l3v3e

levee.nemzetiliberalis.net

A régi posztokat itt lehet olvasni. Csók a családnak.

“A Polgári jogi tanszék (a továbbiakban tanszék) értesíti a tisztelt joghallgatókat, hogy Dr. Landi Balázs (a továbbiakban gyakorlatvezető) gyakorlati órája 2009. november 2-án a II. előadóból padsor szerelés végett átt lett téve a Tanári klubba. Avégett, hogy a Tanári Klub felé átirányítódjanak a joghallgatók négy óra magasságában, a tanszék a jog társadalmi rendeltetésével összeférő céllal hivatkozik a gyakorlati óra áthelyezésére. Felhívjuk a joghallgatók szíves figyelmét, hogy a tanszék a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (a továbbiakban egyetem) Tanulói- és Vizsgaszabályzata (a továbbiakban TVSZ) felhatalmazása alapján járt el, mely összhangban áll a Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban Ptk.) generális klauzuláival, bevezető rendelkezéseivel. A tanszék ezen lépésével, polgári jogainak gyakorlása során, a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve járt el, nem törekedett a nemzetgazdaság megkárosítására, a személyek zaklatására, jogaik és törvényes érdekeik csorbítására vagy illetéktelen előnyök szerzésére.

A joghalltató a határozattal szemben kifogást nyújthat be a kézhezvételtől számított 14 naptári napon belül, ellenkező esetben a határozat jogerőre emelkedik. A határozat a Kari Tanácsot 7 munkanapon belül a TVSZ módosítására kötelezi, azonnali hatálybaléptetéssel. A TVSZ mint általános szerződési feltétel, a Ptk. 205/B. § (1) bekezdése szerint a kötelezettek ráutaló magatartásával is módosítható, amely a fellebbezés elmulasztásával, annak elbírálást követő elutasításával, vagy határidőn túli beadásával következhet be.

Polgári Jogi tanszék
Dr. Szladits Károly (professor emeritus, tanszékvezető)
Friedrich Carl von Savigny (Kari Tanács elnöke)
Rudolf von Jhering (tanácsvezető bíró)”

http://www.nemzetiliberalis.net/

Bede Márton: Hitler úr, most, hogy továbbra sem lesz büntethető Magyarországon a holokauszttagadás, és ahogy Lendvai Ildikó közleményében fogalmazott, “minden Holocaust-tagadó mondat és tett mögött, minden neonáci megnyilvánulás mögött ott lesz Orbán Viktor felelőssége”, tervez feltámadni és ismét hidegvérrel legyilkolni magyarországi zsidók százezreit?
Adolf Hitler: Igen.
Bede Márton: Köszönöm az interjút!¹

1. villaminterju.blog.hu [↩]

Először is, óriásit csalódtam az index.hu szerkesztőségében. Feltettek egy cikket a délelőtt folyamán, aztán mire rájöttek, hogy ‘oppá, ezt nem kéne megírni, gyorsan le is szedték.

Épp tízéves az index. De minek? - kérdem én, ha az internetes szabadsajtó tökös legényeiből is mára már egy innen-onnan fizetett béna kacsa lett? A fingóversenyre, melyben a Szózatot kérik elfingani, már nem is mondok semmit. Természetesen a nemzeti imáinkat ki lehet gúnyolni fingadozással - ám tegyék, én vagyok olyan liberális, hogy magas ívről szarok erre is - de azért egy kínos cikket leszedni? Ejnye.

Eddig sem voltak ám a szabadbetű bajnokai, régóta kezdett halványulni e hajdanvolt érték. Például amikor az adblock magyar fejlesztőjét be akarták perelni az index reklámainak, önkéntes, pluginos eltávolítása miatt. Ott persze nyüszítve kértek elnézést, attól tartok itt marad a kuss. Meg a hallgatás. Ez dívik manapság.

Fájni fog. Csak vért, verítéket és könnyeket.

Kamarilla - Az uralkodó környezetében a kormányzás menetére döntő befolyással levő, nem hivatalos, a háttérből cselszövésekkel irányító titkos kör, klikk (a. m. szobácska).

Naná, hát mi mást? Elkötelezett szociáldemokratáink a háttérben összesusmogtak, mutyizgattak egy hétig, előadtak egy jól megrendezett kutyakomédiát, végigfuttattak pár jelöltet az ex-MTA-elnöktől kezdve az Amwayes tisztítószerügynökön át, végezvén a porszívó- és hűtőgyártók fenegyerekével, de az SZDSZ-nek egyik sem felelt meg. Úgyhogy végül visszatértek a kamarillapolitikához, és megválasztották a háttérben már régóta megbúvó, mosolygó, anyukák kedvence Bajnai Gordont. Hol van már az, amikor még szakértőkről, meg meghívott külsősökről volt szó? Sehol az ég világon, kérem, ami tegnap volt, arra már nem is emlékszünk. Bár talán a szocik is tiszában voltak azzal, hogy a külsős forgatókönyv több mint ciki, nem fog összejönni belőle egy épkézláb megoldás sem; Medgyessy is megbukott anno, az pedig csak teret ad a háttérben történő kis csatározásoknak, még a végén színre lépett volna Kiss meg bandája, ettől pedig Gyurcsány rettegett a legjobban.

A legsúlyosabb vetülete Magyarország Gyurcsány-tragédiájának, hogy végre adott volt egy koncepciózus, nemcsak politikailag művelt, nagyvonalú, kifogyhatatlan energiájú baloldali politikus - amilyen eddig egy sem volt, és kétlem, hogy más politikai színekben akadt párja – aki minden erejével ennek a nemzetnek a javát és a nemzet társadalmi kárvallottjainak javát akarta tiszta szívből. Ha soha többé nem hajlandó politikai szerepet vállalni, akkor eltűnését a közéletből a magyar történelem gyászolhatja.

Hát, hogyne. Gyurcsány-tragédia, művelt, nagyvonalú, kifogyhatatlan energiájú, és legfőképpen baloldali. Tényleg van olyan idióta, agymosott ember, aki még ezen sorok leírására képes? Bár egy ex-népszabis, szélkakas módjára nyaló újságírótól nem is várna mást az ember. Ez egyszerű ostobaság, politikai rövidlátás, polimyopia. Javallom a szemüveget, már ha nem tetszik tudni elolvasni a felírt szöveget. Az ember persze végignézte a filmet és már csak nem is csalódott. Még talán, valahol nagyon a film elején, úgy gondolhatta, esetleg valami másként történik majd a végén. Hiába várta, nem történt úgy. A filmszalagnak megint ugyanaz lett a vége, ami a magyar politikai kultúrában régóta elvárt; manapság már az alkotmányos rend sem mérce, a lényeg csak az, hogy a kormányrúd a kezünkben maradjon, addig, ameddig csak lehet. Ha lehet, akkor örökre. Fel nem fogom, hogy van még olyan ember, aki ezek után mind az MSZP, mind az SZDSZ akcióira igent tud mondani, s egyúttal az ikszet is odacikázza a szavazólapra június hetedikén. Az egyik egy magát századszorra is meghazudtoló, rendszerváltó párt, a másik pedig pont annak a folyamatnak a zavarában csendben maradó, pártvagyont átmentő, második körös posztkádárista szörnyszülött utódja. Ez a két párt uralja Magyarországot zsinórban a rendszerváltozás óta - mindössze két megszakítással. 1994-1998, 2002-2006, 2006-? És ott a kérdőjel. Olyan jogi aggályosággokkal én már elő sem jövök, hogy a modern jogi irodalom szerint a nyilatkozatoknak sosem a címe, hanem a szándéka számít, magyarán ha én bejelentem az alkalmatlanságomat és lemondásomat, az vajon mit jelent. De ezt sem én mondom, hanem tekintélyes alkotmányjogászok, mint Kukorelli István. De mi már csak maradjunk csöndben, ez a dolgunk, beleszólásunk egy szál se; ne is törődjünk azzal a politikai ultival, ahol nekünk még csak betlire sincs lehetőségünk. Mégis hogy a pékbe történhet meg az, hogy az egyik nap valaki még ünnepelt, újraválasztott pártelnök, a másikon pedig már az egész frakció egyhangúlag lemondatja? S milyen párt az, ahol az egyik nap még szóba sem jöhet szocialista jelölt, a másikon pedig lenyelik az egyik legnagyobb háttérembert? Mégis hogy a pékbe lehet az, hogy mi még mindig hiszünk ezeknek? Ja, hogy nem hiszünk? És még csodálkozunk azon, hogy erősödnek a szélsőségek? Persze ebben az országban én is egy szélsőség vagyok, egy szörnyű szélsőség, aki nem arról beszélget, mi van a Mátyás Király téren, hanem hogy mit lát maga körül. És sajnos egyre kevesebben vagyunk olyanok, akiket ez még érdekel, miközben az utolsó lehetőségünk az EP-választás, ahol végre meg lehet, és meg is kell mutatni ennek a kormányzatnak, hogy a türelmünk elfogyott.

Ezúttal végleg.

Ami itt folyik, az kutyakomédia. Lassan ezt már nem lehet komolyan venni, holnap lesz egy hete, hogy Gyurcsány bejelentette távozását, és ma még mindig a lehetséges jelölt-jelöltekről van szó; az MSZP feldob egy nevet, az SZDSZ megvétózza, és mindez megy tovább, vice versa. Nem hiába használtam a jelölt-jelölt kifejezést, micsoda paradoxon, hogy a miniszterelnök-jelölt jelöltjeiről vitázunk? Mindezt persze az ország érdeke diktálja, mármint hogy legyen kormányunk, egy nemzeti szükségkormány. Én mégis úgy látom, hogy itt nem szükségkormányról van szó, hanem inkább kormányszükségről, mert az MSZP-nek már tényleg mindegy, ki vállalkozik, csak vállalja el, s az SZDSZ pedig vállalja fel. Játék a bötűkkel, a javából.

Sok név felmerült már, volt olyan, hogy csak presztízsből, névtámogatásból, vagy tényleg komoly szándékból, de egyszerűen megegyezés nincs; aki jó volna, az nem vállalja, a többivel pedig egyik-másik pártnak van elemi problémája. Ha az MSZP-SZDSZ tényleg kormányt akarna, már rég eldöntötték volna hetekkel ezelőtt, Gyurcsány ugyanis nem légből kapott ötlettől vezérelve mondott le - ezt nem is hinném el. Akkor pedig mire jó ez a színjáték? Surányi Györgynek abban igaza van, hogy csak akkor lehet egy pártonkívüli működőképes miniszterelnök, ha “eltérő hőfokon”, de elfogadja őt az összes politikai párt. De a tapasztalat valahogy mégis azt mutatja, hogy a pártonkívüliek nem járnak szerencsével, legalábbis Medgyessy se húzta két évnél tovább, pedig ő azért MSZP-közeli volt. Most tessenek ezt elképzelni egy másik szakemberrel, egy olyannal, akit nem ismer egyik párt sem, még csak a közelben sem sündörög, és aztán majd az dirigál a többieknek. Nem a befőtt teszi el a nagymamát, ugye? Pedig mostanában mintha mégis ez volna. Az SZDSZ-től már kellően megszokhattuk, hogy minden helyzetben ők diktálnak azzal a kis 5%-kal, amivel éppen hogy becsusszannak a parlamentbe, de ez a jelen helyzet sokkal rosszabb. Rosszabb, mert minden ezen áll vagy bukik, s ekkora hatalommal nem szabadna rendelkeznie egy olyan pártnak, amely 351 612 embert képvisel a Tisztelt házban. Miközben a többi ötmilliónak (s még a többinek, aki nem is szavaz) elemi érdeke, hogy valami változzék, az idő ugyanis egyre csak fogy. Sokan politikai vitának fogják fel, s megdöbbentő, hogy még mindig van olyan, aki a jelenlegi kormányzatot támogatja, holott tisztán látható, hogy az működésképtelen, az ország gallyra ment, költségvetésünk nincs, s még indemnitást sem adtunk a jelenleg regnáló kormánynak, hogy legalább a régi számok funkcionáljanak.

Kutyakomédia ez, mert a jelenleg regnáló kormány minden társadalmi támogatottságát elveszítette, és még mindig úgy beszélgetnek egymással, mintha még volna is miről. Holott itt már rég megtörtént a pszichikai K.O., amit a nép átruházott, azt most vissza is venné, ebben már csak az a kis technikai akadály áll fenn, hogy ők meg nem adják. Vakon hisznek abban, hogy van még egy utolsó utáni-utáni esély, mellyel még egy évig kihúzhatnák a következő választásokig. De mihez ragaszkodnak ennyire? Elkeserítő, hogy a társadalom az utóbbi húsz év alatt nem sajátított el még egy elégséges mértékű demokráciát sem. Így se kormányozni, se választani nem lehet, ha mindenki folyton a húszéves, jól megszokott pártpreferenciáihoz alkalmazkodik. Csak a vörös és a narancs létezik, s a sznob értelmiség egy része pedig úgy csinál, mintha a kék és a zöld más volna, holott semmilyen különbség nincsen. Efelől még csak kétségeim sincsenek. A legrosszabb, hogy az ország nagy része ezt még mindig csak valamiféle sportra emlékeztető játéknak fogja fel. Mintha a Fidesz volna a Fradi, az MSZP meg az Újpest, az MTK meg az SZDSZ. Akármit is követnek el, ragaszkodunk a színeinkhez, nincsen alternatíva, pláne nem az ellenkező oldalról. Új arcok feltűnését pedig hiába várnánk, a magyar politikai forgatókönyvekben nem ismerik a breakout character fogalmát.

Hovatovább akkor? Valahol azért felcsillant a remény, hogy lesz itt kormányváltás, sőt, akár előrehozott választás is. Bár azok után, hogy ma a fagyi visszanyalt, némileg változott a helyzet: Bokros megint terítéken van. Ennek nem örül az MDF, és még kevésbé örül az MSZP, mert egyik-másik pártból kategorikusan elutasították mind a részvételt egy esetleges válságkormányban, vagy magát Bokrost is, bár ezesetben az SZDSZ már megcsinálta a segget önnön szájából; eredetileg teljesen világosan közölték, hogy “Bokros vállalhatatlan”, aztán mára mégis hirtelen a vállalható kategóriájába avanzsált. Mitől, könyörgöm? Bokros megítélése egyébként rendkívül változó. Sok kritika érte mind a bal-, és mind a jobboldalról, csomagja pedig az utóbbi húsz év egyik legellentmondásosabb politikai akciója volt. Sok embernek van véleménye róla, de valójában sokkal kevesebben vannak olyanok, akik tudják is, hogy miből állt a Bokros-csomag. Rákérdezel, aztán tátja a száját. Lárifári, így könnyű.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy Bokros jó avagy rossz szakember. Távol álljon tőlem, hogy bármikor is értékeljem egy közgazda munkáját, az országra mért effektív hatásait azonban simán lehet kritizálni. Szögezzük le, hogy a lejsztungot még jobboldalon is elismerik - mármint a vitaképes jobboldalon, s ugyanígy fordítva, a jobboldal pozitív döntéseit elfogadják a vitaképes baloldalon, hiszen nem csak bal- és jobboldalak vannak. Ezen belül is vannak vitaképes kultúrák és szárnyak, és egyáltalán nem feltételezem azt, hogy a bal- és jobboldalon ez ne volna meg. Úgyhogy miután ezt a premisszát kikötöttem, el is lehet vonatkoztatni attól, hogy Bokros melyik oldalon állt, amikor pénzügyminiszter volt, hiszen megkérdőjelezhező döntések mindegyik kormányban vannak, a közgazdaságtan pedig az a tudomány, amely mint az orvostudomány, a tapasztalatokból építkezik; csak éppen nem szervi bajokról, hanem társadalmi-gazdasági problémákról van szó. Bokros pedig ezeket, ha az én szemléletmódom szerint nem is teljesen, de alapvetően átlátta. Második észrevétel, hogy Bokrossal még mindig ugyanaz a baj, mint ami tíz évvel ezelőtt volt, hogy szociálisan teljesen érzéketlen, ezt pedig egy magát szocialistának kikiáltó erő nem vállalhatja fel. Három, hogy Bokros piszkosul hatékony, de a hatékonyság olyan társadalmi halált okozhat hosszútávon, hogy azt egyik kezelőorvosunk és gyógyszerészünk sem ajánlaná. Tehát ezzel együtt négy, hogy a hatékonyság és a hasznosság tudniillik nem mindig állnak összefüggésben egymással. Kétségtelen eredménye Bokrosnak, hogy a GDP nála kúszott fel 8,4%-ra, illetve hogy egyes módszerei ösztönzőleg hatottak a gazdaságra, gondolok itt az import vámra, vagy a csúszó leértékelések bevezetésére (amit egyébként az Orbán-kormányban is használtak nem egyszer), ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a nyugdíjak reálértéke összeroppant, elértük egy rekordnak számító inflációt, s a gazdasági fejlődésünk irtózatosan belassult. Az okosok aztán akkor azt mondták, ettől majd lesz szép recesszió, de végülis nem lett, társadalmi elégedetlenkedés, rettenetesen magas elbocsátási arány viszont igen, ezt pedig hosszútávon nem élte volna túl a magyar gazdaság. Leendő jogászként pedig nem siklathatok át azon a tényen sem, hogy az Alkotmánybíróság huszonkét alkalommal kaszálta el a hozzá kapcsolódó döntéseket, a felsőoktatásban dolgozók nagy részét elbocsátották, azóta nincs ingyenes fogászati ellátás (ami itt még röhejesnek tűnhet, de azok mellett hogy a magyar társadalomban a fogszuvasodás rettentő nagy probléma, nem olyan vicces), illetve hogy a nominálbérek befagyasztása erősen kihatott a magánszféra fizetéseire is. És akkor ott vannak még a privatizációs ügyek, na meg az a bizonyos ügy, amibe Bokros is belebukott végül - leszámítva az alig tízszázalékos “népszerűségét”. Sokan mondják azóta, ezt nem így kellett volna, ezt meg nem úgy, de ugyanakkor túlzónak érzem azt, hogy az Orbán-éra a Bokros-csomag utóéletéből táplálkozott, hiszen számos helyen azt írják, hogy az eredetileg várt bevételek alig harmada jött be tényszerűen. Bár nyilvánvalóan ez is bődületesen nagy pénz, én pedig nem tudhatom, ez hová ment.

Az, hogy valaki zseniális szakember, sajnos nem jelenti azt, hogy alkalmas is. Márpedig Bokrost simán lehet zseninek nevezni - én mindenesetre nem fogom, nem teszek ilyen meggondolatlan kijelentéseket - de sajnos politikai célokra, ettől függetlenül még mindig alkalmatlan. Mégpedig ab ovo alkalmatlan, az egész ember imidzse nem olyan, akinek bármit lenyelnénk, mert ő a “rossz doktorbácsi”, akinek egyáltalán nem célja bármit is megvitatni az emberekkel. Nem hogy elmagyarázni nekik. Márpedig Gyurcsány is ebbe bukott bele, alapvetően a legtöbb kormány az utóbbi húsz évben képtelen a normális kommunikációra, no meg az emberek is csak vörös és narancs betűket látnak a citylight reklámokon. Márpedig az emberek nem szeretnek megszórító intézkedésekről olvasgatni a metróban, miközben reggel a munkába készülnek. Épp eléggé idegesek így is. Az a mi bajunk, hogy nincs egy olyan közkedvencünk, mint amilyen az amerikaiaknak az Obama; róla még azt is tudjuk, milyen könyveket olvas, melyik sorozatokat nézi, milyen órát visel, ki a felesége, hogy viselkednek a gyerekei, és így tovább. Sok embernek ugyanis bulvárközvetítéssel lehet átadni a legtöbbet, attól lesz szimpatikus a vezető, hogy vezetőként viselkedik. Rooseveltnek bejött, hetente beszélt a médiának, ma Obama ugyanezt csinálja a tévében. Szól az emberekhez, indokol, érvel, az újságírók meg kérdeznek. Itthon pedig még mindig ezt az elavult pártállami modellt látjuk; ha kitudódik, hogy a képviselők ott dohányoznak, ahol elvileg nem szabad, akkor egy egyszerű mozdulattal kipöcköljük az újságírókat a folyosókról, mert nekik ott nincs semmi keresnivaló. Egy normálisan működő demokráciában, kis túlzással, még a képviselők seggében is kamerának kellene lennie, nehogy ott vigyék haza az aranyrögöt. És olyan alapvetésekről akkor még szó sem esett, hogy ténylegesen senki nem él azzal az állampolgári jogával, hogy ellenőrizze, képviselője, minisztere, miniszterelnöke, kormánya, országa mit csinál. Bebeszélték nekünk, hogy erre nincs szükség, tudják ők ám a frankót. Mi meg maradjunk szépen csöndben. Utána meg jöhetnek a trükkök százai, hogy az a maradék média se tudjon a kis stiklijeikről, ami még a porondon fennmaradt. Aztán meg lészen sírás és a fogaknak csikorgatása. Ezt kellene elkerülni valahogyan.

Vissza kéne lépni végre már a normalitás mezejére, rendet kéne rakni. Jó nagy rendet. És ebbe a rendbe beletartozik az, hogy a jelenlegi kormánytól megvonjuk a bizalmat, s egy újnak osztunk innét kártyát. Egy legitimitását - legalábbis morálisan - elvesztő kormánytól az egyetlen elfogadható lépés ez lehet. De nincs gerincük, így talán erre sosem jöhetnek rá…

INTRODUCTIO

Tudomásul vettem, hogy olvasóim nem nézték jó szemmel azt, amit tegnapelőtt képernyőre vetettem a jelenlegi kormányválságról, a lehetséges jelöltek szerepéről, politikai alkalmasságukról. Mivel gúnyiratom nem érte el a megfelelő célját, így megpróbálkozom szilárd mondatokkal megtámogatni a mondanivalómat, világos ok-okozati összefüggések mentén. Talán így érthetőbb lesz azok számára is, akik ha passzívan is, de még mindig támogatják a jelenlegi agóniát.

Keleten a helyzet változatlan

2002 óta hazánk helyzete egyre csak romlóban, főbb makrogazdasági mutatóink folyamatos esést mutatnak, a legtöbb vezető gazdasági-politikai elemző rossz szemmel nézte azt az ámokfutást, amit először a Medgyessy-kormány osztogatása, majd a Gyurcsány-féle kiigazítás, reformpolitika kezdett el. Draskovics Tibor, Veres János monetáris, Csillag István, Kóka János és Bajnai Gordon fiskális játékai az országot a régió sereghajtóivá tették. Mivel az utóbbi hét évben a kormány olyan intézkedéseket folytatott, melyekre aligha volt fedezet, s mára adósságállományunk a GDP 73%-ára rúg - szemben a 2001-es, 53,6%-os adattal. Még nagyobb baj, hogy az államcsődöt elkerülendő, IMF-től felvett hitelünk lejárata is hosszabbításra szorulhat, mivel jelen helyzetben, az adott feltételek mellett képtelenek leszünk visszafizetni. Ahogy az Őszödi-beszédből is tudjuk, a kabinet trükkök százaival kormányozta végig azt a másfél-két évet, amely még hátramaradt, s ez a későbbiekben sem változott; a költségvetési hiány többször is százmilliárdokkal haladta meg a törvényben rögzített mértéket, s így 2006-ra már a világ második (!) legnagyobb hiányával rendelkeztünk a GDP arányában, s a deficit jelenlegi állás szerint csak most érte el a nyolc évvel ezelőtti szintet. Ezek kőkemény tények, mellyekkel a kormányzat sem tud, s tudott mit kezdeni, az a pénzügyi és gazdasági ámokfutás, melyet Gyurcsány és bandája véghezvitt, egyértelműen a csőd szélére rángatta az országot. Az EU is csak nézett jobbra-balra, a kimutatások hitelességét nem egyszer vonták kérdőre a kormánnyal szemben. S ha már az EU-nál tartunk, hol van az eurónk? Szlovákia már euróval fizet, s a jelenlegi hitelválságban az euró biztos támaszt nyújthatna, de még csak az ERM-II rendszerhez sem sikerült csatlakoznunk, nem az eurózónához. A céldátumok rendre változnak, fogalmunk sincs, hogy mikorra fizethetünk közös pénzzel, míg korábban Románia volt az EU-s viccek tárgya, lassan átvesszük a helyüket. Jelenleg esélyünk sincs az euróra, csak hosszútávon lehetnek reális elvárásaink, mivel az euróra vonatkozó feltételek egyetlen részét sem sikerült teljesíteni. Ez a gazdaságpolitikai száguldás Magyarország totális leminősítéséhez vezetett, hazánk 2005 óta a Fitch által rendre a balkáni területekkel egy minőségbe kerül, s a többi nagy intézet is csak megszorításokkal ajánlja befektetőinek Magyarországot.

Adóból dobogós

Tévedés, hogy Európában nálunk vannak a legmagasabb adónemek. Valóban, ez így igaz, mert nem vagyunk az elsők - még. Nekünk jutott a dobogós, második hely. Gyurcsány Ferenc és kormánya 2004 óta folyamatosan adócsökkentésről beszél, hol így, hol úgy, 2006-ban a választások előtt elfogadtak egy vadiúj adócsomagot, mellyel virítottak a választási kampányban, hogy aztán később, a kormányalakítást követően csendben eltávolítsák azt. Nincs ma olyan gazdasági elemző, aki tudja követni a kormány terveit, azoknak váltakozásait, még csak a módszerben sincs megegyezés, mindenki mást akar, hol egykulcsos, hol több, hol pedig már arról van szó, hogy adóátrendezés lesz, s emelkedik az SZJA, megadóztatják az adómentes juttatásokat is. Mindezek elszenvedői a kis- és közepes vállalkozások, akik majdnem ezer milliárdos terhet viselnek ezzel évente. Az, hogy a Draskovics-féle adótrükk-politika minden évben azzal játszott, hogy késleltették az adóvisszaigénylések kifizetéseit (ezzel javítva a mutatókat), már nem is szempont, hisz elvileg Draskovics ebbe belebukott. Azóta Veres játssza ugyanezt a játékot, orcátlanul.

Prostitúció, mint a gazdasági fejlődés progresszivitása

Jóval már a válság előtt érezhető volt hazánk rémes állapota. Csökkenő ipari termelés, növekedő munkanélküliségi-ráta, csökkenő beruházások, s ezeket a válság már csak elmélyítette. Növekszik a korrupció, csökken a versenyképesség, a 2009-es költségvetés pedig összeomlott, hiába lárifárizta le a kormányoldal az ezirányú előrejelzéseket. Senki nem tudja idén mekkora visszaesés várható, a legoptimistább előrejelzés szerint 3-4%-os, a legpesszimistább szerint 8%-os is lehet. A forint árfolyama folyamatosan zuhan, a reménykeltő erősödések után gyárbezárási hullám, a tőke kivonulása hallható. 2007-ben olyan mélyen volt a gazdasági növekedés, hogy azt a KSH (azóta már megváltoztatott) hiányszámolási képlete javította csak fel, a prostitúció és a feketekereskedelem tudott egyeül 0,8%-os (feltételezett) növekedést produkálni. Ilyen helyzetre a kilencvenes évek eleje óta nem volt példa.

Kúrmányválság…

2002-ben kezdődött minden. A szocialisták egy olyan Jolly Jokert rántottak elő a kalapból, aki szimpátiát ébresztett a szavazóikban, ehhez pedig hozzájárult az a médiatámogatottság, melyet az akkori ellenzék élvezett, mind a televíziós, mind a rádiós médiában abszolút fölényt szerzett a jelenlegi kormányoldal, összetett, erős támadás indult meg a jobboldallal szemben, jött Ron Werberrel az élen, aki hathatós kampányával megnyerte a választást a baloldalnak. Akkoriban mindenki teljes mellszélességgel kiállt Medgyessy mellett - ma már a legtöbb szocialista-liberális szavazó csak kineveti, az ügynökbotrányával elhíresült miniszterelnököt. Orbán és Medgyessy vitája még mai szemmel is az előző politikus abszolút győzelmével zárult, melyet a baloldali média döntetlenként aposztrofált, mely Monty Pythonosan eléggé hasonlított arra, amikor a Fekete Lovag döntetlent ajánl a királynak, miután se keze, se lába nincsen. Medgyessy bemozdította az addig a háttérben megbújó Gyurcsányt, aki miniszterré avanzsált, s híres kijelentéseivel elhíresült (”öregecskedő feleség”, “én bármikor elmehetek”), s hirtelenjében, 2006-ban, egy jól megalapozott puccsal győztesen kikerülve a Kiss Péterrel vívott párbajból, miniszterelnökké vált. Azóta is ennek a levét isszuk, ránk szabadult egy nyáladzó őrült, akinek hazugságlistája a Háború és béke hosszúságával vetekszik. Nem telt el hosszú idő, 2008-ban kitört a kormányválság. Azóta sem tudjuk, mi történt, egy jól megtervezett színjáték volt-e az SZDSZ részéről, mely önnön mentésükre szolgált, avagy tényleg komoly ellentétek húzódnak-e meg a két párt között. Annyi biztos, hogy az SZDSZ-en belül komoly csaták zajlottak, melynek végülis nem lett győztese, Kóka a frakciót, Fodor a pártot vitte tovább, de egyelőre tippjük sincs, mit fog ez a párt jövőbeli eredményeiben jelenteni. Ami a harmadik vonalukat illeti, a főváros is a megegyezési problémák szélén áll; Budapestnek nincsen költségvetése, s a megegyezésre még eddig nem került sor. Még az MSZP véleménye is egyezik az ellenzékkel abban, hogy Demszky olyan beruházásokra készül, amelyekre nincs fedezet.

… és most, a színjáték, a lemondás? Jogi abszurditások.

Gyurcsány bejelentette: lemond. Szerinte csak ez az ami akadályozza a kormányt a működésben, de nem is szerinte, hanem mások szerint, s ő ezért nem fog akadályt képezni a fejlődésben. Mivel a kormányfő nem akarja, hogy lemondása esetén Sólyom László államelnök kezébe kerüljön a kormányalakítási-kinevezés joga, mert ekkor a szokásjogból következően, valószínűleg új választást kellene kiírni, úgy döntött, felhasználja a bonni alkotmányból átemelt fegyvert, a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Eleve vannak jogászok, akik szerint a konstruktív bizalmatlansági indítvány megköti a kormányváltók kezét, de az történetesen jelent valamit, hogy ezt az eszközt még sosem alkalmazták. Mindenesetre egyes alkotmányjogászok eleve alkotmányellenesnek minősítették azt az aktust, miszerint Gyurcsány majd egy konstruktív bizalmatlansági indítvány keretében leváltja saját magát, de Sólyom László jelezte, ezzel nem lesznek aggályai. Gyurcsány mindent a kezében tart, így saját leváltását is, harakirijét megakadályozandó, inkább veronallal öli magát, eljátssza a tetszhalált, hogy aztán még legyen mit söprögetnie a magyar politikában. Egy dolgot azonban elfelejtünk, mégpedig, hogy önmagam ellen bizalmatlansági indítványt kezdeményezni majdnem olyan, mintha önmagamat interpellálnám! Totális jogi abszurditás, mintha egy képviselő magát kérné számon, s maga adná meg a választ is, majd közölné, elfogadja a saját válaszát. Micsoda jogi bukfenc ez? Elviekben persze működőképes, de Gyurcsány ezzel már sokadszorra csinál bohócot nem csak saját magából, de a jelenlegi alkotmányos rendből is, meg aztán azt se felejtsük már el, hogy nyilvánosan közölte, a magyar igazságszolgáltatás részrehajló, méghozzá a jobboldalnak. Eleve fel kellene tenni a kérdést, hogy az egyik hatalmi ág feje hogy veszi a bátorságot, hogy a másik, tőle független hatalmi ágat kritizálja, mintegy kilátásba helyezvén a közelgő retorziót? Jó hogy nem határoz meg egy követendő cselekvési mintát, rögtön nem válik közvetlen normaalkotóvá, és egyúttal nem oszlatja fel a parlamentet, megalkotva a királyságot, hogy aztán megkoronáztathassa magát.

Amit már a ballib média se ért

Új Péter, az index.hu főszerkesztője, a rendszerváltozást követő időszak médiaiskolájának egyik vezéralakja, sokunk példaképe, nem először tett megjegyzést rájuk. Legutóbbi emlékezetes kirohanása az azóta is emlegetett, “jó reggelt, hazudta Kovács László” volt, s azt ha überelni nem is lehet, de hogy ritka, címlapos felszólalásainak súlya van, az biztos. A mai napon, reagálva Sólyom László bejelentésére, miszerint a jelenlegi alkotmányos és közjogi helyzet azt indokolná, hogy lemondjanak, vegyék a sátorfát, legyenek új választások, mert hogy ennek elérésére, alkotmányos keretek között holnapig van lehetőség, Új Péter glosszát jelentetett meg, melyben leírja ugyanezt. “Még egy év agónia biturbó. Minek?” - mondja UP, akinek a szavaival csak száz százalékosan egyetérteni tudok. “Most viszont lenne cél: megállítani a lecsúszást és valahogy kimászni az orrig érő szarból. Erre ez a struktúra alkalmatlan. Erre ez a félkisebbségi, félszakértői kavarás alkalmatlan. Az MSZP alkalmatlan.” - folytatja az index főszerkesztője, és nem áll messze a valóságtól.

All in

Eljött az a pillanat, amikor a kártyajátékba be kell hívni a társadalmat is. Előfordul, hogy egy kormány rövidebb időkre elveszti a társadalmi bázisát, de ez valamilyen szinten normális, az olimpikon is az Olimipiára készül, ott nyújtja élete csúcsteljesítményét, nem három héttel a játékok után. Ha valaki megszerzi a szükséges támogatottságot, az se biztos, hogy örökké nála marad, a társadalmi legitimációja általában kisebb mértékben fogy, ahogy például Sarkozy elnöknél is megfigyelhető. Azonban az MSZP az Őszödi-beszéd megjelenését követően elindult a lejtőn, s a rendőri intézkedések, a fokozatos jogtiprások, a gyülekezési és véleményszabadságot jogokat korlátozó intézkedések, a szűnni nem akaró hazugságok leépítették a kormány hitelét és támogatottságát, a válság pedig gyakorlatilag eltörölte a színről azt. Ők mégis, még mindig itt ülnek, nem mozdulnak sehová és semerre, az osztó(k) pedig nem hajlandóak megcselekedni alkotmányos kötelezettségüket, bevonni a társadalmat a játékba, hogy a hatalmat újraosszák azok között, akiknek akarják. Az MSZP-SZDSZ álkoalíciója, hazánk pszeudokormánya görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, nem hajlandóak egy pillanatra sem kiengedni azt a kezükből, innen pedig már adekvát, hogy a kivégzés módját is saját maguk határozzák meg, ez pedig az inkriminált bizalmatlansági indítvány. Mi pedig ülünk a tévé előtt, és találgatjuk, mi lesz majd a következő epizódban, Feriék mennek-e vagy sem, jön-e Surányi Gyuri, avagy sem, s tétlenül, mozdulatlanul, szinte bénán figyeljük az események sorát, mintegy elvesztve minden jogunkat arra nézve, hogy bármiben is változtathassunk. Pedig eljött ez a pillanat, amikor nekünk, minden rendelkezésre álló alkotmányos módon, követelnünk kell a kormány távozását, sőt, mi több: az Országgyűlés feloszlatását, egyúttal új választások kihirdetését, nemzeti kormány összeülését. Nem állhatunk meg itt, nem adhatunk stafétabotot hallgatólagosan még egy olyan válságkezelő programnak sem, mely tökéletesnek tűnik, hiszen a jelenlegi állapotokban még egy perfektül összerakott gazdasági csomag sem jelenthetne nekünk változást. Ami visszaállíthatja a bizalmat, az egy új választás, egy új kormány, mely helyreállíthatja a kormány, sőt, az ország hitelét is a nemzetközi piacokon.

Áll az alku?

Jelenleg azonban csak a módozatokról vitáznak. Nincs megegyezés, az eddig bedobott nevek pedig a jelen állapot szerint, valószínűleg eltűnnek a süllyesztőben. A mai esti hírekben már arról beszéltek, hogy Surányi állna a legközelebb a miniszterelnökséghez, viszont valószínűleg a felkérést el fogja utasítani. Tovább folytatódhat a küzdelem és a harc, mely csak a lóvéról szól, a képviselői és bizottsági helyek egy évvel való meghosszabbításáról, a hatalom fenntartásáról, az elvesztett bizalmuk visszanyeréséről szól, hogy talán egy év múlva, szintén trükkök százaival, a háromnapos csodát kihasználva, ha győzni nem is, de bejutni tudjanak a parlamentbe. Minden az SZDSZ-en és az MDF-en múlik, de mivel jelen pillanatban egyik párt sem áll azon a szinten, hogy egy júniusi választáson elérhessék az 5%-os, mágikus küszöböt, érthetően egyikőjük sem tamtamol túl hangosan a Tisztelt ház feloszlatásáért. Teszem hozzá, hogy az MDF legalább a látszatát mutatja ennek, az SZDSZ képmutatása viszont olyan arctalanságot és gerinctelenséget sugall, melyre nincs szüksége ennek az országnak. Minek maradjon fenn a status quo? Kinek van szüksége erre a példátlan helyzetre, ki akarja tovább figyelni ezt az agóniát, kinek áll érdekében az, hogy a jelenlegi helyzet ne változzék?

EPILOGOSZ

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védõ kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Itt már tényleg csak valami felsőbb erő segíthet. Teljes letargia, életemben először gondolkoztam el azon, hogy elkezdjem azon munkálkodni, hogy külföldön folytassam az életemet. Erre az országta csak a tömeges szenvedés vár, s ha nem áll fel a szarból, előbb-utóbb a pusztulás, az erkölcsi és gondolati mélypont következik majd. Talán eddig csak írásaim mélypontja jött el, s felőlem jöjjön, de annyi hazafiság engedtessék meg nekem, hogy ezt már nem bírom tovább nézni. Aki felelősséget érez most a hazájáért, annak egyet kell értenie ezekkel a patetikus sorokkal: változás kell, minden perc kárt okoz. Ketyeg az óra, és ki tudja mi lesz, ha még egyszer lefekszünk ezeknek.

Két hét alatt kell miniszterelnököt találnia az MSZP-nek Gyurcsány Ferenc kilátásba helyezett lemondása után. A miniszterelnök a hatékonyabb válságkezeléssel és a sikeres 2010-es választási szerepléssel magyarázza döntését.

Egyre kuszább, s érthetetlenebb, ami ebben az országban jelenleg is zajlik, lassan nincs olyan politikai elemző, aki választ tudna adni a legfőbb kérdésekre; mit miért csinál az MSZP, lemond-e Gyurcsány, ki lesz az új miniszterelnök - avagy létezik-e, hogy egy őszödi fordulattal szólva, a szarból is visszahozzák a kormányzást?

Lakner szerint blöffnek erős, én azonban semmit nem tartok túlzásnak, valahogy ez a szituáció nagyon emlékeztet arra, amikor Gyurcsány a régebbi, nagyobb megmérettetései előtt a pártjában megerősítette pozícióját, hogy véletlenül se bukjon meg egy esetleges vesztést követően, s egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy most másként lesz. Legutóbb, amikor szóba került a “kisebbségi” kormány színjátéka, szinte biztos voltam abban, hogy Gyurcsány röpülni fog, itt vége a játéknak, köszöntük szépen, de aztán mégsem így történt.

Most is két dolgot kell biztosra venni, Gyurcsány alapvetően két pozícióhoz köti magát, az egyikhez ragaszkodik, a másikat csak eszköznek tekinti. Gyurcsány egyrészt szeretne miniszterelnök maradni, hiszen a presztízspozíció továbbra is ezt jelentené neki, ugyanakkor amihez ragaszkodik, s amiből nem enged: az a pártelnökség. Nem tudom mi állhat a háttérben, miért ilyen fontos neki az MSZP, mindenesetre köti az ebet a karóhoz, de nagyon. Sokáig arról beszéltek, amikor Gyurcsány színre lépett, hogy ő valójában látens SZDSZ-es, s hogy ő a féreg, aki elkezdte rágni az MSZP-t belülről, de én nem támogatom az efféle összeesküvések kitalálóit, valószínűleg sokkal többről lehet szó. A háttérirányítás ugyanis nyilvánvalóan az MSZP-nél van, hiába borulnának össze az SZDSZ-szel, a lényegi munkát még mindig ők kezelnék, Gyurcsány pedig ottmaradna a háttérben, mint stafétát gyakorló elnök. Putyin is valami hasonlót csinált, igaz, ő egy protokolláris címet vett magához, s a látszatirányítást pedig Medvegyev végzi.

Én nem hiszek Gyurcsánynak. Ha írásba adná a lemondását, akkor se hinném el neki. Nekem még mindig ő a Nemzet Színésze, s nem hiszem el, hogy hazánk helyzetén Kiss, Bajnai, Gráf, Bokros bármit is változtathatna. Az viszont biztosnak tűnik, hogy ezzel szerzett pár szavazót az MSZP, az eltévelyedett, kiábrándult ex-vörösöket biztosan. Ők majd karukat kitárva fogadják majd vissza a tékozló fiút, aki megérdemel még egy esélyt. S még egyet. S még egyet…

Mostanság kicsit későn fekszem le. Erre úgy jöttem rá, hogy az imént nem éreztem ingerét annak, hogy elaludjam, márpedig az előző este nem töltöttem túlságosan sok időt alfában. Bár az is igaz, hogy agyamat olvasztandó bezsugorodtam a televízió elé egy kicsikét, és akkor egy kisebb időre elszenderültem, márpedig ez kirázhatta az álmot a szememből, biztos még nem értem el a REM-et. Ez megint két dolgot jelent, vagy hogy minden agyi kémia, vagy hogy tényleg ennyire unalmas a tévé. Azt hiszem én a ‘mindkettő’ nevű variánsra szavaznék. Ha kell még szavazni egyáltalán.