínuszokban pedig nem lehet azt tanácsolni a fogyasztóknak, milliós öltönyökkel, hogy “tessék lehúzni otthon a gázórát egy-két fokkal”. Mert ma az energiaügyi miniszter ezzel jött elő. Persze, lesz nekik Kádár-alagút meg óvóhely a duna jegén, ezt nem kétlem…

A papírforma persze az, hogy kilábalunk ebből a gázvitából is, ahogy eddig minden évben. Viszont az is biztos, ha megússzuk fagyások nélkül, akkor azonnal tárgyalásokat kell kezdeményezni, nem szánalmas nemzeti csúcsokat, de tárgyalásokat mindenképp, melyben a haza politika végre lezárja ezt a gázkérdést, ugyanis ez így rettentő gáz, gyerekek, hogy Európa közepén fekvő ország tisztán az oroszoktól függjön, ha energiáról van szó. Az Európai Uniónak is figyelmeztetés ez, mi a francnak van az unió, ha nem ezért? Oké, kell nekünk az orosz gáz is, de a Nabucco épp őket fúrná végre ki a tervből, a törököktől jönne egészen Ausztriáig a gáz, és akkor nem kellene folyton attól tartanunk, hogy az ukránok és az oroszok közt ennyire elvaduljon a vita. Érdekes dolgok ezek…